Nyugdíjbiztosítóm prospektusa, valamint pszichológusom zárójelentése arról győztek meg, hogy leginkább rettegett kalózi státuszban tudnék a legkevesebb zökkenővel beilleszkedni a társadalomba. Jónövésű (jó közepes), csinos fickó voltam abban az időben, arcomat tejszínűre sütötte a nap. Sőt, néhány folt is volt az arcomon, amit én a hold és egyéb égitestek sütésének tulajdonítok (meg talán annak, hogy pár kedves olvasó túl gyakran mutogat a monitorra magyarázás közben). Vonásaimon a férfiasság és a kivételes elmerő váltakozott a szerénység és a keresztényi szeretet egyszerű lenyomatával. Elöljáróban talán ennyit magamról.
Mindazok a hihetetlen történések, amelyeket az alábbiakban részletezni kívánok, azután vették kezdetüket, hogy sikerült elhessegetnem azt az átkot, amely aranyos feleség-jelöltemet, Elaine Marley kormányzó szépségét szó szerint szoborszerűvé tették. (Ez egy másik történet, amit momentán nem akarok részletezni - majd elküldöm egy másik üvegben.) Az én drága Elaine-emmel mindig azt terveztük, hogy ha egyszer egy pár leszünk, három hónapos nászútra megyünk egy kis kétárbocos fedélzetén, lehetőség szerint olyan helyre, ahol nincs túl messze a tenger. Így is tettünk, és bensőséges együttlétünket szinte alig-alig zavarta az a húsz-harminc kalózból álló vidám baráti kompánia, akiket magammal hoztam. A mézeshetek remekül sikerültek, és már épp hazafelé tartottunk, midőn egy szép napon, amikor a tenger sós illatát beszíva a múlt eseményeiről elmélkedtem a fedélzeten, érdekes eseményre figyeltem fel. Éppen azon töprengtem, hogy mikor az egyetlen hülye névből álló hadi felszerelésemmel a Melee IslandTM-re vetett a történelem és a víz sodra, ki gondolta volna, hogy egy (sőt: több!) szép napon legyőzöm az ördögi LeChuck szellemkalózt, minden túlvilági lények legfertelmesebbikét, és enyém lesz a Karikarib-tenger legbájosabb kormányzati hivatalnokának a keze! Te gondoltad volna, kedves olvasóm? Na ugye! Én se. Épp itt tartottam gondolatmenetemben, mikor felharsant az én drágám hangja:
- Guybrush! Fejezd már be az álmodozást, és segíts!

Ahogy feleszméltem töprengésemből, álmélkodva vettem észre, hogy a Karikarib-tenger egyik különleges attrakciójának, a hajnali csáklyás kalóztámadásnak váltunk tárgyává. Nem tudom, láttál-e már kalózhajót, kedves olvasóm - fenséges és egyben vérfagyasztó látvány! Főárbocán halálfejes lobogót lenget a szél, telis-teli van kalózokkal, ágyúk meredeznek belőle mindenfelé és oldalán félméteres betűkkel ott virít a szívet rémülettel eltöltő felirat: KALÓZHAJÓ! Jelen látogatóink a fair play szabályait messzemenően figyelembe véve a támadó kalózok számára rendszeresített piros-fehér mezt viselték (így könnyen meg lehetett különböztetni őket a védekező kék-feher mezes csapattól), és éppen a fedélzetünk elözönlésével foglalatoskodtak. Társaságunk az én kis kardos (és most egyben szekercés) menyecskémmel az élen lelkesen próbálta őket ebben megakadályozni, de a helyzet úgy festett, hogy ezt a meccset nem a tizenegyesek fogják eldönteni - így tehát azonnal a viadal közepébe vetettem magam. Illetve vetettem volna, ha ebben nem akadályoz meg, hogy valaki valamely titokzatos oknál fogva a főárbochoz láncolt. Ez persze csak átmenetileg tartott fel. Egy jól irányzott mozdulattal felrúgtam a közelemben álló parázstartót, elegánsan a rüsztömre vettem az egyik elgurult faszéndarabot, majd dekázni kezdtem vele. (Nem tudom, tudod-e, kedves olvasóm, de az izzó faszén viszonylag meleg.) Ahogy a lánc engedett, az árboc körül jobbra araszoltam, majd egy alkalmas pillanatban a közelben álldogáló megtöltött ágyú felé passzoltam, aminek meg is lett a várt hatása: az ágyúból kilógó kanóc azonnal lángra kapott, a derék mozsár hatalmas detonáció kiséretében oldalba lőtte a kalózok mellettünk parkoló hajóját, ami úgy süllyedt el, mintha valamely kalóz lyukat fúrt volna a fenekébe. (Már a hajónak, természetesen.) A fedélzetünkön ragadt támadók azonnal megadták magukat, és az én drágaságom nem csak egy forró puszival ajándékozott meg, hanem végre el is oldozott az árbocomtól.
Alkonyattájt érkeztünk meg Melee Island kikötőjébe. Gyorsan a fedélzetre pakoltuk a kalózok szokásos cumóját (hajóláda, rablott kincsek, Elaine kalapdoboza), majd vidám mosollyal léptünk a parthoz vezető pallóra...
...ami azonnal le is lohadt, amidőn megláttuk, hogy semmi nyoma a kormányzó fogadásakor szokásos ceremóniának. Sehol egy zászló, sehol egy fogadóbizottság, sőt: sehol senki!
- Mit jelentsen ehhez? - pillantott körbe gyanakodva Elaine.
- Talán ma mindenki korábban bújt ágyba - próbáltam találgatni. - Akár elmehetnénk még egy háromhónapos nászútra!
Elaine-t ez szemlátomást nem nyugtatta meg, mint ahogy az sem, hogy egy másodperc múlva izgatottan előgaloppozott valahonnan Timmy majom, és kétségbeesetten közölte a riasztó hírt:
- Úúúk-úúúúk-ííííp!
- Ingyen grog van a SzennynyTM Bárban? - hüledeztünk.
- Ííííík-csíííí-úúúúp!
- 74 dolcsit nyertél bingón, de mindet elbuktad, mert a gyümölcsös gépen nem állt be a három banán? - találgattam.
- ÚÚÚP-ÚÚÚP-ÚÚÚP!
- Jesszusom! Valami baj van a kormányzói rezidencián! - kiáltottuk megdöbbenve.


Ahogy felügettünk a dombtetőn álló kis lakunkhoz, azonnal beláttuk, hogy Timmy igazat mondott: itt tényleg nagy baj van. Szolid kis kertünk nyugalmát teljes mértékben feldúlta egy cseppet sem rokonszenves kinézetű fickó, aki furcsa számokat dünnyögve az orra alá épp azzal volt elfoglalva, hogy egy katapultból sziklatömböket lövöldözzön az otthonunkra. Egyelőre kevés sikerrel, de a nagy számok törvénye alapján ennek a szerencsétlen sorozatnak is vége kellett szakadjon.
- Hé, mit csinál, jóember? - ordított rá Elaine.
- Mégis mit gondolnak? Szanálom a kormányzói palotát.

Ettől a rossz szokásától semmi esetre sem volt hajlandó eltérni, még akkor sem, amikor Elaine közölte, hogy ő a kormányzó. Kiderült viszont, hogy mi történt: a szigeten elterjedt a hír, hogy Elaine meghalt (egyes vélemények szerint belehalt a házasságába, de én persze semmi esetre sem adnék hitelt egy ilyen rosszindulatú pletykának), a kormányzói poszt tehát betöltetlen. Az én drágám azonnal a tettek mezejére kívánt lépni: amíg ő visszatér a városházára, hogy újra az élők sorába soroltassa magát, rám két feladatot osztott. Felcsillanó szemmel próbáltam javasolni a hátcirógatást és a lábmasszázst, amit ő némi gondolkodás után erélyesen későbbre halasztott - jelen pillanatban az reszortommá az vált, hogy valahogy leállítsam a katapultos ürgét, még mielőtt célba talál, valamint hogy elutazzak a Lucre IslandTM-re, ahol a Marley família ügyvédei nyilván tudnak valami tanácsot adni az ügyben, hogy hogyan tudna Elaine törvényesen visszakerülni kormányzói hivatalába.

