Őszinte leszek: az eredeti játéksorozat nagy rajongójaként finoman szólva is gondban vagyok. Egyrészt megvan bennem a lelkesedés, hogy a Little Big Adventure-sorozat újra rivaldafénybe került, és újra lehetőséget adott Twinsennel kalandozni kicsit, másrészt törekednem kell az objektivitásra, igyekezvén háttérbe szorítani a tizenéves énemet, akinek annyi kedves emléke fűződik az eredeti LBA-khoz. Vagy a huszonévest… Vagy a harmincévest… Ugyanis valamennyi inkarnációval játszottam az eredetin túl, azaz volt szerencsém az alapvetően mobilokra szánt DotEmu-féle változathoz, valamint a legutóbbi, immár átkeresztelt kiadáshoz is, ami kvázi az eredeti verziónak felelt meg némi tuninggal (kontrolleres irányítás, új játék+, ilyesmik). 30 évnek kellett eltelnie, hogy egy valóban újragondolt LBA jelenjen meg, amibe már a megjelenés napján belecsaptam, annyira kíváncsi voltam.
De miről is szólt az eredeti Little Big Adventure?
A játék cselekménye egy fantáziavilágban játszódó mentőakció, amiben a technika is komoly szerepet kap (sci-finek azért túlzás lenne nevezni). A Twinsun nevű bolygón élő fajok békés életét Dr. FunFrock diktatúrája bolygatja fel, köszönhetően a rendelkezésre álló technológiáknak, mint a klónozás, a teleportálás és a mutánsok létrehozása. Egy fiatal quetcht (a bolygó humanoidszerű lényei) különös álmai miatt diliházba zárnak, ám miután megszökik és házukban elrejtőzik, barátnőjét elrabolják a diktátor klónjai, így Twinsen célja nem lesz más, mint megtalálni és kiszabadítani kedvesét. Kalandja során aztán felfedezi családja múltjának eddig ismeretlen szeletét és felmenői fontosságát, miközben bejárja az egész bolygót.
Az izometrikus akció-kaland játék egyik legfőbb érdekessége volt, hogy Twinsen állapotának megfelelően másképp viselkedett, ami például varázsgömbjének, mint első számú fegyverének röppályára is hatással volt. Továbbá nagyon ügyesen elegyítette a két műfaj elemeit, mindezt nulla vérrel, hogy bárki számára fogyasztható legyen a kész mű. Maga az írás ugyan egyszerű volt, de a világ hangulata magával ragadott nagyon sok játékost (félmillió feletti eladást produkálva), amiben a komolyság és komolytalanság egyaránt megfért egymás mellett, akkori mércével pedig kifejezetten hosszúnak számított.
A remake-ek, remaszterek korát éljük
Az elmúlt években különösképp megszaporodtak az újragondolások, amiknek egy részének nincs is különösebb létjogosultsága. Ellenben a Little Big Adventure-t feldolgozni nem ördögtől való ötlet volt, egyrészt kora miatt, másrészt rengeteg lehetőséget kínál a játék és maga a világ, hogy a mai kornak megfelelő igényes tartalommal legyen megtöltve. Bár szerintem az eredeti játékok legfrissebb változatai teljesen jól működnek a mai napig, könnyen lehet, ezt csak a megveszekedett rajongói én mondatja velem. Mindenesetre a Twinsen’s Quest végigjátszása után gyorsan elő is vettem a 2. részt, és pikk-pakk le is csúszott belőle egy óra, vagyis számomra a varázslat még mindig működik.
A jó…
Tulajdonképpen régi motorosként benne volt a pakliban, hogy befürdök a játékkal az elvárásaimnak köszönhetően, de egy rövid, elszeparált bevezető kalandot követően mindössze két ültőben végig is játszottam a kalandot, annyira magával ragadott. Persze, úgy könnyű, ha mindenre emlékszem, amit csinálnom kell, akkor is, ha bizonyos részek módosultak kicsit, itt-ott bővebb lett, máshol megvágták. Az egész történetvezetés kapott egy remek naplót, amikben rajzok és némi szöveges instrukciók igyekeznek emlékeztetni arra, mire is kéne fókuszálnunk. Amit előzetesen már lehetett tudni, hogy ezúttal a barátnőnk helyett a testvérünket kell kiszabadítanunk, ám alapvetően logikusan illeszkedik a cselekménybe az új felállás. A változtatás nagy előnye, hogy Zoé így sokkal nagyobb szerepet kap, mint az eredetiben, és személyiségében sokkal inkább érződik a 2. részből ismert figurának.
