Hogy mit kellett volna és mit nem kellett volna csinálnia az elmúlt években Jensennek, abba se kedvem, se jogom nincs beleugatni, de a játékot, amihez a nevét adta és amelynek a történetét papírra vetette, kötelességemnek érzem kivesézni, főleg úgy, hogy a Gabriel Knight sorozatot máig a legjobb kalandjáték trilógiának tartom.

A történet, mint az összes GK rész is, elég sötét képsorokkal nyit, és amik meglepetésemre nem renderelt animációk, hanem olyan képregényes stílusú mozgó képsorok lettek, mint amilyeneket annak idején 1993-ban, a GK első részében is láthattunk. A bevezető videóból (képekből) kiderül, hogy főhősünk, Samantha Everett, egy Liverpoolban vásárolt motoron száguld végig a zöld legelőkkel teli, angolos, vidéki tájon. A lány Londonba tart, ahol szeretné felkeresni a titkos, Deadalus nevű, mágikus társaságot. Hogy a sors fintora, vagy csak egy véletlen széllökés, de valami megfordította az út menti útjelző táblát és Sam a Londonba vezető út helyett az oxfordira kanyarodott. Nem sokkal utána még a motorja is lerobban, éppen egy különös és a borongós, hideg idő miatt egy elég félelmetesnek tűnő kastély előtt. Samnek nem sok választása marad, megpróbál menedéket kérni az éjszakára. Ám mielőtt bemenne a kapun, megelőzi őt egy taxiból kiszálló szőke szépség. A nő becsenget az ajtón és kiderül róla, hogy a házban lakó, David Styles nevezetű professzor asszisztensi állásajánlatára jelentkezik. Azonban még mielőtt valaki kinyitná neki az ajtót, egy sötét alak suhan el a háta mögött. A szőke leányzó ettől annyira megijed, hogy azonnal visszafut a taxijába és gyorsan haza húzza a csíkot. Mivel Sam sem szeretne ilyen esőben kint álldogálni, így nem nagyon van más választása, mint bekopogni és azt hazudni, hogy ő is az állásra jelentkezik. Meglepetésére az ajtó azonnal kinyílik, ő pedig mit sem sejtve belép rajta, hogy az élete ezzel az egyetlen picike lépéssel hatalmas fordulatot vegyen.

A bevezető után rögtön a kastély egyik hálószobájában találjuk magunkat, ami egy picit meglepő, ugyanis, semmi utalás arra, hogy most mi történt, ki nyitott ajtót, ki mondta meg neki, hogy hol a szobája, hová kell mennie és merre. És valahogy Sam sem erőlteti belénk ezt a dolgot az elején, sőt, látszólag nem is nagyon törődik vele, első feladatunknak ugyanis a kalitkából kiszökő nyulat kell megkeresnünk, majd megitatnunk és megetetnünk. Végül aztán kiderül, hogy Sam nem szándékozik sokáig a kastélyban maradni, mivel nem akarja, hogy rájöjjenek a tulajdonosok, hogy csak a hideg miatt csengetett be. Lent a konyhában azonban egy kedves házvezető nő várja, aki meleg reggelivel fogadja és Samnek megtetszik az ötlet, hogy mi lenne, ha egy kicsivel tovább maradna és megpróbálná elvégezni az asszisztensi munkájának első feladatát.

Szerencsére az elején kissé döcögős történet később elég jól magába tudja szippantani az embert és még később meg már azon kaptam magam, hogy a neten kutakodok a különböző mágusok, mutatványosok és történelmi helyszínek után. Sok olyan helyet bejárhatunk, amik tényleg léteznek és nagyban hasonlítanak a játékban renderelt hátterekhez. Az ilyeneket már csak azért is szeretem, mert sokkal jobban bele tudom magam élni a valós helyszíneken alapuló történetekbe, mint azokba, amelyek csak fikción alapszanak. Oxfordról egyébként nem sok mindent tudtam a játék játszása előtt. Annyi persze világos volt, hogy rengeteg ott az egyetem és a kollégium, de hogy annyira sok, mint amennyi a játékban van, azt sohasem gondoltam volna. A játék során fokozatosan jelennek meg az újabb és újabb bejárható és felfedezhető területek. A játék szinte kívánja a Gabriel Knight 3-ban található kamerás módot, hogy a mozgatható kamera segítségével teljesen bejárhassuk a környéket és tényleg minden egyes zegzugát megismerhetjük a városnak. Ezt persze a Gray Matterben lehetetlen lett volna megvalósítani. Nem csak azért, mert magát a várost lemodellezni hatalmas feladat lett volna, ráadásul elég sokba is kerülne, hanem mert maga a játék motorja nem 3D alapokra épül. Csak egy egyszerű point and clickről van szó.

