Amúgy az ilyen remaster kiadásoknál mindig gondban vagyok, hogy miről is kéne írni. A történet hajszálpontosan ugyanaz, mint 13 éve; a játékmenet és a feladványok, és most a humor se változott egy csöppet sem; kaptunk egy némileg modernizált grafikát, újrahangszerelt jazz muzsikát, kézreállóbb irányítást, és kábé ennyi. A kaland ugyanaz a remekmű, mint régen, csak modernebb köntösben, így mindenki szerezze be, aki szerette az eredetit, én meg megyek azon agyalni, milyen karácsonyi játékot szerezzek be az ünnepi pódkeszthez, meg szupermenként repkedni a Mátrixban.
Csak vicceltem, azért mégis kifejteném részletesebben ugyanezt :).
Miután Sam és Max, a két őrült állati nyomozó megmentette a világot Hugh Bliss ördögi tervétől, az irodában lopja a napot éppen, amikor egy hatalmas robot kezdi leamortizálni az utcát meg a házukat, miközben megbocsájthatatlan módon ősrégi popszámokat dúdolgat. Nyomozóink ez utóbbi rettenetet nem hagyhatják annyiban, és miután ócskavassá alakítják a Maimtron 9000 névre hallgató mikrobit, megállapítják, hogy személyesen a Mikulástól kapták ezt a kellemes szeretetcsomagot. Be is vágják magukat a Desotóba, hogy eltávozzanak az örök tél, a vigyori Manók és a virgács helyett mostanában géppuskával szaladgáló Télapó birodalmába, az Északi Sarkra. Itt aztán kiderül, hogy a jó öreg ajándékosztót megszállta valami démon, és imigyen az egész évad központi témája a gonosz túlvilági lények lesznek, amikhez csatlakoznak az időutazó, hmm, „idegenek”. És persze a végére amilyen hidegben kezdtük a történetet, annyira pokolian forró helyen fejezzük be.
Amúgy az első részek teljes mértékben ugyanazt a sémát követik, mint a teljes első évad. Történik valami ótvar nagy agyamentség az iroda előtti utcában, erre elkocsikázunk a Föld (később az univerzum) egyre egzotikusabb részeire, ahol még agyamentebb dolgokat teszünk, míg el nem náspángoljuk az adott epizód ütődött gonoszát. Ez az első három epizódon keresztül ugyanígy történik, és bár nagyon jól szórakoztam velük, be kell vallanom, hogy úgy éreztem, hogy mivel az első évadot is beleértve immár 9 részen keresztül csinálom ugyanazt változó díszletek között, az egész valahogy kezdett ellaposodni, és képes lettem volna még olyan gaztettre is, hogy alig 8 pontot adok erre a szezonra. Aztán a 4. epizódnál kisebb csoda történt.
Az időutazás bevezetésével nemcsak megborult az addigi formula, hanem elkezdett sokkal kalandjátékosabb lenni a játékmenet. Nem azt mondom, hogy hirtelen visszatértünk a Lucasarts-érából mondjuk egy DoTT szintjére, de kifejezetten kellemes élmény volt, amikor nem csak elvontan kellett gondolkodni, hanem azon agyalni, hogy az egyes idősíkokban történtek milyen hatással lehetnek valakire egy másik korban (Bosco például elég szépen megtapasztalja, milyen az, amikor az ügyeskedésünknek hála először meg sem születik, utána pedig más lesz az apja, mint eredetileg…). A szám széle rögtön széles mosolyra húzódott, a cikk végi pontszám meg magasabbra kúszott. Mindezt tetézi a legutolsó epizód, amiben az évad során a hathatós tevékenységünknek köszönhetően jobb létre szenderült ellenségeink és barátaink személyes poklaiba nyerhetünk betekintést. Ezek szintén hatással vannak egymásra, így megint több rétegben kell gondolkodnunk a továbbjutás érdekében.
Kreatív és ötletes megoldás, piros pont a Telltale-nek (hmm, az ő pokluk tuti az, amikor a többfelé szakadt volt alkalmazottaik az örökségükből próbálnak megélni, bár a Skunkape legalább minőségi módon csinálja). A játékmenet tehát az évad második felében sok csemegét tartalmaz, így már csak ezért is érdemes nekifutni, ha valakinek kimaradt volna annak idején.
Aki pedig nosztalgiából akarja átismételni ezt a második évadot, annak az idei felújítás a legjobb választás erre. Elvégre kifejezetten szép grafikai tálalást kapunk hozzá. Ránézésre szinte minden textúrát újrarajzoltak, hogy elérjenek egy cel shader szerű látványvilágot, amihez hozzácsaptak egy teljesen új világítás- és árnyékolásrendszert, amit szerintem most sokkal bátrabban és jobban kiaknáztak, mint tavaly. Sokkal kellemeseb így látni Stinky éttermét, vagy a Mikulás műhelyét, arról nem is beszélve, hogy néhányszor új kameraszöget is választott a virtuális operatőr, így elmondható, hogy ha a látvány nincs is teljesen mai szinten, mégis kellemes nézegetni. Pláne, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy ezt valamilyen Oled kijelzőn tehetjük. Jó, az olyan tévéken, tableteken, meg miegyebeken, mint például az új Switch, minden baromi jól néz ki, de szerintem ezt a felújítást direkt ilyen képernyőkre tervezték, mert szintekkel látványosabb rajtuk az utolsó pixelig, mint egy IPS monitoron vagy Tv-n.
Az audiószekció is tökéletes, a fülbemászó jazz muzsikákat Jared Emerson-Johnson most is megpimpelte, így még szebben szólnak, mint eredetileg. A szinkron maradt olyan, amilyennek megszokhattuk, kivéve ugye Boscót, de tavaly óta sokat fejlődött az új színész, szerintem simán utoléri, sőt néha már-már lepipálja az eredetit.
Az irányításnál PC-n választhatjuk a jól bevált point and click metódust, de akár nyomkodhatunk egy controllert is, ha valamiért a konzolos verziókból átmentett, némileg újra gondolt gamepados mókát szeretnénk használni. Szerencsére bármikor megnézhetjük minden egyes képernyőn a hotspotokat, bár a 90 %-uk csak humorforrásként szolgál, de legalább nem szükséges pixelvadásznunk a felvehető tárgyak után. A menüben elrejtve amúgy bekapcsolhatunk egy többszintű segítségrendszert, ami során Max időnként elkotyogja, merre is érdemes tovább indulnunk, ha nagyon sokat tökörészünk valahol.