Havi élménybeszámolónk következik mindenféle dolgokról, mint videójátékok, könyvek, filmek, egyebek... Talán októberben híreket is írunk :-)

Tyucsev
Az előző havi játékélményem nem volt számottevő. Csak a Darkest Dungeon II pörgött szokás szerint. Negyedik boss előszobájában vagyok, kíváncsian várom a találkozást :-)

Könyvben elolvastam a korábban elkezdett Az idő gyermekeit. Nem okozott csalódást. Folyamatosan fenntartotta a figyelmet. A végén már tisztára kivoltam, hogyan fog ez a szituáció jóra fordulni. Azt érezni lehetett, hogy valami kompromisszumosabb, békésebb megoldása lesz, de elképzelni sem tudtam, hogyan. Végül is egy huszárvágással pontot tett ennek a végére is az író. Van egy tippem, hogy saját világszemléletét is beleírta a könyvébe amitől még szimpatikusabb lett. A folytatás elolvasása nem kérdés.

Filmek közül A szín az űrből lett a kiválasztott. Nicolas Cage a főszereplő, H. P. Lovecraft novelláját dolgozza fel. Az már közhelynek számít, hogy Lovecraft műveit nehéz filmre vinni, hiszen a megfoghatatlan, elmondhatatlan rettenetek kellene vizuálisan megjeleníteni. Itt egész jól indult a dolog, de aztán egyre inkább elmentünk az ABC vége felé (értsd: zs kategória). Unalmas estéken megnézhető, de nem egy kötelező darab.

Bátorkodom kilépni egész más vizekre is, hogy ne csak mindig egy síkon mozogjunk. A nyár folyamán bevállaltuk, hogy a bölcsődei padokat, amik már 13 évesek, kicsit renováljuk. Ez igazából hobbi is nálam. Amióta családi házban vagyok, gyakran kerül a kezem közé öreg, szék, asztal, pad, ilyesmi, fából. Ezeket némi csiszolással és festéssel újjá lehet varázsolni. Minél régebbi, annál könnyebb lecsiszolni a régi mázat. Alatta legtöbbször olyan a fa, mintha új volna. Erre valami jófajta lazúrt felkenve már van is egy új bútordarabunk. Sok minden nem kell hozzá: egy egyszerű, kisebb csiszológép és valami jobb minőségű festék, plusz faragasztó. Közben még a gyerekek is be tudtak segíteni, nem árt, ha ehhez is konyítanak kicsit.

Rowli
Szeptemberben végre volt időm esténként elővenni több backlogolt játékot is. Sajnos nem sok fogott meg közülük.

A 2018-as Call of Cthulhu (Steam verzió) például el sem indult nekem Win11-en. A neten találtam valami hack megoldást rá, de nem volt kedvem emiatt a Windows beállításait bazgurálni.

Következett a Phoenix Wright: Ace Attorney Trilogy, amit már nem is tudom mióta akartam kipróbálni. De az ilyen nyomozós vizuális novellákhoz megfelelő hangulat és nyugalom kell, ami az elmúlt időben nem volt meg nálam. Most viszont igen, és nem is csalódtam a játékban. Egyszer kérdezték tőlem, hogy melyik vizuális novellával érdemes kezdeni a sort, ha nincs velük nagy tapasztalata az illetőnek. Nos, ez egy abszolút tökéletes választás. Régen nevettem ennyit játszás közben, de azért tipikus japán játékhoz illően, bár vicces, azért komoly témákat boncolgat. Időhiány miatt, és egy kis szünetet beiktatva, csak az első részt a Phoenix Wright: Ace Attorney-t vittem ki a hozzáadott extra epizóddal együtt. Ennek ellenére majdnem 30 órát vitt el az életemből, de vannak játékok, amelyeknél repül az idő, ez is ilyen volt.

Ezután a tavaly megjelent rádiós thrillert, a Killer Frequencyt próbáltam ki. Ha jól emlékszem 3 telefonhívást, és ezzel együtt 3 emberi életet mentettem meg a városban garázdálkodó sorozatgyilkostól. A játékban ugyanis egy rádiós DJ-t irányítunk, aki egy olyan városban dolgozik, ahol épp egy gyilkos szedi áldozatait, kezdve a sheriffel, ami miatt a lakosok csak a rádióba betelefonálva tudnak segítséget kérni. A mi feladatunk megfelelően, távolról és szinte vakon irányítani őket, hogy túléljék a támadást. Bár nem vittem végig a játékot, szerintem ez egy kissé elfeledett alkotás a 2023-as évből, ami véleményem szerint sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna. Egészen izgalmas tud lenni, ráadásul az agytekervényeinket is megdolgoztatja egy kicsit.

Bár imádom a Blacksad képregényeket, sajnos a Blacksad: Under the Skin című játék egyáltalán nem lett olyan jó, mint amilyenre számítottam. Leginkább az irányítás vette el a kedvemet az egésztől, de néhány játékmeneti megoldás sem jött be igazán. Körülbelül 100 perc után töröltem is.

Az IMMORTALITY-be kábé 6 órát öltem bele, és őszintén szólva egy teljesen más élményt vártam tőle. Szeretem az elvont dolgokat, de ez valahogy túl sok, meg túl unalmas is volt. Valahogy nem volt kedvem 6 óránál tovább tekergetni a filmszalagokat előre és hátra, illetve megvizsgálható elemeket keresgetni rajtuk. Plusz, nem tudom, hogy egy bug miatt e, de már 2 és fél óra után megkaptam a játék teljesítéséért járó achievementet a Steamen. Miközben amúgy fogalmam sem volt, hogy miről is akar szólni ez a játék. Nagyon sokaknak amúgy bejött az IMMORTALITY, szóval nem fogom leírni, hogy rossz játék, egyszerűen csak nem az én stílusom.