Mivel a történet két szálon fut (a Deadalus csoport felkutatása és David asszisztenseként ránk váró feladatok), ezért nincs megszabva, hogy melyik feladatot fogjuk hamarabb elvégezni, illetve melyiket hagyjuk utoljára. A képernyő bal sarkában lévő menüre klikkelve százalékokban azt is nyomon követhetjük, hogy éppen hol tartunk az adott fejezetben és hogy mennyi van még hátra belőle. Természetesen a játékból nem hiányozhat a manapság már szinte kötelező napló sem. Ezt azonban sikerült szépen „elkúrniuk” a fejlesztőknek. Mert igaz, hogy minden egyes párbeszédet visszaolvashatunk benne, de olyan gyatrán van egybedobálva benne a szöveg, hogy kalandjátékos legyen a talpán, aki meg tudja találni benne azt, amit keres. Számomra a napló teljesen haszontalan volt, semmi segítséget nem nyújtott. Ha össze kellene hasonlítanom valamelyik más játék naplójával, akkor a The Black Mirror 2-3 naplóját hoznám fel, mert attól jobb naplót viszont még egyik játékban sem találtam. Tehát kedves fejlesztők, legközelebb a BM naplózási technikáját használják, ha kalandjáték készítésébe kezdenek.

Samantha egyébként egy nagyon ügyes bűvész, aki ráadásul az egyik legnagyobb mágustól, az olasz Scarpellitől tanult. A játék során sokszor csak akkor fogunk tudni továbbjutni, ha meg-megcsillogatjuk bűvésztudásunkat. Így feltűnés nélkül tudunk dolgokat elcsenni, sebesülést mímelni, elhihetni másokkal, hogy a jövőbe látunk, stb. Ez tényleg jó móka tud lenni, és ami még jobb, hogy minden egyes bűvész trükkhöz leírást is kapunk. Ezt aztán szépen otthon be is gyakorolgathatjuk és mondjuk egy baráti körben be is mutathatjuk tudásunkat. Némelyik feladathoz azonban különböző segédeszközök is szükségesek, szóval nem árt, ha előtte jól átolvassuk az utasításokat és beszerezzük az adott cuccokat. A játékban ezek a mutatványok mini-játékokként kaptak helyet. Megoldani őket még az egyszerűbbnél is egyszerűbb, mert szóról szóra le van írva minden egyes lépés. Úgy összességében azonban maga a játék sem olyan kegyetlenül nehéz. A fejtörők többsége elég logikusan van felépítve és néhány perc gondolkodás után azért rá lehet jönni minden feladat megoldására. Kivéve a végén lévő labirintust és a benne lévő feladványokat. Na azokkal meggyűlt a bajom.

A játék során nem csak Samanthát, de Davidet is irányítani fogjuk, aki igaz hogy nem rendelkezik semmilyen bűvészi tulajdonságokkal, mégis számomra sokkal izgalmasabbak voltak az ő epizódjai, mint a városban szaladgáló Samé. David részeiben szinte izzik a feszültség, és ez főleg a történetbe csempészett természetfeletti, spirituális rejtélyeknek köszönhető. Míg Samantha a városban történő rejtélyes események után nyomoz, addig David a saját paranormális kutatásaival van elfoglalva. Tudom, hogy így elsőre elég hülyén hangzik, de nem nagyon szeretnék többet elárulni a történetről. A „forgatókönyv” iszonyat jóra sikeredett és még azt is megmerem kockáztatni, hogy a 2011-es év egyik legjobb történetű játékával állunk szemben.

