Trishike
Az embertelenül gatyarohasztó meleget elviselendő szerencsére elég sokat voltam vízparton az elmúlt hónapban (szigorúan a parton, nem vagyon én habjeány), ami során jókat nosztalgiáztam a tabletemen. Ezek közül is kiemelném a jó öreg Broken Sword-sorozat harmadik részét, ami meglepően jó élmény több mint 20 évvel a megjelenése után is. Avagy nem öregedett rosszul. Ahogyan a podcast legutóbbi adásában is elkotyogtam, nagyon imádtam benne, hogy George mellett Nicót is lehet fejezetenként felváltva irányítani, ami miatt meglepően frissnek hat még ma is a játékmenet. Nagyban remélem, hogy a hatodik részben is megtartják majd ezt a Revolutionnél.

Emellett szintén jókat retróztam a Sega klasszikus légikalózós Final Fantasy-klónjával, a Skies of Arcadiával, amivel kapcsolatban hatalmas veszteség, hogy úgy kerüli el a japán óriáskiadó, hogy felújítsa, mint az átlag jakuza az öregek otthonát. A mai napig élvezetes játékmenet, kellemes grafika, szerethető karakterek, és persze tömérdek felfedeznivaló és végtelen random harc jellemzi.

„Modern” kalandok közé tartozott a Sam and Max harmadik évadjának felújítása, ami, ahogyan a róla szóló tesztben is írogattam, igencsak kiváló búcsú az őrült nyomozópárostól.

Filmek terén annyi érdekes történt velem, hogy majdnem sikerült beülnöm az új Alienre, de végül nem akartam a random köhögőrohamaimmal szórakoztatni a moziterem közönségét, így inkább napoltam a dolgot. Azonban stílusosan 29-én érkezett Terminator Zero animére rögvest rávetettem magam, és bár akadtak hibái, évtizedek óta a legjobb dolog, ami a szériával történt. Egyrészt sikerült végre az amerikai kontinens nyugati részétől elszakadni, és Japánba áthelyezni a történetet (méghozzá úgy, hogy maradt komoly az egész, nem lett animésen elcukiskodva; ahogy kábé 2-3 olyan jelenet szerepel csak benne, ami tipikusan animációs, és élőszínészekkel nem nagyon lett volna megcsinálva). Évek óta az első sorozat a Netflixen, amit együltő helyemben daráltam le. Akkor csak nem lehet rossz :)

Az olvasmányélményeimmel kapcsolatban a múltkor írtam, hogy belevetettem magam egy jó kis urban fantasy szériába, bírtam is belőle 6 részt meg 5 novellát, de kissé túl tömény lett a dolog a végére, így egy jó kis gótikus sci-fi harmadik részével lazítok éppen. A The Locked Tomb regényeket én amolyan női Warhammernek hívom, némi nekromanciával megfűszerezve. Imádom a sztoriját, a szereplőit és a világépítését, de angolul nem ajánlom olvasni, mert az író már mániákusan használja a szinonima szótárt gépelés közben, miközben mesélőként is ott trollkodik az olvasóval, ahol csak tud (emiatt pedig már ritkanehéz követni néhol, hogy ki kicsoda, és mégis mit csinál). A harmadik résznél már rá is szólhatott a szerkesztője, mert jóval emészthetőbb az előzményekhez képest. Ennek ellenére tipikusan olyan regényciklus, amit leginkább sorozatként látnék a legszívesebben a Trónok Harca szintjén megvalósítva, mintsem olyan élvezetes papíron forgatni; ez pedig szerintem mindent elárul róla.

Princze
A havi videójátékozásom 95%-ban egy cím körül forgott, ami nem volt más, mint a Baldur’s Gate 3. Bár a végére még mindig nem jutottam, az ismertető várhatóan a héten már kinn lesz, én meg azért folytatom a kalandot, amibe eddig már 90 órát öltem bele. Emellett a Game Passben kipróbáltam a Creatures of Avát, illetve az Elroy and the Aliens és az Europa demóját.

Az augusztusi nyaraláscunami közben olvasásra is szántam időt, így esett a választásom a Beavatott-trilógia első kötetére, ami összességében szórakoztatott, de azért kicsit sekélyesnek éreztem ilyen-olyan szempontból. Meglepett, hogy milyen kegyetlen jelenetek is vannak benne, amit anno a filmfeldolgozásból mellőztek. A filmeket láttam régebben, és amennyire élveztem az elsőt, a két folytatás egyre nagyobb csalódás volt… Nem csodálom, hogy be sem fejezték.

A havi filmes keretem kimerült három címben, de mind a Mad Max - A harag útja, mind a Furiosa igen hatásos alkotás az akciók szerelmeseinek, egy hollywooditól azért némiképp elütő látásmóddal. A harmadik cím nem más, mint a Kerítések kamaradarab 2016-os feldolgozása, amin valószínűleg sokan nem találnak fogást, én azonban nagyon szeretek színházba járni, és egyáltalán nem éreztem unalmasnak a párbeszédáradatot, ami fogadott benne a javarészt két helyszínen játszódó filmben. Adott pár gyomrost is August Wilson írása.

