A fejlesztőket talán egy kalandjáték-rajongónak sem kell bemutatni, nekik köszönhetjük ugyanis a Secret Files-sorozatot és a két Lost Horizon részt. Bár nem tartom minden játékokukat egyformán jónak - sőt, valamelyiket jónak se -, azért a Tunguska és az első Lost Horizon kiemelkedő darabok szerintem. A korábban tapasztalt minőségi hullámzás miatt épp ezért fenntartásokkal, ugyanakkor kíváncsisággal és örömmel telve ugrottam neki a jelen írás tárgyának.
Azt mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy a Monolith alapjaiban egy teljesen hagyományos point-and-click játék. Ha nemlineáris történetre, negyvenkét féle befejezésre, negyedórás filmbetétekre, vagy épp műfaji kavalkádra vágysz, ez biz nem a te játékod! Ilyen szempontból akár elavultnak is nevezhetnénk, de van egy játékosréteg, akik nem a játékmenet megújítását várják a műfajtól, hanem egyszerűen jól akarják magukat érezni egy fokozatosan kibontakozó történetben; szeretnek tárgyakat keresni a különböző képernyőkön, kombinálni azokat, megfigyelni dolgokat a továbbjutáshoz, és az sem különösebben zavarja őket, hogy egy feladatra egy megoldás van, ami nem is feltétlenül a legkézenfekvőbb. Vagyis élvezik a kihívást, amit a játék görget eléjük. Magadra ismertél? Akkor jó helyen jársz. Amúgy a játék szerintem relatíve jól kiszolgálja azt, amit játékmeneti szempontból „logikusnak” hívhatunk, avagy feladatmegoldási szempontból hajmeresztő hülyeségek nincsenek benne; talán kétszer akadtam meg hosszabb időre, de igazából mind a saját figyelmetlenségem miatt volt. De ne rohanjunk ennyire előre!
A történet kezdetén egy űrhajót látunk egy ismeretlen bolygóra zuhanni, miután az szerencsétlen mód egy aszteroidával ütközik. A földet érést azonban egy hirtelen vágás szakítja meg, a következő képsorokban ugyanis már egy kómából épp felébredő hölgyet látunk, akinek állapotáról egy orvos érdeklődik. Arra a kérdésre felelve, hogy mire emlékszik, pedig szép lassan elkezdi feleleveníteni a történteket. Ő lenne a főhősünk, Tessa Carter kutató, aki ebből a zűrös helyzetből próbál valahogy kikeveredni, miközben relatíve hamar felmerül benne több kérdés is: Hol van a társa, Mark? Miért szerepel egy másik név az azonosítókártyáján? Hol lehet egyáltalán és különben is milyen küldetésen voltak éppen? Szerencsére hamar kiderül, hogy nem egyszemélyes kamaradarabbal lesz dolgunk, a raktérben találunk ugyanis egy mesterséges intelligencia vezérelte drónt, CORE-t - bár eredetileg csak tartalék aksikat kerestünk a kommunikációs rendszerbe, amit nyilván nem találtunk -, aki útitársunk lesz a kalandunk során, és például olyan hasznos dologra képes, mint a környezet letapogatása, amivel extra információkhoz juttathat minket. Emellett szarkasztikus megjegyzései némi humorforrásként is szolgálnak, mert bár a játék alapvetően komoly hangvételű, azért kapunk utalást többek közt a Monkey Islandre, a Csillagok háborújára, sőt, még az Asterix tizenkét próbájára is.
Az űrhajós nyitány gyakorlatilag a játék oktatórésze. A kezelőfelület egyes részei ugyan billentyűkiosztást is kaptak (pl. a napló megnyitása), de gyakorlatilag az egerünkkel elérünk mindent. A bal gombbal fogunk vizsgálódni, interakcióba lépni, a jobb gombbal pedig a tárgylistát nyithatjuk meg - meg a párbeszédeket ugorhatjuk át. Nekem ez már talán túlságosan is le lett egyszerűsítve, megszokásból ugyanis többször klikkeltem véletlenül jobb gombbal egy-egy tárgyra, mert azt hittem, azzal vizsgálom meg. Mivel azonban minden cselekvés a bal gombbal történik, ebből következik, hogy egy tárggyal mindig csak egyféle interakció lehetséges, ezzel is egyszerűsítve a játékmenetet. A különböző interakciótípusokat különböző ikonok jelzik: fogaskerék, kéz, illetve a nagyító. A tárgyhasználat és -kombináció szintén a bal gombbal történik. A tárgylista ikonján túl (igen, van neki, ha esetleg nem állna rá a kezünk a jobb egérgombra) a jobb alsó sarokban találjuk még a naplót - aminek tartalma mindig az épp hozzátársított azonosítókártyáktól függ - továbbá CORE aktiválása után annak szkennelési parancsát is.
