Hosszú-hosszú évek teltek el várakozással, de végre itt vannak, eljöttek köreinkbe a kemény csirkekopók. Most már belátom, talán jobb lett volna 15 percet sem játszani a demóval, mert óriási hype-ot indított el bennem. Nagyon vártam a kész verziót, és amikor kijátszottam… nos, igen, tetszett a játék, de azért ott az a DE is. A játék nem lett hibátlan, viszont ha az indie vonalat veszem alapul, és azt, hogy ez a magyar The Wild Gentlemen csapat első játéka, azt kell, hogy mondjam, nem semmi teljesítmény egy ilyen alkotást asztalra pakolni.
Ahogy felcsendült a menüben az első szomorkás zene, egyből a füstölgő cigarettacsikket kerestem a képernyőn, amit végül meg is leltem, viszont a lassacskán szállingózó szürke füstöt már nem. Nem baj, mert már az első átvezető videó megtette a kellő hatást, és a játék képes volt egyből magába szippantania. A főszereplő dörmögő szinkronja, az elképesztően jól megoldott grafikai megvalósítás, a zene, mind-mind telitalálat volt a készítők részéről. Nehezen tudom más játékokhoz hasonlítani, mert nem sok noir játékkal játszottam, de hangulatra talán a Grim Fandango áll hozzá a legközelebb. A kaland története egyértelműen felnőtteknek szól, a humora szarkasztikus és társadalmat kifigurázó, viszont véleményem szerint a befejezés lehetett volna sokkal sötétebb és drámaibb. Sajnos egy picit összedobottnak éreztem a lezárást, néhol már-már logikátlannak is, leginkább az egyes szereplők viselkedését. Bontsuk hát szét darabokra.
A teljesen abszurd és antropomorf lényekkel teli világban játszódó Chicken Police főszereplője Santino „Sonny” Featherland, egy nyugdíjazás előtt álló rendőr kakas. Társával, Marty MacChickennel együtt a rendőrség ragadozási ügyosztályán dolgoznak. Illetve, dolgoztak együtt, ugyanis egy múltbéli összetűzésük során annyira elharapódzott az egymás közötti viszony, hogy Marty rálőtt Sonnyra, majdhogynem halálosan megsebesítve őt. Azóta nem beszélnek egymással, és bár Sonny mintha már meg is bocsátott volna Martynak – legalábbis olyan érzésem volt, hogy Sonny jól tudta, hogy megérdemelte a lövést – Marty azóta is gyűlöli őt. 121 nappal Sonny nyugdíjba vonulása előtt azonban egy szépséges impala kisasszony lép Sonny lakásába (irodájába), és olyan ügyben – jobban mondva olyan módszerrel – kéri Sonny segítségét, amit képtelen elutasítani. Azonban az ügy részletei nagyon homályosak és veszélyesnek tűnnek, ezért Sonny úgy gondolja, hogy itt az ideje elásni a közte és Marty között lévő csatabárdot, mert egymaga képtelen lesz megbirkózni ezzel a feladattal.
A történet háromnegyedéig valóban egy nagyon izgalmas és érdekes bűnügy felgöngyölítését tárja elénk a játék, viszont a befejezést és a lezárást egy picit elhamarkodottnak érzem. Túlságosan megváltozott a karakterek viszonya a főszereplővel szemben, túlságosan gyorsan ahhoz, hogy képes legyek megérteni a miértjét. A játék többi karakterei közül nagyon kevesen szimpatizálnak a főhőssel, azonban a történet végére valahogy ez is elsimul, és az írás nem igazán szentel ennek különösebb figyelmet. Számomra a két főbb szereplő – a két kakas – közötti viszony bemutatása sem smakkol teljesen. A játék elején végig azt hallom, hogy Marty mennyire utálja Sonnyt, de amikor meg végre találkozom vele, nekem ez a párbeszédekből és abból, ahogy egymáshoz viszonyulnak, már egyáltalán nem jön le. Persze értem én, hogy a későbbi párbeszédek során néhány dolog tisztázódik ez ügyben, de azért meglepő, hogy ha valaki rálő a másikra – és ehhez jó barát lévén valami baromi szörnyű dolognak kellett vezetnie – mégis, néhány mondat után egyből csatlakozik hozzá, hogy egy újabb veszélyes ügyben vigye vásárra a bőrét. Ugyanúgy nem értettem, hogy később, amikor a két szereplő veszélyesebb jelenetekbe keveredik, Marty miért akad ki ezen, és tér vissza az utállak verzióba. Oké, vehetjük úgy is, hogy bizony Marty nem épp a legtutibb koponya a vidéken, de akkor is, picit kiábrándítóak voltak a hirtelen verbális támadásai.
A történet egy másik csalódása a végén ért, amikor a bűnügy felgöngyölítése után nem igazán volt megmagyarázva, hogy egyes szereplők most akkor miért maradnak szabadon, vagy, hogy pontosan mi is lesz velük, vagy még pontosabban, mi is volt a szerepük az egész ügyben, illetve mi szerepük volt magában a játékban. Ez mondjuk lehet azért is, mert a játék írója – Varga Bálint Bánk – már el is készült a folytatással, amiben gondolom ezek a kérdések tisztázva lesznek. Sőt, én remélem, hogy az előzmények is, mert vizuális novella révén, én bíztam abban, hogy mindenre választ kapunk, és nem kell majd folytatásokra várnunk.
