Grace (Laura Bailey, akinél nehéz lenne kiemelni egyetlen ismert szerepét az 512-ből, így inkább nézegessétek az IMDB oldalát :) ) egy, a húszas évei elején járó lány, aki annak ellenére, hogy egy feltörekvő zenekarban játszik a legjobb barátnője oldalán, nem nagyon tudja, mégis mit kezdjen az életével. Az egyik meghallgatás végén aztán beesik egy kedves szőke leányzó, aki Kalliopéként mutatkozik be (nem szokásunk angol nyelvű játékban szereplő neveket cikkben magyarítani, azonban a görög mitológiából jövő szereplőkkel kapcsolatban némi tanakodás után arra jutottam, hogy e szerint használom a nevüket az írásban, és nem a játékban látható angolszáz írásmóddal), és énekel is egy szép duettet a kapunyitási pánikról Grace-szel. Kalliopé (akit Ashley Johnson avagy Ellie a Last of Us-ból alakít) ezután le is lép, hogy aztán még ugyanazon az estén csúnya sebekkel tarkítva felbukkanjon Grace lakásán, ahol sűrű elnézéseket rebegve, miszerint nem ezt akarta, ki is lehelje a lelkét a lány karjaiban. Ha ez nem lenne elég ahhoz, hogy Grace sokkot kapjon, az őrület fokozódik, ugyanis egy arany gömb hagyja el Kalliopé porhüvelyét, hogy némi keringés után a lány testébe szálljon. Ezután pedig megjelenik egy furcsa alak is, aki Hermészként, az istenek hírnökeként mutatkozik be előtte, és közli, hogy ja, Kalliopé egy mitikus múzsa volt, a halálával pedig minden ereje Grace-re szállt, és emiatt szörnyen égnek a vágytól Olümposz urai és úrnői, hogy beszélhessenek vele.
Grace zavarodottan követi a portállá váló lakásajtón keresztül a hírnököt, majd némi várakozás után megismerkedhet az egykori görög istenek (akik ma már idolokként tekintenek magukra) megmaradt tagjainak a vezetőivel, a Chorusszal. Bár ez nem valami vidám találkozás, ugyanis egy örökéletű múzsának nem szokása csak úgy kilehelnie a lelkét, az idolok pedig úgy gondolják, hogy minden bizonnyal Grace végzett Kalliopéval, hogy megszerezhesse az erejét. A lány addig bizonygatja az ártatlanságát dalba öntve, míg a bölcsesség istennője, Athéné (Felicia Day geek istennő) ellenkezése ellenére úgy szavaz a Chorus leginkább Apolló (Troy Baker, avagy Joel a Last of Usból, meg minden második játék főszereplője az elmúlt 15 évből), a napisten javaslatára, hogy kap egy teljes hetet, hogy bebizonyítsa, nem ő volt az, aki brutális módon végzett szegény múzsával.
És bár a történet hatalmas csavarokkal operál, csak a legelejéről értekeznék most, mert mint minden sztoriorientált játéknak, úgy a Stray Godsnak is az általa elmesélt történet az egyik legnagyobb vonzereje. Ami sztorit igen nagy részben mi határozunk meg. Ugyanis a legjobb Telltale-féle hagyományokat leutánozva, valójában egy teljesen interaktív mesét kapunk, ami rengeteg apró és temérdek fontos döntésünk alapján kanyarodik ide-oda. Ezek a döntések történhetnek sima beszélgetések közben is aszerint, hogy kitől mit kérdezünk és mit válaszolunk az ö kérdéseikre. Azonban az igazán drámai fordulatok akkor esnek meg, amikor Grace a múzsai erejét kihasználva dalban faggatva próbálja kiszedni az aktuális delikvensből, hogy tud-e valamit a szörnyű gyilkosságról, és ilyenkor merre tereljük a nóta folyását. Ugyanis a témákhoz állhatunk hozzá a józan eszünkre figyelve, a szívünkre hallgatva, vagy úgy durr-bele alapon erőből lenyomva a másik torkán az akaratunkat.
A játék egyik írója a Mass Effecteken dolgozott, így kissé mókás kikacsintás, hogy a fentieket különféle színkódok jelképezik (kék, zöld, piros), mely színekből és hozzáállás módokból a kalandunk kezdetén választanunk kell egyet, ami hatására az egyes helyzetekben különféle válaszlehetőségek nyílnak meg. Mondanám, hogy emiatt érdemes megfontolni, melyik irányba indulunk el, de ha mondjuk az erőteljes pirosat választjuk, attól még később nem lesz tilos az egyes nótákban végig a szívünkre hallgatva zöldre nyomni, vagy az eszünkre figyelve kéket. Szerintem mindig az adott helyzettől függően válasszuk, amit szeretnénk (mondom én, akinek alig sikerült valami happy endinget összehoznom a végére állásvisszatöltés nélkül, ami jól mutatja, milyen kiválóan tudok az élet meghatározó dolgaiban dönteni…).