Miután az én kis drágám távozott, szóba elegyedtem az ürgével, mivel katapultját nem engedte babrálni. Az általa mormolt számokról kiderült, hogy tüzérségi lőképelemző adatok akarnak lenni, de fogalma sincs, hogy mit jelentenek. Az egyedüli találatot ez idáig a ház melletti kaktuszon tudta elérni, és most éppen azokból az adatokból próbálja a házra átszámolni őket. Az után érdeklődve, hogy vajon mivel lehetne rávenni a tüzérségi támadás felfüggesztésére, két lehetőséget is előtárt: VÉGLEGES megoldáshoz egy csomó ügyvédre lenne szükség (mintha Elaine is valami ilyesmit említett volna), de ÁTMENETI szünetet hozhat az is, ha kivenné a szakszervezet által garantált tízperces tízórai-szünetét - amire mellesleg tízóraira szolgáló ropogtatnivaló hiányában kevés az esély. Miután pályamódosítási javaslataimat, miszerint legyen rettegett kalózaim dicső egyike, mondvacsinált okokra (a szerződésére) hivatkozva elvetette, magára hagytam gonosz cselekedeteivel, és szétnéztem a parkban. Ennek növényeit valamikor egy nagyobb tétel grog társaságában töltött éjszaka folyományaként különböző állatok formájára vágattam, és látványuk az ízlésemet illetően még most is ugyanazzal a nyomasztó érzéssel töltött el. A vicces kinézetű, Y-alakú kaktusz viszont szemlátomást jól tűrte a tüzérségi zárótűz találatait. A parkból kifelé bandukolva komolyan fontolóra vettem, hogy leugrom a sziklaszirtről: búcsút intettem egy ostoba kalandjátéknak, aztán...
...inkább hagytam a francba az egészet, és lementem a városba. A főtéren több érdekes dolog is magára vonta a figyelmemet. Például amikor az órára pillantottam, három órát mutatott. Amikor kicsivel később megint rápillantottam, megint három órát mutatott. Megdöbbentő egybeesés! A másik furcsaság az volt, hogy a városban egy ideje nyilván lemehettek a telekárak, mert a legtöbb házra az ’Eladva’ táblát függesztették. Ez alól kivétel volt a Nemzetközi Mojo Ház, ami különféle mágikus voodoo-cikkek kereskedelmi forgalomba hozatalával foglalkozott a szigeten. A házba belépve természetesen roppant misztikus hangulat fogadott, meg egy csomó érdektelen limlom (köztük egy voodoo babával, amelyet most csak azért nem vettem fel, mert nem vagyok érintett vadidegen emberek megkínzásában - leszámítva a csomagküldő szolgálatokat). A falon levő különös tükörben különös látvánnyal szembesültem, amitől gyorsan elhátráltam a helyiség közepén levő hatalmas kézig, amelynek minden egyes ujját elmélyült tanulmányozásnak vetettem alá: találkoztam például egy minden kétséget kizáróan hüvelyk ujjal, a minden ujjak legkommunikatívabbjának számító középső ujjal, és a többitől egy kissé elütő mutatóujjal. Miután az utóbbit meghúztam, természetesen a kéz méretéhez illő kaliberű szellentésre számítottam, de úgy látszik, van ujj a nap alatt: mindössze a tükör perdült meg, és a túloldalához rögzített karosszékben trónolva ismerős alak jelent meg: a Voodoo Lady, védő szellemem, mentorom és általános okkult szakértőm korábbi kalandjaimból! (Nyilván otthagyta Pollo Islandet, mert az ottani riválisa, Riva Lisa, voodoo- helyett TNT-mágiát ajánlott a kártyavetőknek. Azon meg nem csodálkoztam, hogy pont itt találkoztam vele, tudván, hogy öt játékra szóló exkluzív szerződést kötött a LucasartsTM nevű rettegett kalózbandával...) Hát mit ne mondjak, most is egy rakás újdonságot tartogatott a számomra! Megtudtam például, hogy mitől olyan üres a sziget. Nemrég egy titokzatos befektető érkezett Három-sziget környékére, aki egy Sydney nevű egzotikus helyről származik, és szép sorban felvásárolta a bennszülött kalózok ingóságait. Aki nem volt hajlandó áruba bocsátani vagyontárgyait, afelett különféle inzultus küzdelmekben diadalmaskodott: mindenkit legyőzött sértegetős vívásban, sértegetős dartsban, sértegetős szkanderban és sértegetős golfban. (Ha nem tudnád, kedves olvasóm, mifelénk bármilyen párbajt nem az adott műfajban való jártasság, hanem a párbaj közben egymás fejéhez vágott sértések döntenek el. A sértegetős vívásban például nem az győz, akinek élesebb a kardja, hanem az, akinek élesebb a nyelve, és olyan beszólásokat tud az ellenfele fejéhez vágni, amire annak nincs riposztja.) Értékes infokat kaptam az Elaine által jelenleg rámbízott feladatokat illetően is - még ha némelyik kicsit misztikusan fogalmazódott is meg. A házunkat ért katapultos támadás megszüntetése kapcsán például megtudtam, hogy a gravitáció az én legjobb barátom, mert ami felment, az le is jön, és egyébként a dolgok erejét célszerű önmaguk ellen fordítani. Ennél azért kicsit kézenfekvőbb volt az útbaigazítás Lucre IslandTM irányába: egyszerűen oda kell hajózni. Teljesen felesleges is lenne olyan apróságokon fennakadni, hogy momentán nincs hajóm - szerezni kell egyet! Talán a megfelelő legénység toborzása sem okozhat különösebb gondot egy kalózvárosban (még ha az oly kiürültnek tűnik is), és az is csak átmeneti probléma, hogy fogalmunk sincs a sziget hollétéről. A bináris keresési módszeren kívül (márminthogy addig hajókázunk párhuzamosan a szélességi és hosszúsági fokok mentén, míg meg nem találjuk) esetleg még járható útnak kínálkozik egy navigátor szerződtetése, amelyből kellő létszámú darab (vagyis egy) éppen a Szennyny Bárban tartózkodik. A Voodoo Ladyvel még felelevenítettünk egy-két régebbi közös emléket, sőt, megpróbáltam vásárolni egy-két voodoo kegytárgyat is, de sajnos a legtöbb árujából momentán kifogyott és az utánpótlást szállító hajó sem érkezett meg még a Dinky IslandTM-en levő nagyker lerakatból. A szívem szakadt meg, kedves olvasóm, amikor megtudtam, hogy nem leszek tulajdonosa egy láthatatlanná tevő nyakláncnak, amelynek segítségével észrevétlenül be lehet osonni a női öltözőkbe...

