Stílusát tekintve a This Bed We Made a noir és a hitchcocki thrillerek keveréke. A noir része azért is érdekes, mert ezekben általában mindig egy keménykötésű zsaru a főszereplő. Jelen esetben viszont épp az ellenkezőjéről van szó. A főszereplőnk egy a húszas éveiben járó törékeny, fiatal nő, név szerint Sophie Roy, aki a Clarington Hotel egyszerű alkalmazottja, pontosabban takarítónője. De mint minden embernek, Sophie-nak is megvannak a maga saját kis titkai. Kiderül, hogy a szobák takarításakor a főhősnőnk erős kényszert érez a vendégek személyes tárgyainak átkutatására és magánéletük megismerésére. Mindeddig azt hitte, hogy e titkáról senki sem tud, azonban az egyik nap az 505-ös szoba fürdőszobájában egy házilag összebarkácsolt sötétkamrára, abban pedig kompromittáló fotókat talál saját magáról, miközben épp mások tulajdonai között matat. Egy rövidke pánikroham után gyorsan összeszedi magát, és felteszi magának a legfontosabb kérdéseket. Mit tegyen, talán hívja a rendőrséget? De mi van, ha valaki majd bejelenti, hogy elloptak tőle valamit, ami miatt egyből ő lesz majd a gyanúsított? Esetleg szabaduljon meg az összes fotótól és filmtekercstől, majd sétáljon ki a szobából mintha mi sem történt volna? Nem egyszerű döntés, amit meg kell hoznia, és lesz még belőle nem kevés.
A This Bed We Made-ben ugyanis tényleg számítanak a döntéseink.
És itt most nem csak a párbeszédekre gondolok, hanem a cselekedeteinkre is. A játék ugyanis két feladattal látja el Sophie-t. Van ugye a takarítás, és van a rejtély megfejtése, hogy ki és miért gyűjt róla fotókat. Viszont a sztori előrehaladtával Sophie-nak egy olyan szobába is be kell lépnie, ahol kitették a ne zavarjanak kártyát. Hogyan döntesz? Takarítani kezdesz benne, mert csak akkor találhatsz rá a bizonyítékokra, vagy inkább úgy hagysz mindent, nehogy rájöjjenek, hogy ott jártál? És ha másokat akarsz megvédeni? Eltünteted az ellenük szóló bizonyítékokat, vagy gyanúba keversz másokat? A készítők szeretnék elhitetni velünk, hogy a választásainktól függ minden, és négy újrajátszás után azt kell hogy mondjam, hogy nagyrészt ezt sikerült is elérniük.
De azért csak nagyrészt, mert lesznek pillanatok, amikor teljesen kiveszik a játékos kezéből az irányítást. A spoilerek elkerülése végett nem fogom külön elemezni ezeket a szituációkat, de meglepett, hogy egy ilyen játékban megtörténhet olyasmi, hogy csak akkor enged tovább a játék, ha jól összefogdosunk pár igencsak fontos bizonyítékot. Ha ezt el tudták volna kerülni, akkor valószínűleg csak dicsérni tudnám az alkotásukat. Így viszont, hogy bár igen, figyeli a cselekedeteinket a játék, sajnos nem kapunk teljesen szabad kezet.
A sztori mondanivalójának megértéséért nem nagyon kell vért izzadnunk. Eléggé szájbarágósan van előadva, és gondolom, tényleg az volt a készítők legfőbb célja, hogy a másságot, annak az elfogadását, valamint azt, hogy az életben meghozott döntéseinknek mindig súlya van, tisztán és érthetően legyenek bemutatva. Hogy az aktuális végigjátszásunk épp melyik problémával foglalkozik, az már tőlünk függ. Az egyik legnagyobb döntésünk abban rejlik, hogy a nyakunkba vett nyomozásunkhoz melyik ismerősünk segítségét kérjük. Ez a döntés már eleve új párbeszédeket és más befejezést kínál, de persze nem kell rögtön AAA stúdiós változásokra számítani a narratívában. Inkább csak olyasmire gondoljunk, hogy egy férfival vagy egy nővel fogunk-e mélyebb barátságot kötni, amely a játék végére akár szerelemmé is alakulhat.
