A nem is oly’ távoli jövőben játszódó produktum középpontjában a narratív történetmesélés áll, így megpróbálom gyorsan felvázolni az alapszituációt, ami nem is annyira könnyű feladat, mert a több mint 20 órát kitevő sztori temérdekszer csavarodik ide-oda, és jól vigyáznom kell, nehogy véletlenül idejekorán elkotyogjak valami fontosat.
Pár évtizeddel arrébb, 2049-ben járunk, amikorra az AI már a modern civilizáció alapkövévé válik, avagy mindenhez is használják. Nagyjából létrejön az a helyzet, amitől manapság tartani lehet: szinte minden szellemi munkakört, meg egyre több fizikait is gépekkel töltenek be, így soha nem látott szintre lép a munkanélküliség és az ezzel járó szegénység, ahogyan a társadalmi egyenlőtlenségek is.
De van ám erre megoldás! Az ilyen szintű IT erőforrásigényt ugyanis képtelenség hagyományos hardveres- és szoftverkörnyezettel kiszolgálni, ezért létrejönnek az ún. flop farmok, amelyeken a pénz után ácsingózó tömegek adhatják bérbe magukat, hogy az agyukat használva termelődjön az AI-ok működtetéséhez szükséges sok-sok egyes meg nulla. Az ezeket a farmokat működtető multicégek persze jó szokás szerint a profitmaximalizálásra hajtanak, így a jelentkezők utolsó cseppnyi kicsi szürke celláit is kifacsarják, miközben nem nagyon kötik a népek orrára, hogy mik is zajlanak pontosan ezeken a telephelyeken.
A játék maga Tajvan fővárosában, Tajpejben játszódik, ami az AI központú új ipari forradalom hatására olyan neonfényben úszó várossá vált repülő autókkal teletömve, mintha csak a Blade Runnerből szalajtották volna. Az első fél órában az egyik steames demofesten bemutatkozott kipróbálható változatban már szereplő részt láthatjuk, amiben egy kórházba került bűnözőből kell mindenféle információkat kiszednünk úgy, hogy egy úgynevezett M.B.U.-ként megszálljuk a társa elméjét, átvéve ezzel a teste felett az irányítást. A dolgok végül nem a tervek szerint alakulnak, ugyanis megjelenik egy titokzatos lány, aki telekinetikus képességeivel péppé és paradicsomlévé redukálja a kihallgatás mögött álló titokzatos szervezet tagjait, miközben minket, avagy az M.B.U.-t szabadon engedi.
Így kerülünk a 29 éves, egykori hivatásos katona, Jason Dai testébe, aki pont a mai napon kezd az egyik legnagyobb multi, a Vision legrégebb óta működő flop farmján. Bár mondjuk szerencsére nem juicerként (azokat nevezik így, akik processzorként bérbeadják az agyukat), így nem zöldségként fogjuk egy asztalhoz szíjazva tölteni a játékot, hanem irodistaként, vagy éppen technikusként (a választás csakis rajtunk áll). Tesszük majd mindezt három, kifejezetten eseménydús napon át, melyek legelején csak a rezsinkre összekuporgatandó pénzmagról, meg Fran, a barátnőnk anyagi támogatásáról kell gondoskodnunk, míg végül el nem jutunk odáig, hogy a világmindenség, meg minden sorsa a mi kezünkben lesz.
Az első pár óra kifejezetten kellemes, amolyan nyugodt hangulatban telik; a készítők sikeresen megragadták a fílinget, milyen egy új munkahelyen kezdeni, ahol lassacskán beletanulunk a munkafolyamatokba, megismerkedünk az új kollégákkal, mindenféle pletykákat hallgatunk (meg kerülünk újoncként azok célkeresztjébe), ilyesmi. Aztán úgy a 3. óra környékén durván felpörögnek az események, ugyanis a flop farmon annak kora miatt történik egy baleset, plusz lesz itt minden is az ipari kémkedéstől kezdve titkos kormányszervezeten át, rusnya sötét dolgokat tervező megavállalat elleni harcig.
A történetmesélés érdekessége, hogy egyszerre alakítjuk Jason Dait és a rejtélyes M.B.U.-t, de ez nem okoz sem náluk, sem nálunk skizofrén állapotot. Ezt úgy érték el az írók, hogy a testmegszállás sztorija nagyrészt a háttérbe van kényszerítve, és bár találkozunk hozzánk hasonló más testrablókkal, ez a szál inkább amolyan rejtélyes keretes szerkezetként van jelen, mintsem a történet fókuszaként. Valószínűleg egy esetleges folytatásban tölthet majd be nagyobb szerepet.