Egy kalandjátéknál sokan mondják, hogy csak a történet és a logikai fejtörők a lényegesek, de szerintem ez így egyáltalán nem igaz. Az emberek változnak és változik a technológia is. Fejlődünk. Ebbe bele kell törődnünk és úgy jó igazán, hogy elfogadjuk ezt. Mert fejlődni jó. Jó, ha az ember kitalál/feltalál új dolgokat. Ugyanígy van ez szerintem a kalandjátékoknál is. Szerintem a mai kalandjáték piac hanyatlása is ebben keresendő, hogy a kalandjátékosok egyszerűen nem akarnak tovább lépni, nem akarnak új dolgokat, új szemszögekből megismerni. És ahogy az a természetben is lenni szokott, ami nem képes fejlődni, az halálra van ítélve. Jó, most mondhatjátok, hogy ez azért elég durva összehasonlítás, de gondoljunk csak bele. Vegyük példának a következő játékokat: Broken Sword 3, Gabriel Knight 3, Dreamfall, Grim Fandango, Monkey Island 4. A kritikusok szemében ezek a játékok hatalmas sikernek örvendtek. Szinte imádták őket, ami kalandjátékoknál hihetetlenül nagy szó. De mi volt a helyzet a piacon? Hát ez: hatalmas bukások a kasszáknál. A játékosoknak egyszerűen nem kellettek. Elismerték, hogy igen, tényleg jó játékok (mármint azok akik legalább kipróbálták őket), de rengetegen voltak olyanok, akiknek csak elég volt ránézni a játékból származó képsorokra és mivel látták, hogy ezt már nem csak egérrel lehet irányítani, hát szépen leírták, hogy „ugyan már, ez nem kalandjáték, ez ugrabugra akciózás.” És jól emlékszem, amikor az ilyen és hasonló kommentek az AG fórumán is jelen voltak/vannak. Aztán persze sokan voltak, akik némi unszolás után valóban kipróbálták a játékokat és bár kelletlenül, de beismerték, hogy ezek a 3D-s „akció” kalandjátékok egyáltalán nem rosszak, sőt igazi színt hoztak a kalandvilágba.

Na már most, visszatérve a Gray Matterhez. Számomra a point and click nem okozott gondot ennél a játéknál, ugyanis a háttér grafika az előre renderelt képekkel valami elképesztően gyönyörű volt. Ami viszont hihetetlenül idegesített, hogy a karakterek 3D modelljei annyira elütöttek a háttértől, hogy azt rossz volt nézni. Próbáltam a grafikai beállításoknál mindent maximumra állítani, de úgy meg csak azt értem el, hogy az egyébként szerintem elég erős gépem egyszerűen nem bírta azt a pár poligonos néniket és bácsikat normális gyorsasággal a képernyőmre varázsolni. A karakterek animációja szintén nevetséges volt, arról már nem is beszélve, hogy minden egyes párbeszédnél megjelent az adott karakter feje és ott tátogott a képernyő alján, mint egy akváriumból kihúzott hal. Hogy ezeket a komikus fejeket mire fel volt jó odabiggyeszteni, azt ne kérdezzétek. Még ha legalább igazi arckifejezéseket látnánk, de ahogy írtam az előbb is, nem csinálnak mást csak tátognak.

Hogy jöjjön valami pozitívum is, gyorsan rátérek a játék zenéjére, ami tényleg jóra sikeredett. Rég hallottam ennyire eltalált zenét egy kalandjátékban. Azért érezni lehet, hogy itt nem amatőr DJ-k keverték a zenét, hanem tapasztalt zeneszerzők. A játék főcímzenéjét ugyanis nem más szerezte, mint Jane Jensen férje (Robert Holmes), aki annak idején a Gabriel Knight zenéjét is jegyezte. Egyszóval, mestermű. A játék menüjében hallható zene már mások nevén fut, azonban halkan megjegyezhetjük, hogy ez is Holmes úr számlájára írható. A The Scarlet Furies nevű banda egyik tagja ugyanis nem más, mint Robert Holmes lánya, és melyben maga Robert is zenél. Hallgassátok meg őket Ti is (mindkét videó zenéje a játékban is megtalálható):

Ha már a zenénél tartunk, akkor illene megemlíteni a szinkronhangokat is. Itt már kevésbé csillog a játék, de azért találkoztam már sokkal gyengébbekkel is.