Pár napja pedig a God of War: Ragnarököt kezdtem el. Kicsit féltem tőle, mert többen is mesélték és olvastam is, hogy bizony nem éri el az első rész szintjét. Nos, sajnos igazuk volt. Nagyon túlhúzott játéknak tűnik 16 óra után, és nincs meg benne az a dinamika, ami az első rész egyik legjobb eleme volt. Egy másik számomra negatív dolog, hogy mintha sokkal egyszerűbb lenne ez a rész, mint az előző. Amíg abban sokszor kellett gondolkodnom egy-egy puzzle megoldásán, itt vagy elmondják nekem a társak a megoldást, vagy egyből kitalálom. Ráadásul, kevesebb is van belőlük. Viszont még elég sok hátra van a játékból (rengeteget mászkálok a helyszíneken, szóval ez veszi el a legtöbb időmet), tehát lehet, hogy később több lesz belőlük. Meglátjuk, egyelőre még tart a varázsa, és nem töröltem.

Mostanában sokat járok moziba, de hogy ne írjak ide regényt, kiválasztok egyet közülük: Longlegs. Sokan az A bárányok hallgatnakhoz hasonlítják ezt a thrillert, de ezt ismét csak egy jó marketing fogásnak érzem. Igazából nagyon, de nagyon messze van minőségben tőle. Bár a film maga eléggé nyomasztó, azért 6, vagy max 6.5 pontnál többet nem tudnék adni rá. Egyszer nézhető nyomozós thrillernek elmegy, de biztosan nem fogunk sokat töprengeni rajta miután végignéztük. A színészi játék viszont egészen tűrhető.

Trishike
A szeptemberem nagyrészt már az új könyv fordításával telt, így pihenésképpen leginkább a Broken Sword összes végignyomkodásába merültem (főleg, hogy jött az első rész remake-je, így kiváló alkalom volt a sorozat átismétlésére). Annak idején sokakhoz hasonlóan a hideg kirázott a negyedik résztől a hangulatos és kiváló újításokkal felvértezett harmadik után, de most meg kell követnem egy kicsit. Ugyanis, ha nem is fér fel a dobogóra, valahol a 2. rész szintjén foglal helyet. Mármint, ha adunk neki időt, és nem töröljük a fenébe az első másfél óra nulla hangulattal és semmi sztorival rendelkező maffiás kergetődzése után. Később ugyanis szinte kicserélődik a játék, és teljesen BS-es hangulata, humora, és néha túltoltan nemreális fejtörői lesznek, amikért szokás szeretni George és Nico kalandjait (plusz én még a szerelmi háromszögbe bejött szőke hölgyet, Anna-Máriát is megkedveltem).

Emellett fene tudja miért, de negyedik alkalommal is megpróbáltam játszogatni Kodzsimá-szan alkotásával, a Death Strandinggel, hátha most nem törlöm le pár óra utáni kutyagolás után, és a 2. fejezet végére csoda történt. Helyére kattant a játék, és bele is csúszott röpke 10 órám, hogy aztán idő hiányában megint kénytelen legyek félrerakni azzal, hogy most már értem, miért imádják sokan, de most legalább majd örömmel fogok visszatérni egyszer futárkodni, meg írtani a gonosz bálnalényeket, vagy miket. Tökre chill élmény.

Október elején érkezik a Critical Role (ami nem más eredetileg, minthogy neves szinkronszínészekből álló baráti társaság Dungeons and Dragonst játszik évek óta, és ezt heti szinten felpakolják a jútúbra) mókás fantasy rajzfilmjének, a Vox Machinának a 3. évadja. Én pedig már semmire sem emlékeztem az első kettőből, így újranéztem őket (amiben azért az segített, hogy mivel rajzfilmsorozatról lévén szó, nem negyvenpercesek az epizódok). És másodjára is szórakoztató élmény, ami néha meglepően drámai fordulatokkal rendelkezik, plusz a rajz stílusa is minőségi, a szinkronról nem is beszélve (utóbbi azért nem csoda, ha megnézzük, hogy eredetileg mi is volt ez, plusz asszem szerelmes vagyok Laura Bailey itteni brites akcentusába).

Az olvasmányélményeim sajnos minimálisra sikeredtek; elkezdtem olvasni Kondor Vilmos pár napja megjelent legújabb alternatív budapesti regényét, de 100 oldal alapján még nem szeretném véleményezni, még úgy sem, hogy az előzőekhez hasonlóan ez is kiválónak ígérkezik. Így majd a következő hónapban térnék vissza rá.

Princze
Attól, hogy megszületett az ismertető a Baldur’s Gate III-ról, közel sem jelenti azt, hogy a végére értem volna, sőt! Messze van még az út vége, érzem. Amúgy tőlem szokatlan mód demózgattam is serényen (Elroy and the Aliens, The Holy Gosh Darn, Little Big Adventure: Twinsen’s Quest, Tiny Glade, Sumerian Six), emellett régi kalandokkal szórakoztam a Revolutiontől, mint a The Lure of The Temptress, a Broken Sword II (a remastereddel kezdtem, de az első jelenet végén inkább visszaváltottam az eredetire), az In Cold Blood vagy épp a Gold & Glory: The Road to El Dorado, amit meglepően szórakoztatónak találtam felnőtt fejjel. A mesét is újranéztem.

Sok-sok év kihagyás után végre ismét társasozhattam a Puerto Ricóval és a Century: Fűszerúttal, és mindegyik kellemes nosztalgikus élménnyel töltött el. Hasonlóképp a legnagyobb filmes élmények is újranézésekhez köthetők nálam: A számolás joga, Kódjátszma és Suzume – mindegyik kiváló darab a maga műfajában.