Bár a demó után szomorúan vettem tudomásul, hogy a zárt helyiségek mérete továbbra is aránytalanul nagy a külső helyszínekéhez, ez összességében kevésbé zavart. Sokkal több szereplőt lehet látni az utcákon, amitől még inkább azt érezni, hogy él a világ. Maga a grafika és a dizájn teljesen más hangulatú, sokkal mesésebb, színesebb; semmiképp sem nevezném rossznak, de kell némi befogadó szándék hozzá. A zene kibővült és át is lett hangszerelve, de Philippe Vachey eredeti dallamai egy szemernyit sem vesztettek erejükből és hangulatukból. Néhol mégis úgy érzem, indokolatlanul háttérbe szorulnak, holott ez az egyik része a játékoknak, amin szerintem nem lehet fogást találni. Remek belső poén, hogy valahányszor számottevő haladást sikerül kieszközölnünk, Twinsen a jól ismert főtéma egyik dallamát hümmögi el.
Végre a járműves snittek is normálisan vannak megvalósítva, valamint nagy örömömre szolgált az is, hogy immár egy-egy szigetet teljesen be lehet járni egy képernyőn (a helyszínek is tök jól megvannak rajzolva a holotérképen), és hogy az ún. tankirányítást maga mögött hagyta a csapat, Twinsen mozgatása a kameraközpontúságnak hála sokkal egyszerűbb. Nincsenek viszont már állapotok (normál, sportos, agresszív, diszkrét), így Twinsen minden lehetőséges interakciója elérhető azonnal, mégha emiatt kicsit korlátozottabbak a lehetőségek.
A rossz…
Ezzel át is térnék a kevésbé pozitív dolgokra. Bár a varázsgömb hajítási ívét szerencsére továbbra is meg tudjuk változtatni, a lopakodást elfelejthetjük, ami számomra minden szempontból kihagyott ziccernek tűnik, hisz kiváló lehetőséget biztosított volna a játékmenet és a történet kibővítéséhez. Igen ám, csakhogy az első pár percet leszámítva Zoé szerepén kívül igazán komoly változtatásokkal nem fogunk találkozni ilyen szempontból. Ha már a cselekménybe nem is, a háttérsztoriba azért jobban belenyúlkáltak, de összességében kicsit szerencsétlenül; néhol talán érthetőbbé téve, mi miért van, máshol viszont erős hiányérzetet sikerült generálniuk. Ugyanezt érzem a párbeszédek kapcsán is, amik szellemi mélységben megrekedtek az eredeti szintjén teljesen, hiába írtak újra mindent. Nincs lehetőség komplexebb eszmefutattásokra, ahogy mélysége sincs igazán a karaktereknek, akik bár jóval többen vannak, javarészt pusztán biodíszletekként funkcionálnak. A ló persze eltűnt a sivatagból… És ha már szereplők, szomorúan, de azt is meg kell jegyeznem, hogy David Gasman sajnos kiöregedett Twinsenből, ráadásul sokszor elég sótlan is az előadása, ezúttal bizony Dr. FunFrock sokkal jobban állt neki.
A játék annyira hű akart maradni az eredetihez, hogy az ellenfelek intelligenciája is megrekedt ’94-ben, megfosztva attól a reménytől, hogy egy kicsit másmilyen, taktikusabb akciórészeknek leszek szereplője. Ami legalább nem sérült igazán, az a játék kaland része (bár személy szerint vártam volna komolyabb újdonságokat), amik továbbra is jól illeszkednek a történetbe, egy-egy feladatot ügyesen áramvonalasítottak is, ellenben Bú templomát nemes egyszerűséggel megkurtították, ami megint csak egy kihagyott ziccer, hisz mind logikai, mind ügyességi részekkel fel lehetett volna turbózni.
