Túl a Horizonton
Szépen térjünk is rá a vadóc pilóta, Fenton Paddock hőstetteire (pláne, hogy a bevezető már kezdett médiaszociológiai mélységeket felvenni). A Lost Horizonban az 1930-as években, egész pontosan 1936-ban járunk, hősünk pedig a fent említett úrember lesz, aki Hong Kongban tengeti kissé depresszív, de annál kevésbé unalmas mindennapjait. Miután személyes okok miatt kénytelen volt leszerelni a Brit Királyi Haderő tisztségéről, az éjszakai életéről elhíresült városba költözik, amit amolyan főhadiszállásként használva csempészik mindenféle nem teljesen legális árut a világ különböző pontjaira. Csupán azt felejti el, hogy hiába tartozik a város a brit fennhatóság alá, a valódi vezetők még mindig a kínai maffia tagjai, akik történetünk elején szépen be is rágtak Paddock uraságra. Ezen okból kifolyólag behajították a helyi kikötő állóvízébe a szerencsevadász pilótát, akinek pár perce van csupán a barátságos faládából kijutnia, különben az a koporsója lesz… Mintha mindez nem lenne elég, régi munkaadója, Őfelsége Hadserege megbízza egy új feladattal: utazzon már el önköltségen a távoli Tibetbe, és kutassa fel egy nemrégiben odaküldött kutatócsapat eltűnt tagjait.
Fenton ezt nem akarja elvállalni, de mikor megtudja, hogy a nyoma veszett csoport tagjai közé több régi bajtársa, és egyik legjobb barátja is beletartozott, rögtön repül is teljesíteni a megbízást(szó szerint). Menetközben csatlakozik hozzá Kim, az igen vadóc hölgyemény is; az ő nemrég elhunyt nagybátyjának tulajdonában volt az a térkép, mely megmutatja, hol is található az a rejtélyes, ősi város, melynek keresése közben Paddock barátjának csapata eltűnt. Miután sikeresen lerázzák a kínai maffiát, szépen el is utaznak a nem kissé zord időjárással megáldott távol-keleti országba, ahol egy még hatalmasabb ellenféllel kénytelenek szembenézni: a Harmadik Birodalom velejéig romlott hadserege is hatalmas erőket vet be, hogy rátegye a kezét a titokzatos Shambala városában őrzött, nem evilági hatalommal felruházott fegyverekre. Hát igen, Indy kalandjai óta tudjuk, hogy a nácik hőn szeretettel vetnek szemet mindig ugyanarra az ereklyére, melyre a borostás hősnek és szemrevaló hölgykísérőjének is fáj a foga, teszik mindezt azért, hogy az így nyert természetfeletti hatalom segítségével szépen leigázzanak minden olyan népet, mely nem használ olyan szavakat, mint a
„Hottentotterstotterrottelmutterlattengitterkotterbeutelrattenhottentottenattentaterfünderhottentottenkriminalbeamte” (vagy „Donaudampfschifffahrtsgesellschaftsraddampferkapitänskajütentürsicherheitsschlüsselbun”).
