A 2010-es évek elejéig a Telltale eléggé kapaszkodott a lucasartsi örökségébe, ami nemcsak azt jelentette, hogy jobb/rosszabb (általában jobb) point-and-click kalandjátékokat csináltak, a kor igényeihez méltó 3D-s grafikával, hanem hogy két klasszikus alkotáshoz is készíthettek folytatást, amiből a Tales of Monkey Island csupán egyetlen évadot élt meg, ellenben Sam és Max hosszú éveken keresztül mehetett az agyukra szórakoztathatta a rajongóit.
A harmadik szezon, avagy a The Devil's Playhouse eredetileg 2010-ben jelent meg, ami az egyik utolsó hagyományos kalandjátéknak számít a csapattól, ez pedig meglátszott rajta; kiválóan beleömlesztettek mindent, amitől a stílus csak jó lehet, de ne rohanjunk ennyire előre, hanem kezdjük szépen az elején a dolgot!
Méghozzá egy totál szokatlanul in medias res módon kezdődő történettel. Sam és Max egy őrült űrgorillát próbál megállítani éppen a világ leigázásáról szóló terveiben, méghozzá úgy, hogy rögvest átvéve kedvenc párosunk felett az irányítást, tőrbe csaljuk és bezárjuk egy sokdimenziós börtönbe a diktátor majmot Max különleges pszichés képességei segítségével, amiket különféle tárgyak, mármint játékok váltanak ki belőle. Például egy telefonnal rácsörögve egy másik készülékre odateleportálunk hozzá, egy gyurmával meg pölö tárgyakká konvertálhatjuk kedvenc pszichopata nyulunkat.
Mindez bármiféle felvezetés vagy magyarázat nélkül történik, így az első néhány percben biztos, hogy kapkodjuk ide-oda a fejünket, hogy mi miért van. Skunkape-et persze jól eljuttatjuk a megérdemelt helyére, a multidimenzionális böribe, eljő a happy end, és le is pörög a stáblista, avagy ez volt minden idők leggyorsabban megszerezhető trophyja/achievementje.
Vagy nem, ugyanis nem mást éltünk át, mint Max jövőbelátó képességének a megtestesülését, és valójában valamivel korábban, a nyomozópáros utcájában járunk, ahol találunk egy kukucskálós játékot (tudjátok, amibe belenézve mindenféle képeket lehet tekintgélni, csak itt ez a jövőt mutatja), Skunkape pedig éppen csak leszállt az űrhajójával, és nagyban bizonygatja, hogy ő ugyan roppant barátságos szándékkal érkezett ide. Mi persze tudjuk, hogy egyáltalán nem a galaxis békenagyköveteként jött, hiába próbálja ezt beadni a megjelent Agent Superballnak.
Innentől kezdve már tényleg rajtunk múlik a világ, meg a rekeszizmunk sorsa. Utóbbira pedig nem árt vigyázni, mert ahogyan a lucasartsos klasszikus előd, úgy a Telltale-féle folytatások is folyamatos támadást indítanak a kicsi szürke celláink irányába, hogy kocsonyás péppé zúzzák a végtelen debilségükkel. Ó, és milyen debilségekkel. A harmadik évadban végre nemcsak olcsó fingós/böfögős, vizuálisan meg szóban előadott humort kapunk (az is akad persze tömegével), hanem jóval kifinomultabb poénkodásokat is. A kedvencem például, amikor a második epizódban a múltban járva találkozunk Baby Amelia Earharttal (ne kérdezzétek…!), akivel az egyik korábbi részben látott ördögi télapó ősénél dolgozó manók kipróbáltatnak egy játékrepülőt, így az addig leginkább az egyiptomi kincsek iránt érdeklődő fiatal lányt hirtelen érdekelni kezdi a repülés. De szintén mókás volt, hogy ugyanígy a múltban találkozunk a későbbi perverz vámpírral, Klausszal is, akinek a szobája teli van mindenféle cuccal, amivel egy vérszívót csak távol lehet tartani (nem sokat ért el ezekkel, na…).
Természetesen, mint a korábbi kettő évadnál, a sztori most is tévésorozat-szerűen épül fel, epizódról epizódra lesz egyre elborultabb, és nemcsak mókás csavarokkal dolgozik, hanem jó kis cliffhangerrel töröl képen minden rész végén, csak most abban a szerencsében részesülünk, hogy nem kell tűkön ülve várnunk a következő epizód megjelenésére, azonnal rábökhetünk a folytatásra. Lesz itt a múltba révedéstől kezdve L.A. Noire-t parodizáló nyomozósdin át Sam klónjaiból álló zombihadseregig minden is (a szokásos agyament badarságok).
A játékmenet a legelső részben, a The Penal Zone-ban totálisan olyan, mint az előzményekben, vagy bármelyik másik korabeli Telltale cuccban; hősünket, Samet irányítva felfedezzük az elérhető helyszíneket, dumcsizunk az azokon található debilekkel karakterekkel, zsebredugunk néhány tárgyat (meglepően kevés akad mondjuk ez utóbbiakból), és megpróbálunk rájönni, miként oldjuk meg az utunkba kerülő problémákat.
Ezekben újdonságként segítségünkre lesznek Max pszichés képességei, melyek meglepően sokfélék, néhol roppant viccesek, de totál hasznosak. Természetesen nem kapjuk meg rögtön mindet, hanem szépen sorban nyílnak meg, ahogy haladunk a sztoriban (vagy cserélődnek le éppen teljesen néhány ideiglenesen használható másikra pl. a 2. epizódban). A használatukhoz szükség van különféle játékokra, melyek birtoklásáért megy a harc az évadban (meg később Max ellopott agyáért is, elvégre azon kevesek közé tartozik, amik képesek erre a célra alkalmazni a játékokat; mindig tudtam, hogy egy igen különleges és nem csak némileg skizo szürkeállományról van szó).