Nem ok nélkül írtam le a fentiekben a döntés meg a választás szavakat ilyen sokszor. Elvégre végre itt van egy olyan interaktív történet, amire tényleg hatással lehetünk, és nem csak a felszínen. Tényleg rajtunk múlik, hogy életben maradnak-e fontos szereplők, hogy ki az, aki segít a nyomozásban, és ki az, aki a háta közepére se kívánja hősnőnket, sőt ki lesz, akivel Grace cukimuki (vagy kevésbé cukimuki) szerelmi kapcsolatba kerülhet. Meg hogy mi lesz a sorsa a régmúlt isteneinek ebben a modern korban (elvégre gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy Kalliopé meggyilkolása csak a kezdet, a háttérben sokkal nagyobb machinációk zajlanak egy sima ember-, akarom mondani, idolölésnél).
Kiváló történet mellé kiváló grafikai prezentációt is kapunk. A helyszínek 3D-ben készültek el, de a textúrákkal és különféle trükkökkel nagyon szép képregényes hatást értek el velük (néhol még a múlt század színes nyomdatechnikájára jellemző pöttyözést is láthatunk), a szereplők pedig teljesen kézzel rajzoltak, szintén nagyon stílusosan megvalósítva. Engem a kinézet a Wolf Among Us opening részére emlékeztetett, csak persze sokkal modernebbül megcsinálva. Ami nekem kissé fura volt a grafikában, az az, hogy annak ellenére, hogy egy digitális rajzfilmet nézünk, a történések nem hagyományosan lettek meganimálva, hanem minden mozgás és mozdulat áttünésekkel történik. Mintha csak megrajzoltak volna kismillió különálló képet, és azok mosódnának át egymásba. Rá lehetne fogni, hogy ez egy kis csapat költséghatékony megoldása, de szerintem megfontolt dizájneri döntés eredménye, mert kifejezetten jól áll a játéknak a dolog. Jó volt nézni.
A fenti ábra megmutatja, mennyire összetettek is az egyes daloknál a döntési lehetőségeink
Természetesen egy olyan alkotásban, ami digitális, interaktív musicalnek hirdeti magát, kifejezetten fontos az audiószekció milyensége. Persze az már ízlések és pofonok kategória, hogy tetszenek-e valakinek az elhangzó muzsikák, de azt senki sem tagadhatja, hogy jó sok féle stílust képviselnek (van itt vicces szerelmi balladától kezdve rock versenyen át, jazzben végződő, de depressziós hangulatot árasztva kezdődő nótáig minden is; ahogyan a történetből adódó néhány szívfacsaró dal is).
Biztos vagyok benne, hogy mindenki fog olyan tracket találni köztük, amit utólag is örömmel hallgat meg a hivatalosan (és ingyenesen is) elérhető OST-ben (amiben minden egyes szám háromszor szerepel a fő döntési színek miatt). Én azért megemelném a kalapomat egyrészt a készítők előtt, hogy ennyi nótát képesek voltak elkészíteni halomnyi felé ágazva, másrészt a szinkronszínészek előtt, akik hajlandóak voltak ennyiszer szépen fel is énekelni ezeket. Például van olyan 7 perces dal, aminek az összes variációját két teljes óráig tartana végighallgatni, ami tekintve, hogy maga a játék 6-7 órás, azért elég szép időt tesz ki (és akkor szorozzuk be ezt tízenakárhány dallal). A musicales nóták mellett a háttérmuzsikák is hangulatosak, a témából adódóan görögös motívumokat is felfedezhetünk közöttük, de akad gitárzenétől kezdve zongoraszóig mindenféle szerzemény.
Mivel az ipar legnagyobbnak mondható hangjai szerepelnek a játékban, gondolom, nem árulok el vele nagy titkot, hogy nemcsak az éneklésben, hanem a szinkronban is a maximumot hozzák. Minden egyes szereplő még hihetőbb lesz általuk; nagyon durván megdobja a hangulatot a beszéd. Sőt, annyira kellemes az orgánumuk, hogy néha azon kaptam magam, hogy legszívesebben bekapcsoltam volna egy nemlétező automatikus végigjátszás módot, hogy a szemem becsukva hangoskönyvként hallgassam tovább.
Az egyetlen negatív dolgot amúgy pont a szinkronnál vagyok kénytelen megemlíteni, ugyanis egyes karakterek vagy sokkal hangosabban (és most Grace-re pillantok lesújtó tekintettel) vagy halkabban beszélnek a többiekhez képest (a sztori második felében előfordult, hogy totál nem hallottam, mit motyog Ashley Johnson, míg az éneklős részeinél nem volt ilyen gond vele). Tippelnék, hogy ennek valami olyasmi lehet az oka, hogy még a járvány idején készülhettek a felvételek, és egyes színészek talán a házistúdiójukban rögzítették a szövegeiket, amik aztán nem lettek túl jól összefésülve a többiek anyagával. Szerencsére csak ritkán fordul ez elő, bár duplán nem értem, hogyan csinálhatták, tekintve, hogy itt van Pénelopé szerepében Mary Elizabeth McGlynn, aki nem csak a klasszikus Silent Hill-ek legendás énekesnője, hanem az egyik legprofibb angol szinkronrendező is.