Fejtörőket is kapott a játék, és itt meg kell dicsérnem a Lowbirth Games stúdiót, mert logikus és a narratívába is szépen illeszkedő rejtvényeket pakoltak bele. Kis utánajárással és jó pár személyes tárgy és irat megvizsgálásával, mindegyiket könnyen meg lehet oldani. Van azonban egy széf, aminek a kombinációjára sehogy sem tudtam rájönni, és gyanúm szerint pont ezért nem tudtam elérni a legjobb befejezést, bárhogy is próbálkoztam. Szóval, ha ki akarjuk maxolni a sztorit, akkor azért van benne kihívás. Meg lehet még említeni a “mellékküldetéseket”, amik bár nem befolyásolják nagyban a történetet, néhány karakter sorsára azért mégiscsak hatással vannak.
Játékmechanikai szempontból nem sokban különbözik a This Bed We Made az egyszerű sétaszimulátoroktól. Futásra, vagy legalább gyorsabb léptekre nincs lehetőség benne, és ehhez jön még az a probléma is, hogy csak a párbeszédek felét, az átvezetőket pedig egyáltalán nem lehet átugrani. Ezeket lassan gyilkoló tulajdonságoknak hívok a játékokban, és az újrajátszások miatt ezek még frusztrálóbbak voltak.
Szóval, miután odacsoszogunk egy-egy megvizsgálható tárgyhoz, azokat vagy megvizsgáljuk, vagy ha a játék engedi, akkor szó szerint eltakarítjuk. A szemétben végzett tárgyakat többé már nem tudjuk visszahozni, ezért érdemes átgondolni, hogy mit akarunk kidobni, illetve megsemmisíteni. A megvizsgált tárgyak többsége valamilyen dokumentum, fénykép, újságcikk vagy levelezés lesz, ami miatt rengeteget fogunk olvasni. Emiatt a The Bed We Made játékmenetét inkább a lassúság jellemzi, akciósabb részek egyáltalán nincsenek benne. Nincs ezzel semmi baj, mert a sztorit és a karaktereket körbelengő misztikum eléggé érdekes volt ahhoz, hogy végig lekösse a figyelmemet, és pozitív módon rákényszerítsen a rejtély megfejtésére.
Nagy pacsi jár a fejlesztőknek az 50-es évekbeli környezet és hangulat megteremtéséért is. Nem lehetett kis feladat összegyűjteni azt a sok infót arról a korról, és aszerint megalkotni a karaktereket, a hotelt és az abban lévő reklámokat és utalásokat. Erre rájátszik a nagyszerű zenei alapanyag is, ami nem csak a lazább szituációkban szól szépen, de a rejtély és thriller jelenetek fokozásakor is jól teljesít. Ami még ennél is jobb lett, az a szinkron, amibe tényleg szinte lehetetlen belekötni. Ezt mások is észrevették, mert a csapat 2022-ben a Montreal's MEGAMIGSzon bezsebelte vele a legjobb színészi alakításért járó díjat.
Ami viszont kissé döcögős lett az a karakterek animációja és arcmimikája. Ez kicsit meglepett, mert úgy igazából a játék külalakjával semmi gond nincs. Szépen optimalizált, jól futó játékról van szó, és bugot sem nagyon találtam benne. Viszont az említett animációkat nem tudom másképp jellemezni, mint iszonyatosan kezdetlegesként. Mindegyik karakter csak csoszogásra képes, szinte minimális arcmimikával és kifejezésekkel. Bár ez mindenképp negatívum egy ilyen játékban, azért azt is meg kell említeni, hogy a Lowbirth Games egy viszonylag aprócska indie csapat, minimális budgettal.