Történetünk egy meglehetősen gyér létszámú temetésen kezdődik, ahol megismerkedünk főhősnőnkkel, Roxanne-nel, aki a sajnálatos esemény közben sms-t kap tudós bácsikájától, akit elvileg épp most kísérünk utolsó útjára. Üzenetében az erdő széléhez invitál minket, ahol aztán felbukkan egy kis kenyérpirítófejű robot, A0A0, aki az elhunyt asszisztenseként mutatkozik be, és elég sok mindenről karattyol, de ami igazán fontos, hogy végül az erdőbe küldi a lányt, amin keresztül eljuthat bácsikája híres laborjába, a Labyrinthatoryba, ahol választ kaphat a felmerült kérdésekre. Izgalmasan hangzik? Hát, nem igazán…
A mai napig tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elhangzik a játék első párbeszéde, és én furán kezdek el nézni a képernyőre, miközben hangosan is kimondom: ez meg mi a lócsöcs?! Az a hümmögő, emberi hangot utánzó szintieffekt elmondhatatlanul idegesítő (a videóismertetőben saját füleddel hallhatod), a zenéről pedig hasonlóképp nem tudnék pozitívan nyilatkozni, egyáltalán nem segített a feladatokra koncentrálni. 15 perc játék után már mindkettőt lekapcsoltam, és inkább hallgattam, ami jólesett. Innen szép nyerni, mondhatnánk.
Maga a játékmenet amúgy a következőképpen fest: Különböző helyszíneket járunk be, ahol bizonyos mennyiségű elem összegyűjtésével nyithatjuk meg kalandunk következő színhelyét. Először az erdőben fogunk ügyeskedni, ami a program oktatórészeként megismerteti az alapokat, vagyis az irányítást, a játék logikai felépítését, és elkezdi finoman adagolni a fejtörőket is. Hamar megtanuljuk, hogy a boldoguláshoz elemeken túl érméket és kulcsokat is gyűjtenünk kell, no meg chipeket, amiket segítségre válthatunk be, ha elakadnánk egy-egy feladványnál. A pénzre különböző automatáknál lesz szükség, amikből a továbbjutást segítő, illetve a még több rejtvényhez hozzáférést biztosító eszközök vásárolhatók. A kulcsokkal pedig színes ládákat nyithatunk ki, amik szintén csupa jóságot rejtenek, és helyszínenként mindössze egy van belőlük. Ehhez azonban szükség lesz minden esetben hat különböző színű kulcsra, amiket nem is olyan egyszerű megszerezni.
A főbb, úgyszólván nevesített feladványok két különböző típusba sorolhatók, egyszeribe és… mondjuk elemesbe. Az egyszerieket egyszer tudjuk megoldani, jutalmul pedig pénzt, chipet, vagy valamilyen kulcsot kapunk. Az elemeseknél viszont mindig elemre megy a játék, összesen 6-ot lehet kinyerni belőlük, 1/2/3 db-ot fejtörőnkként, attól függően, milyen nehézséggel ugrunk neki. Vannak még különböző egyszeri megfejtést igénylő terminálok is, amiből az egyik fő típus esetén a feltett találós kérdésre kell kiválasztanunk a helyes választ, a másik változatában nincs ilyen mankónk, ott be kell gépelni a megfelelő kódot, ami lehet egy szó, vagy akár egy számsor. Ezeknél sokszor át kell vizslatnunk a környezetet is, amire a játék lépten-nyomon igyekszik is felhívni a figyelmünket.
No, de mit is kell tudni a ránk váró feladatokról? Nos, hogy őszinte legyek, nehezen kezdődött a kapcsolatunk, talán mert mást vártam. A „puzzle” jelző végett valami hasonló élményt vártam, mint mondjuk a The Talos Principle esetén, vagyis logikai fejtörők tömkelegét. Aztán amikor találkoztam az első feladatokkal, kicsit érthetetlenül álltam a játékkal szemben. Összekevert betűkből szavakat kirakni, akasztófa, egyszerű matematikai összeadás(!)… hol vannak a tényleges fejtörők? Aztán szép lassan rá kellett ébrednem, hogy itt valamit túlgondoltam, ez részben amolyan „keresztrejtvényjáték” inkább.