A játékmenet valahol a hagyományos kalandok és a visual novelek között helyezkedik el, erőteljesen az utóbbi felé billentve a mérleg nyelvét, ugyanis valami elképesztő mennyiségű szövegen kell átrágnunk magunkat a húsz-huszonegy órája alatt. Simán előfordul olyan jelenet, ahol jó tizenöt-húszpercen keresztül csócsálják át a szereplők a világ dolgait. Szerencsére nem vagyunk kénytelenek unalmunkban rátenyerelni a szövegdobozt leokézó gombra, ugyanis sűrűn kell válaszolnunk egy-egy kérdésre, vagy éppen többé-kevésbé fontos döntéseket hozni (azokhoz meg ugye nem hátrány, hogy figyelve nagyjából tisztában legyünk vele, miről is van éppen szó).
Amikor éppen nem dumcsizunk, akkor nagyrészt a flop farmon meg a lakásunk körüli utcákon fogunk császkálni, hogy egyszerűbb feladatokat oldjunk meg, vagy éppen megkeressük, kivel kell megint negyedórákat beszélgetni. Mondjuk eltévedni nem nagyon lehetséges, mert a cégen belül alapvetően 4 különböző szinten elhelyezkedő folyosókon, meg a hozzájuk kapcsolódó helyiségekben tevékenykedhetünk, így némi séta után mindig könnyen megtalálható, hol lehet továbbgörgetni a sztorit. Ami meglepően sokfelé elágazhat. Az, hogy a fent említett módon milyen választásokat hozunk a párbeszédek során, vagy melyik szereplőkkel vagyunk jóban, mind kihatással van arra, hogy egy éles helyzet miként oldódik meg, és merre ágazik el általa a történet.
Például előfordul, hogy muszáj lenne valamelyik munkatársunkat rávenni, hogy cseréljen velünk műszakot, hogy így beszélni tudjunk egy kémkedésben érintett karakterrel. És aszerint, hogy mennyire loptuk be magunkat addig a kollégáink szívébe, mennyire segítettünk nekik a magán vagy éppen a munkahelyi problémáikkal, vagy hajlandó valamelyikük cserélni, vagy nem. Ha elbukunk, persze akkor sem kerülünk zsákutcába, másként oldódik meg a dolog, ami amúgy szintén kihatással lesz más szereplőkkel való kapcsolatunkra, ami meg így megint nehezíti később egy újabb probléma feloldását. Tisztára olyan gordiuszi csomó az itteni interperszonális kapcsolatok, mint a valódi életben :).
Bár hagyományos kalandról van szó, nagyon ritkán (olyan 5-6 alkalommal; a vége felé azért sűrűbben előfordulva) találkozhatunk akciórészekkel is, amik kifejezetten egyszerű QTE-jeleneteket takarnak. Tényleg nem egy nagy wasistdasról van szó; controllerrel játszva a felbukkanó „B”-t lenyomva védekezünk, az „A” gombbal meg támadunk. A megjelenés előtt jó egy héttel lehetett vetődni is az „Y”-nal, de ezt valamiért egy patch-csel kivették, nehogy háromfelé is kelljen már figyelni…
Grafikailag teljesen rendben van a játék, sőt! A helyszínek háromdében épülnek fel, azonban oldalról láthatóak, a szereplők pedig kettődések, és kézzel kerültek animálásra. Nagyon tetszett, hogy a nézet ellenére tökéletes a térérzet, sőt, néha ki-be lehet közlekedni a képben, ahogyan az is előfordul, hogy simán megyünk például balra, Jason azonban nem síkban mozog eközben, hanem szépen fokozatosan elmegy így mondjuk a kép hátulján lévő részhez. Szerintem az egyik legszebb ilyen stílusú kalandot köszönthetjük a programban; a flop farm szimplább folyosói mellett azért gyönyörködhetünk a neonfényben úszó városban, vagy a CEO-k szintjén csodásan tükröződő csupa márványban. A stílusból adódóan azonban a gépigénye meglepően alacsony; valószínűleg nincs olyan PC az elmúlt tizenegykét évből, amin ne futna elfogadhatóan (főleg, hogy Switchre is érkezik majd valamikor, így pláne jól le kell tudnia skálázódnia a látványnak).
Az audiószekcióban a muzsikák hangulatosak, kellemes ambient zenék, amiknél le se tagadhatná a szerzőjük, hogy erőteljesen ihletődött a jó öreg Deus Ex sorozatból. Jó volt hallgatni őket. Szinkron sajnos nincs, ami egyrészt érthető egy kis indie fejlesztő által készített olyan produktumnál, ami egy vaskosabb regény szövegmennyiségével vetekedő betűhalmazt tesz elénk, másrészt azonban szintekkel meg tudta volna dobni az amúgy sem gyenge hangulatot. Pláne, hogy például egy két ember által összedobott Slay the Princess is képes volt erre, pedig abban aztán szintén embertelenül sok a duma.