A tavaly év elején megjelent A Space for the Unbound előtt is léteztek oldalnézetes, kissé melankolikus hangulatot árasztó, sétálgatós kalandjátékok, de talán az az alkotás érdemli meg a legjobban, hogy a stílus trónján ücsörögjön. Ahonnan időnként megpróbálják letaszítani onnan az olyan trónkövetelők, mint az Until Then, vagy a mostani cikkünk alanya, de ez nekünk csak jó, mert így kiváló kalandokban merülhetünk el. Tegyünk is így.
Valamikor az 1980-as évek vége fele járunk egy japán falucskában (aminek totál nem tudtam megjegyezni a nevét, mert A betűvel kezdődik, mint a játékban vagy húsz másik elnevezés, és már annak örülök, hogy a fontosabb karakterek nevei nagyjából megmaradtak a fejemben…), és egy 12 éves srácot, Ayumit irányítunk, akivel az első órában a demóban már látottakat élhetjük át most is: megismerkedhetünk a fiú családjával, barátaival meg a település lakóival, akik mind a közelgő óriási tájfun miatt aggódnak. Ayumit ellenben jobban foglalkoztatják az egy ideje eléggé fura álmai, amikben mindig egy ismeretlen lány után kajtat, akinek sosem sikerül megpillantania az arcát.
Az óriási vihar végül le is csap, mégpedig akkor, amikor a fiú az iskolában múlatja az időt. Hamar kiderül, hogy nem hagyományos égzengésről van szó, ugyanis furcsa, fekete árnylények lepik el a környéket, amiket valamiért csak Ayumi lát. És ha mindez nem lenne elég, a szörnyek mind reá vadásznak. Amikor pedig azt hiszi, hogy mindennek vége, és kiszipolyozzák a lelkét a támadói, megjelenik az álombéli lány, és megmenti. Innentől veszi kezdetét a sztori még nem látott része.
Ayumi természetesen minden kistini magabiztosságával másnap reggel nekiindul, hogy megtalálja titokzatos megmentőjét, és ezért szülei szigorú tiltása ellenére még a település határában húzódó elátkozott erdőbe is hajlandó betérni, ugyanis a legutóbbi álmában ott látta a lányt. A történetről pedig többet nem árulok el, mert kábé egy visual novel szintjén van kidolgozva, és így a játék egyik legvonzóbb része, amiért leginkább érdemes leülni eléje. Annyit talán még elmondhatok róla, hogy alapvetően nem tiniszerelmes történetről van szó (van olyan szál is persze; Ayumi barát barátnője, Nao nem nézi jó szemmel, hogy mindenféle képzeletbeli „nőcskéket” kerget a srác). Amibitsu, az erdőben élő lány nem a fiú szívét akarja elrabolni, hanem a segítségét szeretné kérni a közelgő még erősebb vihar megakadályozásában, ami, ha nem sikerül, elsöpörheti a mesebeli lények otthonául szolgáló erdőt és magát a falut is, annak minden lakójával együtt.
Akadályozzuk is meg szépen! A játékmenet két részre bontható. A faluban ténferegve annak lakóival fogunk mindenféle interakcióba lépni, és időnként rövidebb-hosszabb mellékküldetéseket kapni tőlük, amik nem annyira bonyolultak, de segítenek jobban elmerülni ebben a 80-as évekbeli japán miliőben. Tetszett, hogy akadnak olyan ránk bízott feladatok, amik több végkimenetellel is rendelkeznek, és csakis rajtunk múlik, hogy mit választunk közülük úgy, hogy nem mindig látszik előre, hogy melyik a pozitív, és melyik a negatív megoldás.
Az erdőben bolyongva találkozhatunk majd annak mesebeli lakóival is, akikkel szintén leállhatunk beszélgetni, és néha ők is megkérnek minket valamire, azonban sokkal jobban dominál a dús rengeteg felfedezése, ami 3-4, egymástól eléggé különböző területre bontható, ahogyan a lényekre is szintén elmondható a változatosság. Fogunk például egy bányában a vaksötétben tévelyegni, hogy szó szerint elhozzuk a fényt az ott lakóknak, de részt fogunk venni többek között még szamuráj madarak véget nem érő örök harcában is a lengedező búzamezőkön.