Tyucsev
Nos, ebben a hónapban újra előtérbe került a Darkest Dungeon II. Némi szerencsével (ami az előző részben sem ártott, de itt is csatákat dönt el) sikerült egy olyan csapattal a harmadik boss szeme elé kerülni (nem is volt neki más :-) ), akikkel elsőre győzelmet arattunk. Folytatása következik…

Könyvek terén Rowli ajánlására elkezdtem Adrian Tchiakovsky brit író sci-fi sorozatának első részét, Az idő gyermekeit. Nem bántam meg, mert egy érdekes szemléletű, fordulatokban gazdag művet ismerhettem meg. Ugyan még csak kb. a háromnegyedénél járok, de nem hiszem, hogy csalódás lenne a befejezés. Kedvcsinálónak dióhéjban a történet: az emberiség már számos helyen kezdi terraformálni a bolygókat, hogy később letelepedhessen rajtuk, de persze közbe jön az, hogy szinte mind egy szálig kiirtjuk egymást. Évezredek múlva három külön sors fonódik egybe. Az egyik a Földről elindult kolonizálók csoportja, akik az emberiség maradékát képviselik. A másik egy élő tudat és ennek egy AI-ként készült másolata, aki az egyik terraformált bolygót felügyeli, ahol az emberiség egy felgyorsított evolúciós folyamat révén alakulna ki újra a majmokból. (Erről A. C. Clarke Randevú a Rámával c. könyve jutott eszembe, ahol a hosszú űrutazást nehézségét küszöbölik ki egy evolúciós folyamattal, gyakorlatilag az egysejtűektől kezdve.) A harmadik ennek a bolygónak az uralkodó faja, akik nem a főemlősökből, hanem a pókokból alakultak ki. Mivel pókok, egészen más szemlélettel, kommunikációval, stb. rendelkeznek, mint az emlősök.

Arra már korábban rájöttem, hogy szeretem az olyan eszmefuttatásokat, amikor más nézőpontból próbáljuk látni a dolgokat. Itt ilyen a pókok idegensége az emberektől. De ott van Ted Chiang Életed története c. novellája. Erről film is készült, ami nem olyan rossz (szerintem meg kiváló - Princze), de valahogy ez sem adja vissza az írott anyagot. Említeném még Stanislaw Lem számtalan művét, ahol az idegen életformákkal történő találkozásokról ír. Ilyen pl. a The Invincible (magyarul Legyőzhetetlen címen jelent meg), amiről nemrég játék is jelent meg, illetve írtunk mi is róla.

Filmes téren több elmaradásom is pótoltam. Először is szégyenkezve jöttem rá, hogy “A kör” eredetijét nem láttam. Tipikusan jó ötletre épülő alacsony költségvetésű film. Azt kell  mondjam, az ámerikai változat is jó volt, még ha a lány történetét meg is változtatták, illetve az end is happybb lett.

Következő kiválasztott a Dr. Strangelove lett. A hidegháborús időszakban egy olyan szituációt mutat be, amitől mindenki rettegett akkoriban (és most is): egy zakkant katonai vezető elindítja a bombázóflottát atombombákkal megrakva a szovjetek felé. Tipikus karikatúra karakterekkel dolgozó szatíráról van szó. Amit nem értek, hogy hogyan engedhették ezt lejátszani akkoriban (1964-es film). Az én elgondolásom szerint az átlagpolgár ettől csak még jobban berezel. Vagy ott a hadsereg kifigurázása, amivel megkérdőjelezik a szuperhatalom szuperhadseregének tökéletességét. A rendezője Stanley Kubrick, akinek a munkássága vegyes érzelmeket vált ki belőlem. Az biztos, hogy érdekes figura, de a könyvadaptációiban nem tetszik, hogy sokszor eltér az eredeti történettől.

Ha már a hidegháborúról van szó, akkor ide kapcsolom az 1984-et is George Orwelltől. Ezt hangoskönyvben hallgattam végig. Még ifjúkoromban olvastam, de nem sok mindenre emlékeztem belőle. Attól függetlenül, hogy jól dolgozza fel a szuperhatalmak és diktatúrák végletes változatainak lehetséges jövőképét, szerintem ma már nem üt akkorát, mint régen. Most sokkal többet tudunk már az ilyen rendszerekről, akár hasonlóakat is láthatunk, így kevesebb újdonság van benne.

Következzen még egy film, az 1983-as francia Élethalálharc. Emlékszem, bátyám hajdanán hogy méltatta, mint művészfilmet. Ez az emlék többször előjött, de eddig még nem néztem meg. Viszont egy arcomba tolt Facebook-poszt hatására elhatároztam, most időt szakítok rá. Ami érdekes, hogy elég nehéz volt “beszerezni”, csak a legnagyobb magyar fájlcserélő oldal segítségével sikerült (mea culpa!).  Amin meglepődtem, hogy rendezője Luc Besson és az egyik főszereplő Jean Reno. A történet egy olyan posztapokaliptikus világban játszódik, amilyet csak egy elvont művész tud elképzelni. Az egész film alatt egyetlen szó sem hangzik el, de megvan az oka, miért. Ez a film is tipikus példája, hogy alacsony költségvetéssel, jó és extravagáns ötletekkel lehet élvezhetőt is produkálni. Talán kissé túl művészi is volt, valahogy távol állt a lehetséges valóságtól. De mindenesetre nem egy rossz darab.