A játék jó fél órás epilógusa teljes mértékben megegyezik a tavaly ősszel megjelent demóban látottakkal, vagyis megismerkedhetünk Gloriával, a 29 éves kabarétáncosnővel, aki a félerotikus show-jával Párizs egyik legfelkapottabb klubjában lép fel, az élete azonban gyökeresen kezd megváltozni. A hely vezetése ugyanis közli vele, hogy lassan kezd kiöregedni a lány abból, hogy a világot jelentő deszkákon riszálva magát mutogassa az idomait, de arra még tökéletes, hogy a fiatalabb csitrik tánctanára legyen. Gloria természetesen, ha nem is nagy örömmel, de beleegyezik a „kinevezésbe”, miközben megjelenik az első repedés a lelkében. Ha mindez nem lenne elég, élete szerelme, Joy, úgy érzi, hogy már semmi öröm nincs a kapcsolatukban, ezért a nagy semmiből bejelenti, hogy inkább szakít vele. A második repedés is megindul a lány lelkében.
Hogy történjen már vele valami kellemes is, a város egyik híres szobrásza látta a fellépéseit, ezért úgy dönt, hogy bronzba önti Gloria szépségét, azonban amikor a lány még Joyjal elmegy megnézni a kiállított kész művet, egy ismeretlen hapsi fogdossa azt. Gloria ahelyett, hogy felpofozná, meg beolvasna az ürgének, pánikrohamot kap és hazarohan, ahol lelkileg olyan állapotba kerül, hogy végül teljesen összeroppan (aminek köszönhetően innentől kezdve nem is nagyon lehet néha tudni, hogy mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami a képzeletének a szüleménye). Ekkor kap egy telefonhívást egy híres mecénástól, aki a legnagyobb rajongójának beállítva magát, közli vele, hogy szívesen finanszírozná egy világ körüli túráját, a részleteket pedig kora reggel szeretné megbeszélni vele egy parkban. Gloria némi tanakodás után kap a lehetőségen, és el is megy a találkozóra, ahol a gazdag üzletember helyett csak egy beöltöztetett bábú várja, meg egy hatalmas ütés a tarkójára.
Nem sokkal később egy pár négyzetméteres cellában tér magához, ahol egy Bob nevű férfi közli vele a rácsos ajtó túloldaláról, hogy mostantól ő fogja gondját viselni, míg fel nem készül a lány arra, hogy találkozzon a titokzatos Mesterrel, akinek mostantól a tulajdonát képezi (mecénás, hát persze…). Gloriának pedig innentől kezdve nemcsak a saját lelki démonjaival, hanem az eddiginél is rosszabbra fordult sorsával kell megküzdenie. Sikerül vajon legyűrnie a depresszióját, hogy legyen elég lelkiereje valahogy megpróbálni megszökni innen, vagy örökké itt fog raboskodni? De vajon melyik a rosszabb rabiga; a zártsága ellenére kényelmesen berendezett és minden jóval rendelkező cellája, vagy az elméje legsötétebb bugyra? Egy jó 5-6 órányi kaland végére (talán) kiderül.
A Decarnation valahol a visual novellek meg a To the Moon-szerű fél-kalandjátékok között foglal helyet. Alapvetően a rengetegnél is temérdekebb, könyvmennyiségű szövegelést fogunk olvasni, amit időnként megszakít az elmevilágbeli sétálás. Satoshi Kon műveiből meg Lynch-i látomásokból merítő groteszk álomföldjét némileg vontatottan mozogva járhatjuk be (ami direkt történik ilyen gyökkettővel, ugyanis több meneküléses rész is épít rá, hogy imigyen vánszorogva próbáljuk megúszni, ahogy mindenféle rusnyaság lohol a nyakunkban), és itt a valódi létsíkkal szemben jóval kevesebb dumálgatásban lesz részünk.