A főtér sarkán bekanyarodva két roppant ismerős alakba botlottam. Ők valamilyen titokzatos okból kifolyólag abszolút nem tartottak engem ismerősnek, és különösen nem akartak jövendő legénységem sorai közé tartozni. Pedig én ezt a két a pofát mintha már láttam volna valahol... Először a Keelhaul, a világ leggyorsabb kalóz speed metal bandájának alapító tagjait sejtettem bennük, de aztán amikor arról érdeklődtem, hogy nem láttam-e esetleg őket a Monkey IslandTM környékén, csak kiderült az igazság: hiszen ez Carla, Melee IslandTM Kardmestere, és elválaszthatatlan cimborája, Otis! Enyhén szólva még nehezteltek rám egy picit, amiért ottfelejtettem őket a Majomszigeten (ja, bocs: TM), habár valahogy azért sikerült szerencsésen hazavergődniük Melee IslandTM-re (Otis azóta is majmokat lát mindenütt). A sorsuk azóta kevéssé szerencsésen alakult: mint oly sokakat, Carlát is legyőzte sértegetős vívásban a titokzatos ausztrál befektető, és mivel a háza volt a tét, azóta kénytelen az utcán sértegetni a napi betevő falatjáért, míg Otis visszatért jelenleg igencsak pangó eredeti szakmájába, amelyet ő „az anyagi javak igazságos alapon történő újra felosztásának” nevez, a kerületi bíróság pedig „útonállás”-nak. (Egyébiránt tiszteletbeli elnöke azon kalózok érdekvédelmi szervezetének, akiket flúgos kapitányuk ottfelejtett valami kies helyen.) Carla elmondásából az is kiderült, hogy egykori legénységem harmadik tagja, Meathook is visszatért eredeti hobbijához, amely kifejezés legnagyobb meglepetésemre nem a részegeskedést, hanem a festegetést takarta. A jó öreg Húskampó ugyanis becenevét is onnan nyerte, hogy teljes mértékben híján volt kezeknek. Carláékat még nyomasztó gazdasági helyzetük sem csábította legénységem sorába, hiába ígértem nekik fűt, fát, új autót, holtig tartó megbecsülést, hatalmas kincset, zsíros kormányzati állást... Bár az utóbbinál azért valami megmozdult Carlában: némi töprengés után azt ígérte, hogy ha szerzek nekik egy zsíros, életfogytig tartó kormányzati állást, nyugdíjjal és főleg: lepecsételt, aláírt szerződéssel, akkor esetleg hajlandóak még egy útra velem... Ennyiben is maradtunk.
Hamarosan a kormányzói hivatal elé értem, de mivel Elaine-t nem akartam akadályozni saját maga hivatalos újjáélesztésében, lépteimet inkább a közeli Szennyny Bár felé irányítottam, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy némi grog után már teljes mértékben képtelen leszek bármerre is irányítani őket. Az ivóba lépve először az egyik tartógerendába fúródott kardra lettem figyelmes (úgy látszik, lemaradtam egy kiadós testmozgásról), kihúzni viszont nem próbáltam meg, mert meg voltam győződve arról, hogy nem én vagyok a törvényes király... Átható pillantásom ezután két kalózra esett, akik minden kétséget kizáróan a darts nevű sportnak hódoltak. Miután szóba elegyedtem velük, megtudtam, hogy Melee IslandTM Legfőbb Bajnokának címéért vetekszenek, aki majd indulhat a Háromsziget Bajnokának járó trófeáért - és mellesleg tök döntetlenre állnak. Ezen irányú elfoglaltságukra hivatkozva nem is óhajtottak belépni legénységem sorába se. Be kell vallanom, kedves olvasóm, hogy tényleg nem volt piskóta a két fickó, mert amikor azzal hecceltem őket, hogy úgysem találnak el egy általam kiválasztott célpontot, halálos biztonsággal trafálták telibe, lett légyen az ökörszem, tripla hetes, a bejárat feletti koponya bal szemürege, a konyhaajtón lógó mentőöv, a kissé megviselt állapotban lévő felfújható kardhal a kocsma hátsó fertályában, vagy akár az a fickó ott fent... (Óh, bocsáss meg, kedves olvasóm, hogy az a barom bedobta a monitorod üvegét! Miután egy arra járó gittegylett renoválta, remélem visszatérsz hozzám.)
Miután a kissé fárasztó társalgástól csak még jobban megszomjaztam, eredeti úticélomhoz, a bárpulthoz trappoltam, ahol mindenféle gyanús koktélokat, de mindenekelőtt: grogot kívántam arcomba önteni. Nem elég, hogy a csapos feleségem nevén szólított, a lélekemelő itóka kiadásától is teljes mértékben elzárkózott, míg valami irattal nem igazolom, hogy betöltöttem a törvényes kort. Amikor felháborodottan megkérdeztem, hogy nem nézek ki 14 évesnek, akkor azért békülékenyebben megjegyezte, hogy ő személy szerint egy olyan 15-nek saccol, de biztonsági okokból - még bevonnák az engedélyt! - csak a legalább 23-nak kinézők kapnak személyi nélkül is grogot). Dühömben már épp a Grogsegélyszolgálatot akartam tárcsázni, amikor meghallottam, hogy ő hajlandó lenne beállni a csapatomba. Ettől kissé megenyhültem irányában, bár tegyük hozzá, hogy a toborzás most sem hozott számottevő eredményeket a legénység létszámát illetően: miután megtanácskozta a dolgot a kocsma tulajával, néhány heveny becsületsértés jelenlegi munkakörében marasztalta. Úgyszintén negatívnak bizonyultak a perec beszerzésére irányuló próbálkozásaim: az utolsó tálkát a hátsó részen fetrengő részeg vitte magával, és belső előírás, hogy a vendégek nem szaladgálhatnak a kezükben ilyesfajta nassolnivalóval: még elperecelnének... Kaptam viszont egy olyan jótanácsot, amire egyedül nyilván soha nem jöttem volna rá: hajót rendszerint a kikötőből szoktak szerezni az ilyesféle távolságleküzdő szerkezetre vágyók.

Kicsit lehangoltan (és nagyon szomjasan) baktattam a kocsma hátsó felébe, ahol találkoztam a bár Ignatius Cheese nevű tulajdonosával. Ő tovább folytatta lefelé történő hangolásomat, amikor hosszú történeteket kezdett mesélni felmenőági rokonsága, a Sajt család jeles tetteiről. Miután ezt kisebb lelki sérülésekkel átvészeltem, őt is megpróbáltam legénységem sorába csábítani. Lévén tapasztalt navigátor, akármilyen kalózexpedícióra azért nem vállalkozott: nem érdekelte a védtelen halászfalvak felprédálása és kifosztása, úgyszintén hidegen hagyta a kincskeresés vérszomjas brigantikkal - viszont menten felcsillant a szeme, amikor arra céloztam, hogy aegy csapat holdkóros kretént kéne elvezetnie a Lucre IslandTM-re, ahol a feleségem ügyvédeivel kell találkoznom! A problémája már csak az volt, hogy jelen pillanatban egész nap a bárjában kellett tanyáznia, mert ha csak egy pillanatra is kitenné a lábát, rögtön kilopnák alóla (az ausztrál befektető ugyanis már erre is kivetette a hálóját). Abban viszont benne volt, hogy velem tartson, ha legyőzöm sértegetős szkanderban. Így tehát felgyűrtem az ingujjamat, és egymásnak feszültünk.

- Te vagy a legrondább teremtmény, akit életemben láttam!
- Mert még sohasem néztél a feleségedre.
- Sínbe fogom rakatni a karjaidat!
- Miért, tán nővérnek tanulsz?

... és így tovább, a sértések és a riposztok ebben a kedélyes hangnemben repkedtek ide-oda. Cheese nem volt nehéz ellenfél, mégha másoknak talán többször is neki kellett volna veselkednie, hogy eltanulják tőle a megfelelő riposztokat. Amikor a harmadik rosszul megválaszolt sértés után az asztalra döntöttem a kezét, máris beljebb voltam egy navigátorral.
A szemközt lévő asztalnál ülő kalóznál a grogfogyasztás szemlátomást már erősen túllépte a még egészségesnek mondható kereteket, így eszmecserénk nem bizonyult különösebben informatívnak (már legalábbis számomra). A „Boldog szülinapot!” feliratú lufijából ítélve talán valamiféle évfordulót ünnepelhetett magányos barátunk, és a hatalmas kicsapongást még egy csupornyi pereccel is megtoldotta. Azonban mihelyt megpróbáltam elorozni tőle, a részegek jellegzetes szokása szerint azonnal magához tért, legalábbis arra a kis időre, amíg ezt megakadályozta. Így tehát áthidaló megoldáshoz folyamodtam: visszakocogtam az előtérben dartsozó kalózokhoz, és megkértem a kicsit, hogy heccből ugyan találja már el a részeg lufiját. Az újabb telitalálatot követő detonáció végleg az álmok tengerére száműzte az illuminált ünnepeltet, én pedig a perecét magamhoz véve kisétáltam a bárból.
Kalandra éhes szívem a kikötőbe hajtott, ahol minden álmaim netovábbja várt: egy pénzbedobós grogautomata! Lelki szemeim előtt teljesen pozitív jövőkép rémlett fel - mindaddig, míg eszembe nem jutott, hogy nincs egy fityingem se. Hirtelen mélypontra zuhant hangulatomon az sem sokat javított, amikor szóba elegyedtem a kikötő uraként közrettegésnek örvendő testes hölggyel. Mint ahogy a grogmixer is jelezte a bárban, kissé vonalas bürokrata volt a drága: csakis hivatalos engedéllyel rendelkező személy, csapat vagy entitás hagyhatja el a kikötőt, megvesztegetési próbálkozás vagy egyéb kiskapu keresése eleve halott próbálkozás! Nálam rosszabbul már csak a grog mellett heverő biciklibelső érezhette magát, amit valami súlyos stressz a kipukkadás állapotába juttatott. Hogy ne legyen oly magányos, magamhoz is vettem, majd visszakocogtam a kormányzói palotához.
A tüzérségi támadás változatlan hevességgel folyt, szerencsére különösebb eredmény nélkül. A kőhajigálásban azonban azonnal szünet állt be, mihelyt odakínáltam a rosszarcú tüzérnek a pereces tálkát, aki azonnal félre is vonult, hogy rágcsálási célokból kivegye szakszervezeti pihenőjét. Kissé idegesen tért vissza, mikor nekiálltam piszkálni a katapult célzóberendezését, és dühösen morogva visszaállította a kaktusz adataira. Ettől ötleteim támadtak: odakocogtam az Y-alakú kaktuszhoz, és rátekertem a biciklibelsőt, ami ettől határozottan úgy festett, akár egy gigantikus csúzli. Újabb pereckínálás és katapultbütykölés után kiderült, hogy úgy is működik: az újrakalibrálást követően kilőtt első szikla pillanatokon belül vissza is érkezett a katapulthoz, az pedig szépen legördült a szakadékba. Munkaeszközének csúf pusztulása szörnyen elrontotta a tüzér napját is. Túlságosan Elaine sem volt boldog, amikor megjelent, és vázolta a tényállást:

- Baj van. Még mindig halott vagyok...
- Ne aggódj, drágám! Én a halottkémi zárójelentés után is szeretni foglak - próbáltam vigasztalni.
-...olyan sokáig voltunk távol, hogy azt hitték nem jövök vissza, és azok a marhák ott a városházán halottnak nyilvánítottak...
- És engem? Mit mondtak rólam?
-...és úgy döntöttek, hogy eladják a holmijaimat és lerombolják a villát...
- Az én cuccaimat is eladták?!
- ...és ami a legrosszabb, új választásokat írtak ki a kormányzói tisztségre...
- Hmmmm - morfondíroztam -, talán én is indulhatnék...
-...és ismered a mondást: ha csak egyetlen jelölt van, akkor csak egyetlen...
-...választás! - mondta be a végszót egy kissé érdekesen öltözött figura, aki ekkor toppant be a parkba. Személyében megismertük azt, akit Charles L. Charles néven emlegettek városszerte, és aki már most mint jövendő kormányzó adta elő magát. Néhány szerényebb becsületsértés után peckesen elvonult, mondván, hogy meg kell még ráznia néhány választója kezét és magasba emelgetni a gyermekeiket. Elaine ki is adta nekem a következő feladatot: mindaddig a bontási végzés érvényben van, bármikor beparkolhat a kertünkbe egy újabb katapult - így tehát amíg ő felveszi a választási harcot Charles ellen, nekem irány a Lucre IslandTM!