Bármikor átválthatunk a nyúl barátunkra, amikor is belső nézetbe kapcsol a progi, és így kiválasztva valamelyik játékot aktiválhatjuk a hozzátartozó képességet. Például a jövőbelátó nézőkével körbetekintve a helyszínen mindenféle mókás jelenetet, vagy akár konkrét segítséget is láthatunk, de az én személyes kedvencem például a hasbeszélősdi, ami kimeríthetetlen humorforrásként szolgál.
A játékmenet epizódról-epizódra változik, például a már emlegetett második részben, a The Tomb of Sammun-Makben hőseink ősei Sameth és Maximus (lol) egyiptomi kalandjait tartalmazó filmtekercseket nézhetjük végig, de teljesen rajtunk áll, milyen sorrendben tesszük be ők a vetítőgépbe. Ennek köszönhetően egy totálisan non-lineáris élmény végigmenni a részen (meg néha idegőrlő is, mert a játék eddig sem fogta a kezünket, így most sem fogja; avagy néha nemcsak térben, hanem időben is rohangálnunk kell ide-oda, hogy megtaláljuk a továbbjutás kulcsát). A harmadik részben pedig a legjobb noir regények, filmek és játékok ihlette módon fogunk nyomozni, míg végül nem csak Skunkape-pel, hanem egy nála sokkal hatalmasabb entitással is meg kell majd harcolnunk egyre elborultabb módon, de az ő kilétéről nem spoilereznék.
A remaster bár maradt hagyományos kalandjáték, a jól megszokott egeres irányításon kívül kapott modern controllerest is, ami ugyanolyan tökéletesen illik hozzá, mint az előző két évad felújításához. Elvileg kerültek bele az eredeti kiadásból idő hiányában kimaradt jelenetek, de semmi nem jelzi, hogy éppen olyat látnánk, de én hiszek a készítőknek, biztos így van :) . Szintén beleraktak egy hintrendszert is, mármint elvileg. Ugyanis hiába kapcsoltam be a beállításokban, méghozzá a legsűrűbbre, soha egyszer nem tolt az orrom elé bármiféle segítséget.
Mondanám, hogy tök ügyi vagyok, és ezért történt ez, de többször fordult elő olyan, hogy percekig csak keringtem, mint a közmondásos tudjukmi a levegőben. Bár ez mondjuk elég ritka, a feladványok és a megoldásuk általában magától értetődő, így ha rá tudunk hangolódni a készítők és a játék kissé sajátos logikájára, akkor csak ritkán fogjuk vakarni a fejünket, hogy ugyan miként menjünk tovább.
Természetesen a grafika is erős tupírozáson ment keresztül, mármint a nem fiatal engine képességeinek határain belül. Ahogy már megszokhattuk, szereplőink több poligonból állnak, kifinomultabbak az animációik (főleg a szájmozgásuk), magasabb felbontású textúrák kerültek rájuk meg a helyszínekre is, ahogyan most sem hiányzik a rajzfilmes hatást keltő cel shader-szerű technikai vudu sem. Alapvetően úgy néz ki minden, mint amilyen az első Season négy évvel ezelőtt megjelent felújításában (Yikes, hogy repül az idő!), így ha van egy olyan gamer Pécénk, amibe az elmúlt 5-8 évben ruháztunk be, kacagva fogja futtatni korrekt minőségben és sebességgel (vagy ha egy ultramodern szupergyors masinánk van, akkor akár 4K-ban is élvezhetjük csilliárd FPS-sel). Ennek köszönhetően tuti, hogy jó élmény lehet mondjuk Steam Decken, de akár Switch-en is terelgetni Saméket.
Az audioszekció is kiváló; minden szépen szól, minden a helyén van, a színészek remekelnek, Jared Emerson-Johnson meg fújja a fülsimogató jazzt, ahogyan kell. Bár a hangkeverés a megjelenés előtti verzióban mintha nem lett volna a helyzet magaslatán, ugyanis muszáj volt olyan 30%-ra levennem a menüben a zene hangerejét, ha érteni akartam, hogy ki mit mond. A megjelenés utáni patch ezen javított valamennyit; akár már 45 %-ra is felhúzhattam…
Bár alapvetően kalandjátékos oldal vagyunk, azt kell mondanom, hogy az utóbbi években kifejezetten hiány van a minőségibb point-and-clickekből, amik képesek lennének a pixelpornó indie szint fölé emelkedni (ezért is toltuk el kissé a fókuszt a sztoriorientált játékok irányába, ami a tesztelt produktumokat illeti). Igazi felüdülés volt a számomra, hogy több évnyi(!) csúszás után megjelent a Sam & Max Season 3 remastere, mert végre valami, ami visszarepít több mint egy évtizeddel, amikor a kalandjátékoknak egy viszonylagos újabb aranykorszaka volt, köszönhetően a Telltale-nek és a Daedalicnek. Nincsenek benne rpg-s alrendszerek, sem ide nem illő minijátékok (csak mini játékok…), sem egyéb, a stílusba beleerőltetett dolgok. Csak egy kalandjátékról van szó, ami a feladványaival és az elvont humorával támadja az agytekervényeinket, miközben egy percre sem válik unalmassá, sőt a kreatív megoldásaival képes bármikor meglepni minket. Kifejezetten jót tett a formulának, hogy Max végre nemcsak passzív szereplő, hanem a pszichés képességeinek hála minimálisan, de őt is kezelésbe vehetjük.