Elavult, mégis nosztalgikus a helyszíneken szereplő tárgyak átkutatása, bár a kék üvegcsét, ami a varázserőnkért felelt és ezzel párhuzamban a labda bejárható útját biztosította, teljesen száműzték. Mivel semmi oktatóanyagot nem tartalmaz a játék, pusztán sejtésem van, hogy ezúttal a mágiánk szintje befolyásolja kizárólag, mennyit képes a gömbünk pattogni, ami az alapszintű támadást igencsak körülményessé teszi. A gömbhajigálás amúgy is kicsit körülményes lett, bár legalább a program jelzi a dobás irányát és ívét… ennek ellenére néha egy-egy tereptárgy miatt mégsem úgy repül, ahogy kéne. A kontrolleres irányítás amúgy nem rossz, de a billentyűzetesre többen is panaszkodnak; mivel utóbbit nem próbáltam, nem tudom véleményezni, de az eredetileg sem volt egy kiemelkedő pontja a játéknak, tehát végtére is valamennyire hű maradhatott önmagához. A mentési rendszer szintén a régi időket idézi, ugyanis minden mentés a térképre való belépési pontot jegyzi meg, nem azt a pillanatot, ahol éppen tartasz. De legalább ennek köszönhetően egyes bugok nem akasztottak meg végleg a játékban.
És a csúf
Sajnos sok hiba maradt a játékban, az egyszerű grafikaiaktól – pl. amikor Twinsennel különböző helyszínek között átmászunk – a nem működő ajtókon át a befagyott párbeszédekig akad minden, ami szem-szájnak ingere. A kedvencem az volt, hogy miután a lázadó lelőtte az egyik klónt, tovább tüzelt a semmire rendületlenül. De ez legalább engem nem akasztott meg, ellenben egyéb problémák miatt többször kényszerültem az automentés (a játék szerencsére minden helyszínváltáskor ment) betöltésére, mivel egyszerűen nem lehetett a kalandot folytatni. Ahhoz képest, milyen egyszerű alapelvű játék, ez bizony konkrét programozói kudarc. Legalább nem hozták vissza azt, hogy a falnak futva sérülünk, ami az első rész talán legidegesítőbb pontja volt.
A játékmenet modernizálása helyett arra viszont volt kapacitás, hogy lecseréljenek egy csomó eredetileg férfi karaktert nőire, ám a polkorrektség iránti elhivatottságból talán kicsit sok is lett, hisz míg egy könyvtáros esetén kvázi édesmindegy annak neme, az öreg halász vagy a katonák esetében azért ez már túlzó megfelelési kényszernek érződik a mai trendekhez. Rendkívül fontos újítás… ja, nem. Bezzeg a megjelenéskor kiraktak egy rohadt jó előzetest, amiben a FunFrock tévécsatorna tolja a propagandát, de persze a játékban ilyesminek nyoma sincs. Na, pont az efféle tartalmi vérfrissítés hiányzik a remake-ből!
Kinek készült vajon?
Mint mondottam volt, nehéz helyzetben vagyok. Dacára a sok rimánkodásnak, én igenis élveztem a játékot, annyira, hogy képes voltam minden párhuzamosan játszott egyéb cuccot félrerakni miatta. Igen ám, csakhogy ez nem a Twinsen’s Questnek köszönhető leginkább, hanem az eredeti Little Big Adventure iránt érzett nosztalgiahullámnak. A legnagyobb problémám a bugokon túl ugyanis az, hogy ebben a feldolgozásban sokkal több volt, mondhatnám, lehetett volna belőle önnön jogán valami igazán emlékezetest alkotni, de ez nem sikerült. Bár remake-nek aposztrofálják, annyira kevés számottevő dologba nyúltak bele a technikai oldalon túl, hogy az eredeti játék modern gépekre optimalizált változata után ilyen formában kicsit feleslegesnek érződik.
Persze, itt jön be az az erősen szubjektív dolog, hogy ki mit várt, no meg hogy igazából kinek is készült ez a változat. Véleményem szerint a sorozatot nem ismerők kisebb valószínűséggel kattannak majd rá, mint a nosztalgiára vágyó régi motorosok (a különböző személyes preferenciák miatt személy szerint megosztottságra számítok) és ez azért gond, mert ha ebből egy életképes franchise-t akarnak felépíteni, szűkség lesz új játékosokra, ahhoz pedig tartalmasabb, modernebb és kiérleltebb munkát kell letenni az asztalra az itt látott fapados kivitelnél. Például semmilyen grafikai beállításra nincs lehetőségünk! Ez milyen már 2024-ben?!