Miután Elaine eltrappolt a házunk irányába, én is követtem őt, majd szerény kis lakunk nappalijában újra szóba elegyedtem vele. Több érdekes ötlettel is előálltam jövőnket illetően: javasoltam például, hogy hagyjuk itt a fenébe ezt az egészet, és nyissunk valami modernebb vállalkozást, mondjuk melee.com címen, illetve megvillantottam azt a lehetőséget, hogy rohamozzuk meg a városházát, és ejtsük túszul a sziget teljes lakosságát - sajnos egyik alternatíva sem nyerte el maradéktalanul az én kicsim tetszését. Amikor előhozakodtam a problémámmal, hogy nem tudok engedély nélkül hajót szerezni, akkor azért megpróbált a maga módján segíteni: átmenetileg rámbízta Melee IslandTM Nagypecsétjét, amely igazolja, hogy valaki a kormányzó nevében jár el. Elaine asztalán találtam egy biankó kormányzati szerződést, amit azonnal oda is adtam neki aláírásra. Valami ilyesmire vágytak Carláék - így tehát el is kocogtam hozzájuk.

Carlának határozottan tetszett a dolog. Otisnak kevésbé, mert az a gyáva dög kiszúrta, hogy ezzel a kormányzati szerződéssel nem jár penziókiutalás és ingyenes fogászati ellátás. Az a szerződés ugyanis, amire ők ácsingóznak, a villánk hátsó részén, az ablak mellett álló komódon található. Miután Elaine szignálta, már csak egy akadálya van annak, hogy felcsapjanak a rettenetes Threepwood-ármádiába - a hajó teljes hiánya.
Hajóhoz még mindig a kikötőben a legkönnyebb hozzájutni. Felmutattam a barátságtalan matrónának a kormányzói nagypecsétet, aki ha hanyatt nem is esett tőle (erre ugyanis alkatilag képtelen), azért csak észrevette, hogy én roppant fontos személyiség vagyok: tisztelettudóan a felségem feleségének szólított, és a számomra kiutalt hajóhoz vezetett. A mólónál remekebbnél remekebb kabrió kalózhajók parkoltak (néhány DeLuxe is), de mindenesetre az én leendő bárkámnak is voltak bizonyos vonásai, amitől még a legvérszomjasabb kalózok is felkapták volna a fejüket. Az ’Ízléses Hölgy’ névre keresztelt járgány ugyanis tetőtől-talpig (akarom mondani: orrdísztől tatig) rikító rózsaszínre volt mázolva. Kétségbeesésemet már csak a kikötői szabályzat három alapvető pontjának ismertetése növelte: 1. Hozza vissza ugyanilyen (vagy jobb) állapotban a hajót. 2. A legénység és a személyzet az utazás során köteles a mentőöveket viselni. 3. A hajó csakis hivatalos célokra használható - semmi oktalan száguldozás! Hamarosan megérkezett az ámuló legénységem és navigátorom, és heveny undorunkat leküzdve, útra keltünk Lucre IslandTM felé...
Az utazás enyhén zűrös volt, de azért viszonylag épségben vetettünk horgonyt célunknál. A legénység elszéledt, a navigátor pedig nekiállt kijavítani az árbocot, a kormánylapátot és a fedélzetet (utóbbiba valaki például a ’Mama, segíts!’ feliratot véste). Ahogy felkocogtam a városba vezető lépcsőn, egy kacsába botlottam. Egy szárnyas még bármire jó lehet, így gyorsan a zsebembe süllyesztettem, majd egyenesen a bíróság felé vettem az utamat, amit már csak azért sem volt különösebben nehéz megtalálni, mert a többi épület zárva volt. Nem tudom, kedves olvasóm, hogy volt-e már szerencséd ügyvédekkel beszélni - legalább olyan nyomasztó érzés, mint egy rózsaszínre pingált hajóval közlekedni a kalózoktól hemzsegő temgeren! Valamilyen furcsa okból kifolyólag kizárólag a pénz körül forognak a gondolataik, így nem tanúsítottak különösebben nagy érdeklődést házam lebombázása ügyében - mindaddig, amíg ki nem derült, hogy asszonypajtás a kormányzó. (Illetve az volt. Vagy az lesz.) Ettől rögtön felélénkültek. Mielőtt széleskörű jogi kutatásokba merültek volna e bonyolult ügy kapcsán, még sikerült kivernem belőlük Marley nagypapa levelét, amelyet az unoka házassága esetén kellett továbbítaniuk. Ebben nagy vonalakban az alábbiak álltak: a nagypapi reméli, hogy lánya tökös kalózlegényt talált élete párjának (ez idáig stimmel), és Lucre Bank széfjében lapuló esküvői ajándékának szívből örülni fogunk. Ez tartalmazza egyrészt az esküvői ajándékát (amelyet sajnálatosan holt állapotának betudhatóan sajnos nem tudott személyesen kézbesíteni), másrészt a Marley-villa tulajdonlevelét, harmadrészt pedig a Karikarib-sziget legsötétebb titkának, a Mindentütő Sértésnek kulcsát, ami ötször olyan ütős, mint a Nagy Durranás! Édes. Gondolkoztam rajta, hogy még elidőzök az ügyvédeknél egy darabig (például bíróság elé idéztetem a szoftveripar fejlesztőit, amiért a hardverkövetelményeket még a szimpla kalandjátékoknál is elképesztő magasságokba kergették) - aztán inkább jobbnak láttam, ha elhagyom ezt a nyomasztó helyet, és átvonulok a szomszédos bankba.

Valaki már várakozott előttem a pultnál. Pontosabban nem várakozott, hanem ordítozott. Utazási csekket akart beváltani, pont akkora sikerrel, amekkorával az utazási csekkek beváltása szokott járni. Az ügyfélszolgálatot ellátó kisasszony bájos mosollyal meredt a semmibe, miközben arról beszélt, hogy sohasem hallottak még egy ilyen vicces „A-usz-trá-li-a” nevű helyről, és sosem láttak még egy ilyen furcsa állatot, amelynek az erszényéből egy másik kisebb kandikál ki. (A múlt héten még igen, de azóta változtak a belső rendelkezések.) A Mr. Mandrill nevű ügyfél dühösen széttörte a sétapálcáját, aztán dúlva-fúlva elcsörtetett, én pedig szóba elegyedtem a pult mögött álló bankár kinézetű idősebb úrral, akiről kiderült, hogy bankár, és roppant elfoglaltságára hivatkozva áthajtott a vidám hölgyhöz. A Britanny nevű hölggyel elmés csevegést folytattam számlabetétekről és -kivétekről, megpróbáltam kölcsönt felvenni, hogy átfessem a hajómat vagy befektessek egy életfogytig tartó csokoládé kalózhajóba - aztán kinyögtem, hogy Marley tata cuccáért jöttem. Miután a levéllel és a nagypecséttel igazoltam magam, a bankár nyomban hozzámtotyogott és bevezetett a páncélteremben. Az egyik széfből hamarosan előkerült az öreg ütött-kopott tengerészládája, ami telis-tele volt különféle szeméttel. Ahogy elmélyülten turkáltam benne, enyhén meglepő dologra lettem figyelmes: a bankár közben visszavonszolta magát a pulthoz, és elképedve érdeklődött tőlem, hogy mit keresek itt kint, amikor bent turkálok a ládában? Közöltem vele, hogy a grogautomatát keresem, előhúztam egy pisztolyt és nekiálltam kirabolni a bankot. Bentről elképedve figyeltem, hogy mit művelek kint, de aztán hamarosan bejöttem a páncélterembe, bemutatkoztam magamnak a saját nevemen, pisztolyt fogtam rám, és magamhoz ragadtam a ládámat. Enyhén felháborodva közöltem magammal, hogy a másik én nem én vagyok, mert az igazi Guybrush sokkal jóképűbb a másik magamnál. Ennyiben maradtunk, merthogy a másik én tényleg nem én voltam, mert levette az álarcát - és mit tesz isten, tényleg sokkal rondább volt nálam! Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a ládámmal együtt kikocogjon a páncélteremből, és rámzárja az ajtót. A dolgok ismét a szokásos medrükbe kerültek: nyakig ültem a pácban.”