Hogy egy kicsit a történetre is visszaugorjak: Miután Tessa képtelen megjavítani a kommunikációs rendszert, egyetlen esélye egy távolban felbukkanó majd eltűnő fényforrás lesz, ami talán fejlett jelenlétre utal. Bár CORE szerint statisztikailag biztonságosabb lenne az űrhajóban maradni, hősünk inkább a tízkilométeres ismeretlen távot választja, hisz akár eltűnt társa is próbálhatott jelezni neki. Innentől pedig megkezdődik az utazás, ami során rengeteg minden fog történni velünk, és biz a történet előrehaladtával egyre jobban vártam, hogy a játék elején bedobott két szál összeérjen. A sci-fi mellett idővel nagyobb teret kap a dráma, ami során nagyon fontos emberi érzelmek és gondolatok is fókuszpontba kerülnek. Tulajdonképpen a cselekmény az egyik fő dolog, ami a megítélésemet leginkább befolyásolja egy hagyományos point-and-clicknél, és ebből a szempontból a Monolith szerintem remekül sikerült, nagyon jó ívet kerítettek a történetnek. A leírás amúgy 7-9 órás játékidőt ígér, de szerintem ez simán lehet több is, ha nem nyúlsz segítség után.
A másik kritikus pont a már említett feladatok, rejtvények. Kulcsfontosságú számomra, hogy ezek ne legyenek kitalálhatatlanul nehezek, de az sem feltétlenül szerencsés, ha mindenre azonnal rájövök. Jó érzés, amikor folyamatosan tudsz haladni, de ha nem kell néha elgondolkodnom, akkor ennyi erővel egy interakciós filmet is irányíthatnék. A Monolith e téren is ideális, a legtöbb következő lépés adja magát, logikusan illeszkedik a cselekménybe, azonban néha a megoldások eléréséhez már nem árt egy kis kreativitás. Vagy CORE. Vagy épp a napló, ami a kulcsfontosságú információt rejti. Szerencsére a tárgyhasználatok kapcsán is leginkább a „hogy erre miért nem gondoltam?” érzés váltódott ki a „erre meg hogy az anyámba kellett volna rájönnöm?!” helyett. Gyengébb idegzetűeknek, avagy kevésbé elszánt fanatikusoknak van amúgy komplett végigjátszás a játékban, de én még az interakciós pontok felvillanását és a minijátékok átugrásának a lehetőségét is kikapcsoltam. De ezek létezése miatt nem fogok levonni pontot a végén, becsszó! :)
A játék némileg sarkalatos pontja a vizuális rész, és most mondok egy meglepőt, mert ez alatt nem igazán a 2010-es évek elejét idéző 3D-s modelleket értem. Jó-jó, a szereplők ábrázolása nyilván nem aknázza ki a mai technikai lehetőségeket, de az Animation Arts csapata sosem a csúcsgrafikáról volt híres. Így is öröm háromdimenziós karaktereket látni egy point-and-clickben, és azért a Lost Horizon 2-höz képest van fejlődés… bár nem annyi, mint amennyi év eltelt azóta. Amikre néha húztam a számat, azok pont a hátterek. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de van bennük valami zavaró, mintha a két- és háromdimenziós elemek nem illeszkednének egymáshoz - művészi szempontból. Emellett többször éreztem őket életlennek és homályosnak, főleg amikor a kamera ránagyít egy-egy részükre. Viszont az átvezető videók kifejezetten kellemes minőségűek ennek fényében és az audiószekció is jobb összképet mutat szerencsére. A menüben hallható zene például kifejezetten fülbemászó; volt, hogy percekig hallgattam. De a játék egészére igaz, hogy hozzáillő dallamok kísérik az épp aktuális cselekményt. A szinkron sem rossz, bár a kisebb szerepekre behívott hangokat itt-ott lehetett volna jobban is instruálni. Szerencsére a két legfőbb szereplőt - Tessát és CORE-t - megszólaltató szinkronszínészek jó munkát végeztek, bár utóbbi robotos stílusát szoknom kellett, de az tény, hogy a szerephez passzol.
A megjelenítést leszámítva igazából nem nagyon tudok mibe belekötni - legfeljebb abba, hogy az első napokban a teljesítmények nem akartak feloldódni, de egy javítócsomagot már kidobtak ennek orvoslására -, a fejlesztők szépen összerakták ezt a játékot. Lehet, nem is baj, hogy ennyi ideig készült, mert bizonyára volt lehetőségük finomítani és érlelni a fejtörőket, a játékmenetet - és most nem arra gondolok, hogy az eredeti férfi főhősből nő lett, vagy hogy Tessa még teljesen máshogy festett 2020-ban -, egyszerűen érződik az átgondoltság a játékon, minden szempontból. Ha szeretted az Animation Arts korábbi játékait, mindenképp próbáld ki! Szerintem az egyik legjobbjuk született meg, ráadásul az árát is nagyon barátira faragták!