Szerencsére később azért akadtak olyan feladványok, amiken kifejezetten jót szórakoztam, mint például, amikor egy abakuszon kellett betűket tologatni, hogy értelmes szavak jöjjenek ki az oszlopokban. Vagy amikor a sakktáblára kellett úgy felpakolni a különböző bábukat, hogy teljesítsük az ütési lehetőségek számára megadott kritériumot. De tetszett a dedukciós játék is, ahol különböző állítások alapján kellett összepárosítani a sorokban és oszlopokban látható különböző elemeket.
Amikor tehát a készítők több mint 80 egyedi rejtvényt ígértek, nem hazudtak, még ha egy csomó feladat alapötlete igazából klasszikus formulákban gyökeredzik. És ami mindenképp dicsérendő, a feladványok véletlenszerűen generálódnak, tehát rengeteg variáció van mindegyikből. Hogy tovább színesedjék a paletta, akadnak műveltségalapú fejtörők is, amelyre jó példa, amikor a festőket kell festményeikkel párosítani, vagy az idézeteket kell társítani személyekhez. De van klasszikus kirakó is, ami viszont olyan körülményesre sikerült, hogy inkább hagytam a francba!
Sajnos a változatossággal túl széles spektrumot céloztak meg a fejlesztők, aminek köszönhetően meglehetősen nehéz elképzelni, hogy valaki valamennyi feladványban, rejtvényben örömét lelje. Holott a történet normális végkifejlete ezt igényelné, de biztos nem fogok gürizni a maximális teljesítményért egy olyan játékban, ahol a kihívások legalább harmada abszolút hidegen hagy, vagy épp irritál. További öngólnak látom az erős nyelvfüggőséget, ami sok feladványban kulcstényező, és könnyen elriaszthatja az angolul nem jól beszélőket, emellett némi Amerika-centrikusság is befigyel, ami szintén nem szerencsés, mert azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen magyar, aki mondjuk nem tudja pl., hogy melyik államok határosak tengerparttal.
Ráadásul a játék még összességében nem is néz ki jól, és most nem a retro grafikát szeretném szidni alapvetően. Attól, hogy valami pixeles, felülnézetes, a megvalósítása még lehet igényes, de itt vannak kifejezetten igénytelen és sivár megoldások - elég csak Roxanne egyes portréira ránézni, de rendkívül ótvar a gumikacsák ábrázolása is a hozzájuk köthető rejtvényben. A célnak azért megfelel, nem ezen vérzik el a játék, ugyanakkor kellő ráfordított energiával csodás dolgokat lehetett volna kihozni belőle.
Muszáj megemlítenem a humorfaktort is, ugyanis elsőre ez egy ilyen vicceskedő, nem kell túlságosan komolyan venni játéknak tűnt, ami részben igaz is. Tényleg nem kell komolyan venni, de a humora nálam abszolút nem működött. Már az első pálya, az erdő tele van fárasztó faviccekkel. És ezt kéretik szó szerint érteni, tényleg fával kapcsolatos szóviccekkel van tele. Na jó, a Kockafejek sorozatra volt egy jópofa utalás, de amúgy semmi más emlékezetes nem jut eszembe, pedig a játék ontja a hülyeségeket.
Ami viszont tetszik, az a játék felépítése. Ez a felfedezős-gyűjtögetős körítés összeségében hangulatos, könnyen be tudja szippantani az embert, főleg, ahogy a növekvő eszköztárunk miatt egyre több lehetőség nyílik meg előttünk -például a lézer rendkívül hatékonyan tünteti el a robotcicákat az útból -, sőt, tulajdonképpen még a történethez is illik. Bár szigorúan véve a sztori kvázi alibiként szolgál, hogy a fejtörők ne csak önmagukban lógjanak a levegőben. Nincs is benne semmi igazán érdekes, pedig még fura figurákkal is telepakolták a világot, akik a hangeffektekhez hasonlóan leginkább csak idegesítőek. Még szerencse, hogy a fejtörők egy része azért javít az összképen, és simán bele lehet ölni a játék végigjátszásába 20-25 órát, más kérdés, hogy megéri-e.