Szolgálati közlemény következik: a szokásos karácsonyi túltengés miatt a palackpostát most sajnos csak félig (pontosabban: harmadáig) tudtuk bemutatni nektek, de ha a hitetlenek vissza nem rabolják, vagy hirtelen felindulásból vissza nem hajítjuk a tengerbe, akkor a következő számunkban folytatjuk. Addig ne menjetek sehová, mert különben úúúp-csííí-ííík.

„Miután rosszarcú rosszakaróm az ajtó bezárásával biztonságba helyezett bennünket a bank páncéltermében, és - a beszűrődő zajokból ítélve - tovább foglalatoskodott a bank egyéb helyiségeiben fellelhető értéktárgyak eltulajdonításával, terepszemlét tartottam. Találtam egy fegyvernek látszó tárgyat (egy öreg kardot), egy közepes és egy nagyobb méretű szivacsot, egy hasonmásom által elejtett zsebkendőt P.P. monogrammal (alatta egy kis szivaccsal). Marley tata széfjébe pillantva leltem még egy zenélő dobozt, és hah! Az óvatos após végszükség esetére biztonságba helyezett itt egy apósüveget, khm, akarom mondani: laposüveget, színültig groggal, amit természetesen grog and drop megoldással természetesen azonnal a zsebembe is süllyesztettem. A kijutás egyetlen lehetséges módjának még mindig a páncélajtó tűnt, bár a puszta kezes megoldás kevés sikerrel kecsegtetett. Ugyanígy nem járt sikerrel a zenélő doboz, és a kacsa, mígnem idővel eljutottam a kardig, amelyet az alsó pántnál használva meglepő eredményre jutottam. Eltörtem... A pánt viszont meglazult egy kicsit, és így a csonka markolatot bele tudtam ékelni a résbe, ahova belegyömöszöltem még a legkisebb szivacsot. Némi grogot cseppentettem rá, amitől azonnal megduzzadt, és tovább tágította a repedést. Az eljárást tovább folytattam a közepes szivaccsal (+grog), majd a naggyal (+grog), aminek meg is lett a várt eredménye: elfogyott a grog. Mellékhatásként viszont a repedés már annyira kitágult, hogy a pánt (és vele az ajtó) egyszerűen kiszakadt a falból. Ahogy kitrappoltam az ajtón, derék alteregóm épp befejezte a bankrablást, egy utolsó bemutatkozást rebegve meglépett, előttem pedig elsötétedett a világ...

Amint a képernyővel együtt kezdtek megvilágosodni emlékeim, a dutyiban találtam magam Canard felügyelő, a rend marcona őrének társaságában, aki megnyugtatott, hogy egy pár hét múlva, amint véget ért a vakációjuk, visszatérnek a bírák, és lefolytatják a tárgyalásomat. Hiába próbáltam bizonygatni, hogy a rablást egy orrnélküli rabló (Pegnose Pete) követte el, és csak azért mutatkozott be többször is az én nevemen, mert nyilván valamiért megorrolt rám - azt még Canard felügyelő is érezte, hogy ez az állítás nemcsak hogy fejlett képzavar, de némileg sántít is. Bár a börtön kinézetre egy középkori kínzókamra sajátos bájával bírt, „házi őrizetnek” titulált fogságom azért nem nélkülözött bizonyos humánus vonásokat: szabadon mászkálhattam a szigeten (a bokámra kapcsolt Tök KényelmetlenTM márkájú voodoo lábbilincs úgy is meggátolt volna a távozásban), sőt annak sem volt különösebb akadálya, hogy esetleg tisztázzam magam a felmerült vádak alól, már amennyiben 1. előkerítem a szajrét; 2. felfedem az igazi tettes kilétét; 3. bizonyítékot hozok róla, hogy a kis mesém mégis igaz. Sajnos Pegnose Pete hollétét illetően nem kaptam felvilágosítást: amennyiben rendelkezett volna ilyen információval, Canard már rég hűvösre tette volna, ha nem is a bankrablásomért, hát egy olyan 300 rendbeli egyéb bűncselekmény elkövetéséért.
Az enyhén fárasztó eszmecsere után felvettem a földről a csirkehájat, amelyet alkalmasint a sarokban álló komfortos vasszűz tüskéinek kenésére használhattak tréfás kedvű pribékek, aztán átballagtam a hátsó fertályba, ahol egy nálam szerencsétlenebb sorstársam téblábolt egy cellában. Nini, Otis! Szegény marhát azért vetették rács mögé, mert elkövette a legrettenetesebb bűntettet, amiről a szigeten valaha is hallottak: virágot szedett egy furcsa kiejtésű idegen virágágyásából! Ilyen rendbontás eleddig példa nélkül állt a sziget történetében, és Canard szerint szabadulása körülbelül addigra várható, mire bebizonyítom úgynevezett ártatlanságomat...
A dutyi előtti szökőkútnál ismét találkoztam Brittanyvel, a bájos ex-banki alkalmazottal, aki elvesztvén állását most a showbizniszben látta karrierjének lehetőségét... Mielőtt részletesebben kifejtette volna elképzeléseit, hanyatt-homlok átmenekültem a tér másik oldalára, ahol nem kevésbé nyomasztó beszélgetést folytattam az Illatok és Érzékek bolt piperkőc tulajdonosával, Hugoval. Az eszmecsere nyitányaként rámspriccelt valami szörnyű parfümöt a mostanában roppant népszerű Eau de LeChuck márkából, amitől mindenki úgy illatozhat, mint egy pár száz éve halott szellemkalóz. Hugo egykoron szintén kalózként kereste kenyerét, de mióta elvégezte Ozzie Mandrill Postai Kalózátképző Tanfolyamát, azóta megtanulta, hogy büdös folyadékok árusításával és sprickolásával lényegesen hasznosabb tagja lehet a társadalomnak. Szajréval teli zsákot cipelő, orrnélküli bankrablót ugyan nem látott mostanában, ELLENBEN látott engem, hasonló ténykedés közben, amint eltűnök a sziget legsötétebb erdejének mélyén. Öööö... Biztos, ami biztos: magamhoz vettem egy üvegcsét a gyanús LeChuck odorból, továbbá egy üreset a Hugo melletti halomból.

Hugó jeles boltjával szemközt leltem meg a Pálcák Házát, amely a sziget kalózokból/turistákból álló népességének sétapálca igényeit igyekezett igen magas színvonalon kielégíteni. Amint betettem magam mögött az ajtót, az hirtelen újra kicsapódott, és a bankban egyszer már látott úriember viharzott be rajta. Dühösen odacsörtetett az egyik állványhoz, lekapott róla egy igen szépen megmunkált darabot, majd eltrappolt valami titokzatos cél irányába. A Freddie nevű tulajjal szóba elegyedve megtudtam, hogy a sétapálca-biznisz meglehetősen pang a szigeten, és ha az imént látott Ozzie Mandrill nevű uraság nem törne össze hetenként egy nagyobb tételt, akkor valószínűleg lehúzhatná a rolót és egy újabb brazíliai őserdő menekülne meg a kivágatástól. (Ellenben ha egyszer Mr. Mandrill kifizeti a számláját, akkor Freddie végre nyugdíjba vonulhat.) Miután leadtam a rendelést a speciálisan az én sétálási szokásaimhoz szabott pálcára, újabb értékes adatokhoz jutottam Pegnose Pete utáni nyomozásomban. Tartózkodási helye ugyan továbbra is ismeretlen maradt (bár Freddie is hallott valamit arról, hogy az erdő mélyén rejtőzködhet), viszont megtudtam, hogy mi történt az orrával: egy véletlen baleset folytán lerágta egy kacsa. Ettől kicsit elkerekedtek a szemeim, de Freddie sietve hozzátette, hogy ő semmilyen hitelt nem ad az ilyesfajta mendemondáknak (sőt: kacsáknak!): a kacsáknak ugyanis köztudomásúan nagyon kicsi fogaik vannak, és teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy valaki anélkül vár végig egy ilyen, akár órákig is elhúzódó kellemetlen beavatkozást, hogy közben orvosi segítséget keresne... Anatómiai ismereteim ilyetén bővítése után összekapartam a padlóról azt a kevéske faforgácsot, amit Mr. Mandrill a botját magához véve hullajtott a földre, aztán gyorsan magára hagytam a beteget.