Miután összeismerkedtünk álmaink leányzójával, ő is velünk tart ezekben a felfedezős, némileg platformos részeken, amikben a segítségünkre is lesz: Amibitsu légiességének köszönhetően gombnyomással szökellhetünk vele nagyokat, vagy akár felhajíthat minket a magasba az erre kijelölt helyeken, hogy így érjünk el újabb területeket. Akadnak majd totálisan egyszerű logikai feladványok is, melyek leginkább harangok megfelelő sorrendben történő megszólaltatásában merülnek ki.
Ahogyan szintén jó ritkán összeakaszthatjuk a nemlétező bajszunkat az árnylényekkel is, akiket a mindig nálunk lévő baseballütővel lehet könnyedén a más(?)világra küldeni. Ennek leginkább az a lényege, hogy a kipurcanásuk után elhajítanak némi jent, amiket a falusi boltokban költhetünk el mindenféle földi jóra.
És mindebben ki is merül a játék: beszélgetünk, felfedezzük a hangulatos erdőt, ugrálgatunk, és átéljük a sztorit. Mégis van valami magával ragadó benne. Egyrészt ritkán készül olyan alkotás, ami a japán folklór természetfeletti lényeivel, a Yōkai-jal foglalkozna a Level 5 Yo-kai Watch J-RPG szériáján kívül, így számunkra külön egzotikus lehet a témája, másrészt hiába egy mindent elpusztító tájfun és az azt okozó gonosz isteni hatalom ellen küzdünk, átlengi egy megfoghatatlan nyugodt, chill atmoszféra azt a 8 órát, amit vele eltöltünk.
És így ebből a szempontból az egyenes ellentéte az írás legelején említett A Space for the Unboundnak, ami már olyan nyomasztóvá és depresszióssá vált a végére a középponti témája, a halál feldolgozásának boncolgatásától, hogy napokig teljesen nyomott voltam utána (mondjuk az nem ok nélkül sikeredett ilyenre, elvégre a készítők jó barátja, a Coffee Talkot megálmodó Mohammad Fahmi a fejlesztés közben hunyt el). Itt erről szó sincs, még a legidegesítőbb platformrészeknek is fülig érő mosollyal álltam neki sokadjára, annyira kellemes élmény az egész (bár szerencsére csak a történet legeslegvégén fogjuk szívni a fogunkat az ott lévő ugrálósditól, máshol kifejezetten könnyűre sikeredtek az ilyen részek).
Amihez nagyon kellemes grafika is társul. A látvány egészen különleges, ugyanis a mindvégig oldalról látott helyszíneket és szereplőket kézzel rajzolták és animálták, ami után szépen 3D-ben elhelyezték őket egymás elé-mögé, azonban semennyi térbeli mozgás nem került be, így egy modern, 2D-s grafikai prezentációt kapunk, ami összességében valahol a szokásos indie pixelkalandok és a klasszikus point and clickek világa között húzódik. Ennek köszönhetően gépigénye nem nagyon létezik, sőt, különféle okokból nagyrészt a porréteg alól előkotort 8 éves PC-men játszottam, és bármiféle szaggatás nélkül futtatta 60 FPS-sel fullHD-ban a jó öreg 1060-os GTX. Biztos vagyok benne, hogy szintén tökéletesen futkorászik Switchen, de akár Steam Decken is, ha valaki olyan álmokat dédelgetne, hogy azokra szeretné beszerezni.
Az audioszekció is kellemes; nagyon szép, hangulatos zenéket hallhatunk, amik tökéletes szimbiózisban élnek a történet hangulatával, és szépen rá is erősítenek. Szinkron sajnos nincs, ami egy pár fős csapat munkájánál teljesen érthető; akár simán megduplázta volna a fejlesztési költséget ilyen sok duma esetén. Amúgy azt kell mondanom, hogy ha nem is egy vizuális novelláról van itt szó, mégis egész hamar hozzá lehet szokni, hogy csak olvashatjuk a szereplők mondanivalóját, és nem hallgathatjuk.