Lucas egy húszas évei elején járó fiatalember, aki egy képzeletbeli dél-amerikai ország, Maraguay üdülővároskájában, Santa Ballenben tengeti a mindennapjait idegenvezetőként. Az ország vezetését a közelmúltban átvette egy Pharos nevű multinacionális vállalat, ami nagyjából a teljes lakosságot az alkalmazásába kényszerítette, Santa Ballenből pedig turistalátványosságot csinált. Méghozzá szó szerint. Nemcsak a tengerpartjára, a múzeumaiba vagy az éttermeibe özönlenek a pihenni vágyók, hanem például akár még a helyi lakosok háza oldalába épített nézőtérre letelepedve is bámulhatják, milyen egy igazi dél-amerikai család élete.
Lucast a kifejezetten monoton életmódja, amit idegenvezetőként folytat, nem nagyon zavarja egészen addig, míg egy szép reggelen beszélni nem kezd hozzá egy majom(!). A furcsa állat elmondja neki, hogy a Pharos még annál is gonoszabb vállalat, mint ahogy ránézésre tűnik, ugyanis embereket raboltat el, akiknek a sorsáról semmit sem tudni, azonban bizonyára nem ingyenesen üdülteti őket valahol. Az eltűntek között nem csak helyiek, hanem idelátogató turisták is akadnak, így Lucasnak, mint idegenvezetőnek jut a feladat, hogy felkutassa őket.
Mármint a játékosnak, mert az alig háromórás kaland nem nagyon fárasztja magát egy bővebb premisszával. Már a fentieket is az irányítás kézbe kapása után lassan csepegtetett információk formájában tudhatjuk meg, miközben a gyönyörű, kézzel rajzolt helyszíneken kóricálunk Lucassal. Első körben amúgy a reptérre kéne kijutnunk, hogy felvegyük a napi turistacsoportunkat, azonban a busz lerobbant, mármint nekihajtott a városka részeges polgármestere, miközben a helyi főpappal mentek iddogálni valahova (no comment). Az első feladatunk így a jármű megjavíttatása lesz, ami újabb és újabb megpróbáltatásokhoz vezet, ami el is várható egy humoros kalandtól, ami a '90-es évek agymenéseivel szeretné megmérettetni magát.
A játékmenet tehát abból áll, hogy járkálunk, dumálgatunk a település lakóival és nyaralóvendégeivel, zsebrevágunk mindent, ami nincs lecsavarozva, és szépen sorban megoldjuk az elénk kerülő akadályokat. Ezeknek a feladványoknak a feloldása szinte mindig maguktól adódik, nem nagyon fogjuk a falat kaparni, mint mondjuk a jó egy éve megjelent, ugyanilyen játékmenetű Unusual Fingdingsben (hogy repül az idő :O). Talán, ha kétszer sikerült elakadnom egész idő alatt, és mindkét alkalommal fogtam a fejem, hogy "jéé, tényleg", miután rágugliztam a megoldásra. Ha nem kezdene egy idő után egyre sötétebb témákat pedzegetni a sztorija, még azt is mondanám, hogy már-már olyan chill élmény a nem túl bonyolult feladatokon átverekedni magunkat, mintha mondjuk egy Putt-Putt-ot nyomnánk vagy egy Fatty Bear-t.
Szintén ezt az érzést erősítik a poénok is; ez nem az a kaland, ahol fingós-böfögős viccek vagy sikamlós képi humor szolgáltatná a röhögcsélnivalót. Inkább amolyan Daedalic-féle ökörködésre kell gondolni, bár azért egy Deponia agymenés-szintjét nem éri el szerencsére. Nekem a kedvencem az volt, amikor egy nem túl észkombájn, vagyonos turistának meglógott a nője, és persze mi kapjuk feladatul a felkutatását. A leányzó azonban nem hajlandó visszamenni az egoista pasijához, így azt át kell vernünk valahogy. És mi is lenne jobb erre a célra, mint egy életnagyságú Szűz Mária kőszobor, ami egy paróka meg némi csinosítgatás után kiváló barátnő jelölt lesz, elvégre hasonlóan meleg személyiséggel és beszélőkével van megáldva, mint az eredeti? Ebből szerintem mindenki levonta, hogy mikre számíthat :).
A feladatok mellett a karakterek is szolgáltatnak némi kacagnivalót, de őket nem nagyon részletezném, mert a játék hossza miatt viszonylag kevesen vannak, azonban annál furább szerzetek. Külön kiemelném közülük a beszélő majmot, aki/ami egy idő után afféle társként csatlakozik hozzánk, így elsőre azt hittem, hogy amolyan segítő vagy tippeket adogató szerepe lesz, de sajnos az ő jelenléte totál kiaknázatlan, csupán különféle (általában cinikus) megjegyzések puffogtatására szolgál.
A játék története a vicceskedés ellenére elég komoly hangokat üt meg; az egyetlen problémám vele, hogy meglehetősen kurta-furcsa módon van vége a sztorinak, mintha a készítőknek elfogytak volna az ötleteik, vagy netalántán sebesen közeledett már a megjelenés időpontja. Ellenben olyan cliffhanger sem nagyon adódik a végén, ami miatt tűkön ülve a körmünket rágnánk egy esetleges folytatásig, így nem is nagyon értem, mi volt azzal a céljuk, hogy nincsen százszázalékos lezárás. Hmm, ez talán tipikusan olyan kaland, amiben az út a lényeg, és nem a végső cél :).
Azt az utat pedig az indie fejlesztők körében mániákusan használt pixelgrafika helyett gyönyörű, kézzel-rajzolt látványban kóricálva fogjuk megtenni. Régen láttam ilyen stílusos, szépen kidolgozott háttereket és animációkat kalandjátékban, amiért egy hatalmas pirospont jár a készítőknek. Egyáltalán nem látszik, hogy csupán egy háromfős csapat munkája a játék (amiből az egyikük a zeneszerző volt, így valójában két fő ütötte össze, amit látunk). A muzsikák is kellemesek a fülnek, nem túl tolakodóak, de tökéletes hangulatteremtőként szolgálnak a dél-amerikai helyszínhez.
Tekintve, hogy milyen apró csapat alkotásáról van szó, szinkronról természetesen ne is álmodjunk, azonban síri csendre sem kell számítanunk, ahogyan szerencsére sok másik játékban használt prüntyögésre sem. A játékban ugyanis minden egyes beszélgetés alatt "blablázásokat" hallhatunk. Dühösen kiabál a busznak ment polgármester? "Blabla blabla". Sűrűn vigyorogva próbálja a bolti eladó lány ránk tukmálni a különféle árucikkeit? "Blabla blabla". A csúnyagonosz bácsi magyarázza a világ elfoglalására szőtt terveit? "Blabla blabla". Hmm, szerintem sikerült átadnom az élményt :). Ötletes megoldás, főleg annak tekintetében, hogy máshol nem nagyon találkoztam még vele, és meglepően jól ráerősít az éppen beszélő karakter közölnivalójára.