A dutyi előtti téren ismét megálltam egy percre a kútnál, de természetesen nem Britanny jövendő karriertörténetét újra meghallgatni, sokkal inkább némi vizet vételezni az üres kölnis üvegcsébe, ami így most már házi készítésű parfümmé avanzsált. Legközelebbi célom a horgászbolt volt, amely bizonyos szempontból komoly konkurenciát jelentett Hugo Illatok és Érzékek bizniszének: a boltban terjengő légkör azt sejttette, mintha valahol egyfajta különös hal rohadt volna... Nem is egy, hanem rögtön kilenc fajta! - javította ki megjegyzésemet a bolt enyhén cinikus tulajdonosa, aki egykoron szintén a kalózok keserédes kenyerét ette, viszont mostanában kénytelen halcsalit árulni. Fancsali képéről az derült ki, hogy nem csali-fan, viszont amíg további hülye szóviccekken elmélkedtem, újabb adatokat kaptam Pegnose Pete-et illetően, miszerint a rejtekhelyéhez vezető mocsárból még soha nem keveredett elő emberfia. A helység tisztátalan ura ezenkívül felhívta figyelmemet a shop napi extra ajánlatára, az ingyenesen hozzáférhető, majdnem lejárt szavatosságú halcsalira, amely kétségkívül meghatározó összetevője volt a helység kilenc komponensű légkörének. Még érdekesebb látványosság várt a helység sarkában: egy igazi bolhacirkusz! Csak nem bolhákkal, hanem termeszhangyákkal. Hát ez édes. Ki termeszt manapság termeszt? - merengtem, amint a termeszállásban közlekedő ízeltlábúak produkcióját figyeltem. Aztán eszembe villant, hogy az ilyetén jellegű hangyabandázásnak nincs sok teteje (például ebben is különbözik a bolhacirkusztól), tehát inkább magamhoz ragadtam egyet a gyengélkedő halcsalikból, és kimenekültem a friss levegőre.

Itt volt az ideje, hogy kicsit alaposabban is szétnézzek a szigeten, tehát az ügyvédek irodája melletti kapun kivonultam a városból. A sziget északi részén levő mocsár tényleg hordozott egyfajta különleges bájat, de egyelőre nem próbáltam felfedezni. Világéletemben mocsárillatú kölnire vágytam, így tehát a kölnisüveg segítségével magamhoz vettem némi szutykot a stég melletti tócsából, aztán elballagtam a sziget nyugati oldalán terpeszkedő ingatlanba. Ha bementem volna a házba, akkor időnek előtte megtudom, hogy ez Ozzie Mandrill tulajdonát képezi - de mivel egyelőre ilyen jellegű tudásra momentán még nem volt szükségem, magamhoz vettem a szökőkút előtt heverő rózsát, és visszakocogtam a városba.

A bank közelében rátaláltam a Protézisek Házára, ahol Vaksi Dave kínálta portékáját azon kalózoknak, akik enyhén amortizálva érkeztek haza legutóbbi kalózkodásukból. Elefántcsontból készült gumírozott lábakon, csinos vaskampókon és elegáns műkezeken legeltethettem szememet, az utóbbit gyorsan a zsebembe is süllyesztettem, aminek neszére ugyan a szemfüles Dave azonnal felfigyelt (újabb képzavar - mindegy, ő úgysem látja), de megnyugtattam, hogy csak a zenedobozom csilingelését hallja. (Ha esetleg nem rettegett kalóz lennék, hanem mondjuk játéktervező egy LucasArts nevű kétárbocos fedélzetén, akkor esetleg nem felejteném benne ezt a bugot a játékban: a műkezet ugyanis elméletileg csak akkor tudtam volna ellopni, ha előbb a zenedobozt leteszem a pultra, és a nyekergés leple alatt nyúlom meg - így viszont elég volt az is, ha csak nálam volt. Lehet, hogy miután befejeztem ezt a kalandot, elvégzek egy kalózmegjavító tanfolyamot és elmegyek bétatesztelő másodtisztnek a flottájukba.) Vaksi Dave-vel szóba elegyedve természetesen azonnal a gyenge üzletmenetre terelődött a szó, viszont neki kivételesen nem egy titokzatos ausztrál ingatlanspekuláns okozta a fő gondját (ezzel egyébként nyilván egyedül van az egész környéken), hanem az, hogy megszökött a majma. Ugyan Dave megmaradt érzékei csodálatosan működnek (a szagáról megismer minden kuncsaftot), azonban az üzletmenethez elengedhetetlenül szükséges papírmunka látószervek hiányában kissé körülményesen megoldható: mióta a Pongo nevű főemlős ismeretlen helyre távozott, senki nem tudja kezelni a sajátos kartotékrendszert, és úgy még ebben a speciális ágazatban is egy kicsit nehéz prosperáló vállalkozást vezetni, ha nem tudja a cég, hogy melyik megrendelőnek milyen pótalkatrészt kell leszállítania. Aktuális problémái mellett még roppant elmés beszélgetést folytattunk Dave-vel a művégtag piac divatos irányzatairól, vicces (?) történeteket mesélt saját maga szórakoztatására, de sajnos azt nem sikerült kivernem belőle, hogy műorrot rendelt-e mostanában valaki. Így tehát megpróbáltam rendkívüli szimatját a javamra fordítani, és az orra alá dugtam a P.P. monogrammal ellátott zsebkendőt, amit a bankban találta. Dave szipogása már eddig is jelezte, hogy némi meghűléssel küszködik, és sajnos nem tudta azonosítani a roppant gyenge szagot, viszont jelezte, hogy ha valaki koncentráltan dugná ugyanezt az orra alá, akkor biztos felismerné... Így tehát nekiálltam én is zsebkendőt szagolgatni, amelyből minden egyes szippantás után újabb és újabb odorok szabadultak fel. A szagokat előidéző alapanyagokat a házi gyártmányú kölnimbe sűrítettem, amely ezidáig már tartalmazott két összetevőt: a kútvizet és a vízihulla szagára emlékeztető mocsárvizet. A harmadik szag olyan volt, mintha valaki hikorifával füstölt volna halat (döglött halcsali az üvegbe), a negyedik arra emlékeztetett, mintha egy favágó belevágta volna az ujjait (faforgács az üvegbe), az ötödik pedig az eddigiekhez képest egészen kellemes volt (virág az üvegcsébe). Az így elkészült szörnyű turmixból egyetlen sprickolás elég volt ahhoz, hogy Dave azonosítsa egyik legjobb vevőjét, aki valóságos garmadákban rendeli tőle a műorrokat. A név ugyan mintha álnév lett volna, viszont a mocsárban megjelölt lakhely kétségtelenné tette, hogy Pegnose Pete-ről van szó. A gond már csak ott volt, hogy a mocsáron keresztülvezető út a kartotékrendszerben volt tárolva, amelynek kezelője egy ismeretlen banánköztársaságba távozott. Így tehát kénytelen voltam én próbát tenni az elmés szerkezettel, amely három tárcsán elhelyezkedő hat figurából állt. Első kísérlet: majom-majom tökfej. Eredmény: Sam N. Max. Nocsak. Második kísérlet: tökfej-tökfej-nyuszi. Eredmény: Manuel J. Calavera. Hm, az tényleg egy haláli fej, egyszer mintha láttam volna fandangót táncolni. Ennyi próbálkozás viszont egy átlagos kalóznak is elég lett volna a kartotékozó kezelésének megfejtéséhez. Az ábrák az ABC bizonyos betűinek felelnek meg, sorrendben:

Nyuszi: A - D
Pálma: E-H
Tökfej: I - M
Majom: N - T
Banán: U - Z

Ezek alapján nem volt nehéz a Dave által megadott név kezdőbetűinek ábráit kiforgatni. A Pegnose Pete házához vezető út viszont meglehetősen érdekesen festett: az égtájak jelölése ugyan elég egyértelműnek tűnt, a hozzájuk rendelt adatok azonban már kevésbé. Talán időpontok lennének?

Leballagtam a partra, ahol két, átlagban délceg (na jó, egy kövér és egy cingár, de az átlagban délceg) kalóz sakkozásssal múlatta az idejét. Az idő múlását egy antik sakkóra volt hivatott jelezni, amelynek ellopása néminemű akadályokba ütközött, lévén folyamatos használatban. A sakkozók nem láttak ornélküli rablót, ami nem különösebben meglepő, mert tulajdonképpen senkit nem láttak, aki nem sakkozik. A délcegebb termetűvel szóba elegyedve viszont nemsokára kiderült, hogy a kevésbé délceg gyengéd érzelmekkel viseltetik Britanny, az ex-pénztáros kisasszony iránt, és elég sokat szórakoztatva ugyanőt a képzeletemben létező látványosságokkal, sikerült elérnem, hogy felborítsa az egyik bábut. Márpedig a sakk vérrel és vassal írott íratlan szabályai szerint, ha valaki hozzáér egy figurához, azzal lépnie is kell. Ettől az úriember enyhén szólva ideges lett, és a másiknál is csak annyi erőfeszítésembe került egy bábu felborítása, hogy hirtelen Britanny-t észleltem a horizonton. Néhány nehézsúlyú becsületsértést (amelyek között elhangzott például a nagyon komoly „majommolesztáló” is) követően az addig viszonylag nyugodt parti hirtelen átváltott a kalózok között oly népszerű sértegetős sakkba. A szemben álló felek teljes figyelmüket egymás figurái tengerbe hajigálásának szentelték, én pedig szépen a hónom alá csaptam az órájukat, és távoztam. A kikötő végében egy pennyt találtam a földhöz ragasztva. Anyagi biztonságom megalapozása érdekében számos vidám órát töltöttem vele - aztán rájöttem, hogy TÉNYLEG oda van ragasztva, szóval inkább eltrappoltam a mocsárba.