A LH-ban az Animation Arts emberei nem találták fel a spanyolviaszt: egy teljesen klasszikus point and click alapokra épülő kalandot üdvözölhetünk a személyében. A végigviteléhez szükséges jó tucatnyi óra során ennek köszönhetően nem mást fogunk csinálni, mint a képernyőn elszórt tárgyak összeguberálása (ebben segít a Tunguska óta divatos nagyító gomb, mely szépen megmutatja a fontos hotspotokat) mellett különféle logikai feladványokat megoldani, és hosszan bólogatni az utunkba eső szereplők siralmain, anekdotáin. Ami kiemeli Feddock bácsi és Kim néni hőseposzát a nagytömegből, az a történet hangulata, a feladványok változatossága és ötletessége (tetszett a játék elején a ládából való szökés, és az utolsó fejezetben látható tér-idő manipulálás - hopp ez spoiler volt :) ). Maga a kaland teljes mértékben olyan, mintha az Indiana Jones-t, vagy a Broken Sword-ot vegyítették volna a német kóderek a Secret Files játékmechanikájával és karaktereivel, így létrehozva egy kifejezetten tetszetős kulimászt. A történet során bejárjuk a nagyvilágot, így a kezdetekben megismert kínai metropoliszban való kutyagolás mellett többek között fogunk fagyoskodni a Himalája hegyvidékén, hőgutát fogunk kapni valamelyik bazi-nagy sivatagban, és még a Berlini Olimpián is kavarni fogunk (többek között megnézhetjük, mit bénázik a magyar versenyző, hogy aztán egy kis csalással Aranyhoz juttassuk a brit versenyzőt a német ellenében), sőt, most elárulok egy nagy titokot: végül eljutunk az egész idő alatt keresett Shambala-ba is, ami sajnos mára csak egy kihalt romtemető, sehol semmi élet, vagy isteni hatalommal felfegyverzett szuperfegyver. Vagy talán mégis? Minden helyszín egy-egy fejezetnek felel meg, melyen átverekedni magukat még a profi kalandoroknak is beletelhet 60-90 percbe (egyenként), egyéni sebességtől és megoldóképességtől függően akár tovább is, így akár 10-12 órát is elvehet az életünkből, hogy meglássuk a történet végét. A logikai feladványok és a pixelhunt nehézsége szerintem nem mindig egyenletesen oszlik el, például vagy 1 órát kerestem a sivatagban a hátérben megbúvó pixeltevét, mely nélkül bátor pilótánk nem hajlandó 50 métert megtenni a szélfútta dűnék között; ezzel szemben pedig minden gond nélkül bundáztam meg a ’36-os Nyári Olimpiát, mely pedig sokkal későbbi fejezetben található a mini-szaharához képest. Szintén érdekes, hogy jó kalandhősként Fenton mindent (MINDENT) begyűjt, ami az útjába kerül és hordozható: amikor szépen begyűrtem a zsebembe a múzeumban egy pezsgős üveget poharastul, még csak néztem, később pedig, mikor egy jó másfél méteres állvánnyal megáldott fényképezőgépet vágtam zsebre, már felhúztam a szemöldököm, de amikor egy teljes egész (élő, mozgó) kecske került az inventoryba, már azt mondtam: NA NEEEE :) . Mintha a kedves fejlesztő bácsik átestek volna annak a bizonyos lónak (még jó, hogy nem kecskének) a túloldalára, ami a felszedhető tárgyakat illeti.
A nem mindennapi grafikai megvalósítás mellett sem mehetünk el szó nélkül, több olyan, valami elképesztően kidolgozott helyszín is az orom elé került a nagy kaland során, amit látva hangos tapsolási ingerenciák futottak végig az agytekervényeimen: igen, valahogy így kell kinéznie 2010-ben egy pre-renderelt háttereket használó (és sokszor kézzel festett részekkel rásegítő) alkotásnak. Kár, hogy mind a képek, mind a videók képtelenek azt a szemkápráztató látványt visszaadni, melyben részünk lehet, ha rendelkezünk a megfelelő vassal (főleg egy 21 col környéki monitorral), és be tudjuk kapcsolni a maximum grafikai beállításokat valami szép nagy felbontással (mondjuk ami a plafont veri) karöltve. Persze egy kalandjátéknál nem az elsődleges szempont a grafika milyensége, de hadd dagadjon a keblünk már egy kicsit :) . A zene és a szinkron is elsőrangú, míg az előbbinél sokszor hallhatunk nagyzenekari műveket (az intro alatt még egy jó kis jazz muzsikát is), addig az utóbbin érződik a profizmus, csak nagyritkán hallatszik, hogy a színészek papírról darálják a mondanivalót, és legszívesebben már rég elhívták volna kávéra a szemrevaló hangmérnök lányt.