Sokkal inkább lesz szerencsénk(?) mindenféle logikai feladványokon törni a kobakunkat, amik között sakkfeladványtól kezdve, egy versike sorai szerint bejárandó, magából kifordult párizsi utcán át fényforrások kapcsolgatásáig sokféle kreatív feladat fordul elő. Sőt, Gloria legnagyobb félelmeit jelképező csúnyaságokkal szemben amolyan bossharcokban is részt kell vennünk, bár megijedni ettől azért nem szükséges, elvégre a döntött nézetű grafika ellenére nem valami RPG-vel játszunk, így ezek a részek inkább a reflexünkre építenek (meg a kitartásunkra, de arra nagyon), mintsem valamiféle akciódús püfölésről lenne szó. Mivel egy táncosnőt irányítunk, a legnyomasztóbb, legsötétebb történések után mindig egy színpadra képzeli magát, ahol a táncikálása közben nekünk egy ritmusjátékként kell a megfelelő gombokat lenyomni amolyan lájtos Guitar Hero-szerűen (erre amúgy nagyon rácuppantak valamiért az indie fejlesztők, idén legalább három kaland jön, amiben hasonlóan szükség van a ritmusérzékünkre). Kár, hogy se a történésekre, sem bármi másra nincsen hatással, mennyire jók vagy szörnyűek a reflexeink, de legalább nagyon hangulatos, francia nyelvű muzsikák szólnak ezen jelenetek alatt a fleur et bleue nevű kéttagú alternatív popbanda tolmácsolásában. A játékmenet bár nagyrészt a történetmesélésre épül, elég változatos tud lenni a többi elem variálásával, így nem érezzük azt, hogy egy olyan digitális regényt irányítunk, ahol időnként ténfereghetünk is ide oda. Bár, azért úgysem nagyon tudnánk elunni magunkat rajta, mert egyrészt mindvégig fenntartja a figyelmünket a nyomasztó hangulatával, másrészt egy alig röpke 5-6 órás élményről van szó.
Egy roppant elvont és agyament élményről. Már a valódi világban történt emberrablás a thriller szerű történetcsavarjaival is kifejezetten érdekes, azonban az álomvilágban történő egyre nagyobb mindfuckok – ahogy szegény Glorián elhatalmasodik a depressziója, míg aztán kiderüljön, hogy nem a cellája ajtaja, hanem a saját elméje tartja leginkább fogva – kifejezetten kellemes és elgondolkodtató élményt nyújt. Nem szeretnék spoilerezni, de mint egy ilyen stílusú jó novellánál, itt is többféleképpen magyarázhatóak a vége felé látható történések, ezzel egy igazán jó történetet alkotva meg. Elvégre nem rágja a játékos szájába, hogy mit is lát, hanem engedi neki, hogy a saját maga módján interpretálja azt.
A borzongató atmoszférát tökéletesen megerősíti a felülnézetes, kissé döntött perspektívájú látvány is, ami nagyon szépen, részletesen kidolgozott pixelgrafikával operál; bár nem teljesen az. Ugyanis, ha Switchen ugrunk a kalandnak, akkor a kisfelbontású, fizikailag sem túl méretes kijelzőn már-már kézzel-rajzolttá válik a látvány, amitől csak még szebb lesz (TV-re dokkolva persze megint szép nagy pixeleket láthatunk). Az animációk is aprólékosan ki vannak dolgozva; imádtam, hogy Gloria minden hangulatingadozását tökéletesen le lehet olvasni a párpixelnyi orcájáról.
Az audioszekcióból a zenék egy részét már dicsértem (érdemes pár euróért behúzni Steamen a francia zenekar direkte a játékhoz készült albumát, ami stílusosan Cauchemar, vagyis Rémálom/Lidércnyomás címre hallgat), de a többi része is zseniális, ugyanis a francia nyelvű dalokon túl nem más szerezte a hangulatos aláfestő muzsikákat, mint a Silent Hill sorozat legendás komponistája, Akira Yamaoka, aki, ha kicsit gonoszkodni akarok, leporolhatta néhány korai, meg nem jelent trackjét, mert valami elképesztően durván áramlik belőlük a Csendes Domb-i hangulat (még fémes, és egyéb meghatározhatatlan zörejek is előfordulnak bennük…). Szinkron sajnos nincsen, de tekintve a játékban található szövegmennyiséget, durván megdobta volna a fejlesztési költséget, ha nemcsak olvashatjuk, hanem hallgattuk is volna a sztorit.