Most végre igazán elememben érezhettem magam: a vén tengeri medve ismét a habokat hasítja! Igaz ugyan, hogy csak egy ócska dereglyén, de a rózsaszínre pingált kalózhajóm után azért ez mégiscsak néminemű minőségi előrelépést jelentett. Egy darabig saját ötleteim szerint hasítgattam a vizet, de néhány „Tudod az időt tábla?” meggyőzött róla, hogy körbe-körbe járok. (Mondjuk egy látványosság mocsári körutazásom alkalmából különösen szíven ütött: lefogadom, hogy valahol, egy messzi-messzi galaxisban ezt az izét X-Wingnek neveznék...) A behajózás színhelyén letettem tehát a dereglyére az órát, és a kartoték útmutatásai alapján eveztem tovább. Hamarosan egy rozsdás vaskapuhoz értem, amelynek túloldalán én jöttem szembe magammal... Illendően köszöntöttük magunkat, majd túloldali énem, átnyújtott nekem egy csontvázkulcsot, minden kalandjátékok leghasznosabbikát. (Lehet például kapukat nyitni velük.) Ez a kapu ugyan reménytelenül zárva volt, viszont a másik Guybrush a kezembe nyomott még egy hatalmas mordályt (Na megállj, Pegnose!), valamint - ha esetleg ez nem lenne elég - egy gumicsirkét, görgővel a közepén. (Ez nyilván mindent üt.) A kaput addig ostobaság lett volna kinyitni, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy az a másik fickó nem megint Pegnose Pete Guybrushnak álcázva, így tehát a legegyszerűbb megoldást választottam: megkérdeztem, hogy milyen számra gondolok. Eltalálta! Ő tényleg én vagyok! Ennek örömére kinyitottam a kaput, megdicsértem magam, hogy milyen ravasz vagyok, és mielőtt a másik én továbbevezett volna, még a kezembe nyomott egy kötelet, ami köztudottan szintén roppant hasznos holmi kalandok fennforgása esetén. A kapu ugyan nyitva állt, de én ettől függetlenül arra mentem tovább, amerre a kartoték irányított. Némi evezés után hamarosan a kapu túloldalán érkeztem vissza ugyanide, emezen az oldalon pedig ismét megjelentem. Hogy nehogy valami szörnyű időparadoxon elragadjon a fentebb említett messzi-messzi galaxisba, ügyesen lejátszottam az előbbi duettet még egyszer. Odaadtam magamnak a kulcsot, a mordályt és a csirkét, megmondtam magamnak, hogy milyen számra gondolok (-tam az előbb), megdicsértem magam, megvártam, hogy a másik Guybrush kinyissa a kaput, aztán a kezembe nyomtam a kötelet, ami még ugyebár hasznos lehet és búcsút intettem neki. Ugyan a gumicsirkéért (görgővel a közepén!) egy kicsit fájt a szívem, de az felvidított, hogy a kapu nyitva maradt, ugyanis a kartoték szerint nekem a túloldalról most déli irányban kellett továbbhaladnom.

Hamarosan megérkeztem Pegnose kunyhójához. A mólón felbaktatva hirtelen hangok ütötték meg a fülemet. A hallgatózás bocsánatos bűnébe esve megtudtam, hogy Ozzie Mandrill bérelte fel Pegnose-t arra, hogy elrabolja Marley tata hozományát, amely egy fontos részét tartalmazza a Mindentütő Sértésnek (ezzel egyszer-s-mindenkorra kiseperhetné a kalózokat a környékről) - és persze egy füst alatt engem is befeketítve itt tartson a szigeten, távol az én kicsi kormányzójelöltemtől. Miután Mandrill eltrappolt ördögi dolgait intézni, úgy gondoltam, itt az ideje leszámolni orrnélküli imitátorommal. Először úgy gondoltam, hogy megiszom az összes rumját, amit a kunyhó előtt felejtett, és soha többé nem tud grogot főzni. Aztán úgy döntöttem, hogy ez a büntetés nem elég. Megérdemelte, hogy a leggyengébb pontján intézzek támadást ellene: kacsát rántottam, és a rettenetes szárnyast behajítottam a kunyhó ablakán! Az idilli csendet egy másodpercen belül fülsüketítő sikoltozás verte fel. Pegnose kirohant a kunyhóból, de a mólón kicselezte a vadul hápogó baromfit, és újra fedezékbe tudott húzódni a kunyhó mélyén. Az újabb kacsás támadás tehát némi előkészületeket igényelt: a csirkehájjal impregnáltam kissé a lábtörlőt, és így a következő kirohanás egy hatalmas zakózással fejeződött be. Pegnose gyönyörű ívet írt le a levegőben, majd a móló szélén álló faketrecbe zuhant. Az így elkészült kis szeretetcsomagot büszkén nyújtottam át Canard felügyelőnek, elmeséltem neki a történetet Mandrillről és Pegnose-ról...
...és vártam, hogy levegye rólam a voodoo lábbilincseket. A ketrecben dühöngő gonosz or(r)vtámadóm azonban azt ordibálta, hogy semmi bizonyítékom nincs arra, amit állítok, és sajnos a felügyelő osztotta ezt az álláspontot. A szajré hollétét illetően még kínvallatással sem tudtam semmit kihúzni Pegnose-ból (az Úr talán megbocsátja, de hápogtam neki), így tehát kénytelen voltam ismét magam utána eredni az ártatlanságomat tanúsító bizonyítékoknak.
Eltrappoltam a bankhoz, ahol az egykori bankár kissé rezignáltan álldogált egykori jeles intézete előtt. Folytattunk némi eszmecserét az aktuális pénzügyi lehetőségekről: szerinte kicsit megzavarta az ügymenetét, hogy kiraboltam (de remélte, hogy élvezem a pénzét), továbbá az sem tesz túl jót a forgalomnak, hogy Canard felügyelő lepecsételte a bűntett helyszínét, és árgus szemekkel őrködik rajta, hogy a tárgyalásig senki ne mehessen be.
A közelben egy csatornafedőre lettem figyelmes, amelynek fedelét nem tartott sokáig eltávolítani a kardmarkolattal. Ez mondjuk be is esett a csatornába (nem baj, úgyis törött volt és büdös is), viszont készen állt a terv: a város csatornarendszerén kerül fogok behatolni a bankba! Egy szippantás a mélybe azonban meggyőzött arról, hogy a terv alapjaiban rossz. Valami más megoldásra van szükség...

A csatorna fedelének hátlapjára pillantva két felirat ötlött a szemembe: Mindy szereti Fredet, és Larry szereti Mindyt. Hopp! - ezt a hülyeséget én már hallottam valahol egyszer. A nyomok tehát ismét a Protézisek Kastélyába vezettek. Vaksi Dave-nél ismét a haveroknak szánt ajándék után érdeklődtem, ajánlatát az ingyenesen hozzáférhető holmikra szűkítettem, és így mindjárt értelmet nyert az utoljára kissé lökötten hangzó története. Amikor a történetbe ugyanazokat a neveket helyettesítettem be, amelyeket a csatornafedőn olvastam, megajándékozott valamivel, amire ugyan nem vonatkozik a szokásos minőségi és pénzvisszafizetési garancia, viszont roppant extra: néhány négyzetméternyi szuperrugalmas, szintetikus műbőr, amellyel bármely kalóz nevetve pótolhatja mindazt a bőrfelületet, amit egy életnyi kardvívás, tőrpárbaj, illetve esetenként bekövetkező megnyúzatás alkalmával elvesztett. (A könnyebb illesztés kedvéért kicsiny kampókkal szállítva.)

Új szerzeményem új perspektívákat is nyitott a bankba való bejutás témakörében: nem a csatornát veszem igénybe, hanem épp ellenkezőleg! Kifeszítettem tehát a műbőrt a csatornanyílásra, nekifutottam, dobantottam - aztán beugrottam a bank emeleti ablakán.

Viszonylag épségben landoltam az előtér erkélyrészén. A terepszemle a félhomályban egyetlen kézzel fogható (akarom mondani: zsebre tehető) eredményt hozott: egy légmentesen záródó műanyag dobozt. (Tudjátok, amibe a kalózmamák teszik a kalózgyerekek kalózszendvicsét, amikor azok az erdőbe mennek útonállást játszani.) A falon lógó lánc érdekes gondolatot ültetett el a fejembe: vajon mi történik, ha meghúzom? Felkapcsoltam a világítást! Fantasztikus, hogy hol tart már a tudomány... Az erkély korlátjára szerelt lámpások érdekes árnyképet vetítettek a falra. Ahogy közelebbről megvizsgáltam az egyik lámpást, azt is kiszúrtam, hogy mi okozza az árnyékot: egy műorr! Ahogy kihalásztam, Canard felügyelő masírozott be, és kérte a bizonyítékot. Ami egyébként szerinte nem bizonyított semmit: a műorr esetleg passzol Pegnose-ra, esetleg nem. Bizonyítéknak talán jobban megtenné, ha megtalálnánk a szajrét...

Hirtelen eszembe jutott, hogy mit csinálhat kicsi feleségem. Épp választási vitát folytatott azzal a fura Charles L. Charles nevű figurával Méléé IslandTM egyik bárjában. A vidám és valószínűsíthetően kissé illuminált egybegyűlteknek próbálta megmagyarázni, hogy egy új évezred küszöbén állva a választópolgárok nem követhetik el azt a hibát, hogy egy olyan piperkőcöt választanak kormányzónak, akinek fogalma sincsen egy kormányzati hivatalnok munkájáról. Ellenlábasa ezzel tökéletesen egyetértett, és mellesleg szebb jövőt, valamint grogot, grogot és megintcsak grogot ígért a tisztelt választóknak. Ugyan némi politikai szűklátókörűségre vall, de az utóbbi szózat lényegesen nagyobb sikert aratott a publikum előtt. Úgy látszott, jó lesz igyekeznem...
Úgy távoztam a bankból, ahogy érkeztem: légi úton, az ablakon keresztül. Miután magamhoz tértem a zuhanásból, ismét elkocogtam a horgászboltba. A tulaj azzal a kissé cinikus megjegyzéssel fogadott, hogy nyilván nem tudtam ellenállni a „friss” csali szagának. Ellenállni még tudtam volna, kibírni mondjuk sokkal nehezebb volt - mindenesetre magamhoz vettem még egyet a döglött kishalakból. Hirtelen ötlettől vezérelve betettem a műanyag dobozba, ami kiválóan alkalmas volt önmagam azzal való áltatására, hogy majd friss marad. (Legalábbis nem romlik tovább.) Ezután átgondoltam azt a lehetőséget, hogy magammal vigyem-e a termeszcirkuszt - aztán úgy döntöttem, hogy termeszetesen igen. A vörösfenyőből készült fakar ideális csalinak bizonyult: a kis fickók villámgyorsan átköltöztek új otthonukba, én pedig - némileg tartván a boltos jogos felindulásától - gyorsan magam mögött hagytam a tetthelyet.
Épp itt volt az ideje, hogy ismét látogatást tegyek az én derék ausztrál barátom, Mr. Mandrill villájában. A hatalmas nappaliban elborzadva vettem szemügyre szerencsétlen lemészárolt állatokból álló trófeagyűjteményét (leszámítva az éktelen méretű tojást - azt a madarat biztos roppantul utálnám, ami ilyesmire vetemedik!), majd hosszas eszmecserébe bonyolódtunk, amelyben kifejtette álláspontját a világ dolgairól. Valamiért talán a bögyében lehettem, talán azért, mert első találkozásunk alkalmával, hirtelen nem tudtam, hogy honnan ismerős a neve: sehogy sem tudtam eldönteni, hogy ő az a heavy metal előadó, aki majomfejeket szokott leharapni a színpadon, vagy az a kiválasztott, aki végre egyensúlyt hoz az Erőbe... (Sértegetős Vívásban viszont tényleg elég jó: egyetlen sértésére sem tudtam a riposztot, bár igaz, egyiket sem értettem.) Mandrill világnézete az igen figyelemre méltó „egy kalóznál csak egy valami lehet büdösebb: két kalóz”-tételen alapult. Mellesleg úgy gondolta, hogy mint érző szívű kapitalista és ingatlanspekuláns, ilyen vagy olyan módon felvásárolja a környék összes ingatlanját, és a környékből vonzó turistaparadicsomot varázsol, kaszinókkal, szállodákkal, „hamisítatlan” natív hangulatot árasztó éttermekkel és hasonló turistacsapdákkal. Ebben a tervben nincs helye a jelenleg kalózkodási szektorban tevékenykedők jöttment seregének, de természetesen megfelelő átnevelés után ők is megkapják, amit érdemelnek: a turisták seregének rengeteg pincérre, takarítóra és konyhai személyzetre lesz szükségük.

- És a gyerekek? - kiáltottam fel. - Mi lesz a gyerekekkel?!
- Hogy jönnek ide a gyerekek? - hökkent meg Mandrill.
- Nem tudom - feleltem elmélázva. - De ezt ilyenkor mindig meg szokták kérdezni...

A környék nagy része már eddig is az ausztrál kezére került, de ha egyszer a birtokába jut a Mindentütő Sértésnek, akkor aztán már végképp senki sem állíthatja meg ördögi terve kivitelezésében. Nem különösebben hatotta meg, hogy kihallgattam a beszélgetését Pegnose-zal, amíg nem tudom bizonyítani is állításaimat, bár amikor azzal blöfföltem, hogy megtaláltam a szajrét, azért elballagott utánanézni a dolognak. Előtte azonban megtiltotta, hogy bármihez is hozzányúljak. Amint jártam egyet a kertben, valami titokzatos módon ő is visszatért a nappaliba, így tehát rögtön meg is kezdtem a hozzányúlást a dolgokhoz. A célnak ugyan bármelyik kitömött állat megfelelt, de én a karosszéke mellett álló szimpatikus kengurut szemeltem ki áldozatnak, amit aztán szépen telefújtam a LeChuck illatú parfümmel. Az első osztályú bűz meg is hozta a várt hatást: Mandrill szokás szerint kettétörte a térdén sétapálcáját, aztán elviharzott újat csináltatni.

Én is visszaballagtam a városba, ahol a Pálcák Házának hátsó részén már ott állt Ozzie új (pontosabban: újrafutózott) sétapálcája, ugyanis az élelmes Freddie mindig ugyanazt ragasztgatta neki össze. Az osztályon felüli minőségű fa teljes mértékben elnyerte termeszeim tetszését is, ugyanis a műkézről testületileg átköltöztek rá. A környezetváltozás talán meghozta az étvágyukat is, ugyanis amint Ozzie magához vette a botot, finom fűrészport hagyott maga után, amerre csak járt. Így aztán nem volt nehéz követni bárhová...
Visszamentem a Mandrill villába, majd megint azzal blöfföltem, hogy megtaláltam Pegnose szajréjának rejtekhelyét - ezúttal azonban már követtem a vén trógert az erdőn keresztül. Hamarosan egy kis tavacska tárult elém, valamint Ozzie, aki egyszer csak hirtelen eltűnt a föld alatt. Nemsokára ismét előbukkant, és visszaballagott a fák közé. Ahogy körbeszimatoltam a tavacskába benyúló szigeten, a domb mögött egy föld alatti helységbe nyíló rejtekajtóra bukkantam. A helységben némi limlom társaságában találtam egy koponyát, aki nyilvánvalóan nem Murray volt (nem válaszolt, amikor hozzászóltam), valamint egy gombot, amelynek megnyomására fény derengett fel a falat borító hatalmas üveg túloldalán. A helység alatt egy barlang terült el, benne Marley tata hozományával és a bankból lenyúlt szajréval.

A barlangba a mély vízbe csobbanva vezetett az út. A fenéken ugyan kissé sötét volt, de ezen gyorsan segítettem: a műanyagdoboz tetejét kinyitva a csalival magamhoz csalogattam egy fluoreszkáló halat, amely imígyen csapdába esve egyfajta mobil lámpaként tengette tovább kicsiny életét. Így már be tudtam trappolni a barlangba, ahol szépen a zsebeimbe süllyesztettem a pénzeszacskókat és a hajóládát. Amíg azon tűnődtem, hogy mi minden el nem fér egy ilyen cicanadrágban, valami fénnyes pottyant a földre a sok holmi közül: egy kis csavar. Miután ezt is felvettem, visszakocogtam a városba, ahol Canard felügyelőnek átadtam a rablott holmit, valamint a csavart. Az utóbbit bizonyítási eljárás keretében rögtön ki is próbálta az időközben fali kalodában elhelyezett Pegnose-on, aki ugyan meglehetősen tiltakozott az eljárás ellen - viszont a csavar tökéletesen rögzítette a műorrot. A lelelepleződésre elég érdekesen reagált: letépte magát a falról, és kisebb pirotechnikai bemutató közepette szőrén-szálán eltűnt. Ezen kissé csodálkoztunk a felügyelővel, de most már nem volt semmi akadálya annak, hogy leszerelje rólunk