Azonban a játék a többi vizuális novellához mérten nagyon rövid, mindössze 5-6 óra alatt kijátszható, és bár vannak mellékes helyszínek, amiket bejárhatunk, úgy igazából néhány plusz infón kívül nem sok mindent tesznek hozzá a történethez. Nekem kb. 7-8 órámba telt eljutni a végére úgy, hogy minden helyszínt bejártam, és minden karakterrel beszéltem. De ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes ellátogatni ezekre a helyekre. Nem csak az ott megtalálható extra tárgyak miatt, de a karakterek miatt is, mert azok ábrázolása, és egyénisége valóban nagyon jól sikerült. A szereplők „állati” mivoltából már előre sejthető, hogy milyen személyiséggel rendelkeznek. Gondolom, nem lehetett egyszerű ezeket állatokkal párosítani, de a végeredmény önmagáért beszél. És itt érdemes megemlíteni a grafikai megvalósításukat is, mert gyönyörűen van összemosva az emberi test az állati fejekkel. Egyáltalán nem éreztem műnek a dolgot, és ez egy óriási pluszpont, mert valóban, szinte már elhittem, hogy ha csak egy párhuzamos univerzumban is, de létezhet ilyesmi.
Ebben az univerzumban mindent az állatok uralnak. Az embereket csak mint mitológiai lényeket ismerik, és itt felötlik a kérdés, hogy miért is kaptak ezek az állatok emberi testet. Nem szeretném a Szimat Szörénnyel összehasonlítani, mert minőségben azért ez a két végletet jelenti, azonban az tény, hogy vizuálisan ezek a karakterek tökre ugyanúgy és bizarran néznek ki: emberi test, állati fej + macskának van farka, a krokodilnak, az impalának különböző a bőrfelülete, stb. De ezen kívül nincs különbség. Szóval, nehéz rájönni, hogy miért ezt a koncepciót választották a készítők, hogy pontosan miért ezzel a módszerrel akarták ábrázolni a világot. Talán mert olcsóbban jött ki a végeredmény, mint lemodellezni egy teljes állatot és azt a játékba helyezni? Mondjuk az viszont még bizarrabb lett volna, ha látod, ahogy mondjuk egy kakas egy kígyót üldöz a képernyőn. A karakterek arcán – elnézést: fején – nem sok érzelmet lehet felfedezni, és ezt inkább a karakterek kézmozdulataival próbálják kárpótolni. Hogy lezárjam ezt a gondolatmenetet: nem igazán tudom megmondani ez miért jó nekünk, viszont azt elismerem, szinkronnal együtt ez az egész ötlet egész jól egybeforr.
A szereplők mindegyike szinkront kapott, ami még pluszban óriásit dob nem csak a hangulaton, de magukon a karaktereken is. Szerény véleményem szerint, az angol szinkron tökéletes lett, abszolút illenek a hangok mindegyik karakterhez. Kicsit szomorú, hogy magyar hangalámondást nem kapott a játék, de én úgy vagyok vele, hogy nem is igazán hiányzik. Én filmeket sem nézek magyar szinkronnal, szóval, számomra ez egyáltalán nem mínusz, de biztos lesznek páran, akik a fejlesztők magyar mivolta miatt ezt számonkérik majd tőlük. A felirat viszont már magyar, ezért bátran ajánlható a játék minden angolul nem tudó játékosnak is. A játék műfaja miatt persze lesz mit olvasni, de szerencsére a beállításokban állítható a szövegek gyorsasága, illetve, szüneteltetése, hogy csak akkor váltson a másik karakter szövegére, ha az aktuálist már elolvastuk. Ez minden vizuális novellánál alap, de ami nekem személy szerint hiányzott, hogy nincs naplózva a beszélgetés, tehát nem tudtam visszaolvasni az egyes párbeszédeket. Nem fogom ezt negatívumként kezelni, de vizuális novelláknál ezt szokás implementálni.
Ha már a hangoknál tartunk, a másik fontos aspektusa a játéknak a zenéje, ami – ha jók a forrásaim – akkor szintén házon belül készült, név szerint Vincze „vincenzo” László által. Sugárzik belőle a 40-es évek Amerikájára jellemző jazzes-swinges stílus, és az ember akarva-akaratlanul is a fekete-fehér színt keresi, miközben ilyen zenét hallgat. Nem tudok belekötni, én csak dicsérni tudom.
Szóval a játék nagy részében olvasni fogunk, és ezt csak néhány mini-játék, logikai fejtörő és az átvezető videók törik meg. Az utóbbiak egész látványosra sikerültek, némelyik tényleg olyan volt, mintha egy régi filmet néznék, vagy ha a régi noir filmekkel nem sok tapasztalatunk van, akkor a Sin Cityből is ismerős lehet néhány jelenet. Vagy a vörös szín, ami a Chicken Police-ban is kiemelt helyet kapott.
Logikai fejtörőkből nem sok van, és ami van, az sem túl nehéz. Ez általában így szokott lenni a vizuális novelláknál, csak néhány esetben vannak kivételek, mint a Zero Escape sorozat, de azzal összehasonlítani egy ilyen játékot már extrém dolog lenne. A mini-játékok viszont inkább csak az űr kitöltésére voltak beépítve. Én legalábbis nem igazán értettem, hogy például az autós üldözéses jeleneteknek mi értelmük van azon kívül, hogy szerezhetsz egy trófeát velük. Ráadásul mintha csak gyorsan, utólag kerültek volna bele a játékba, mert az írás se nagyon tükrözi, illetve követi ezeket az eseményeket. Például rögtön az első ilyen lövölde után olyan váltás jön a képernyőn, hogy nem értettem, véletlenül nem nyomtam-e meg az átugrás gombot. Olyan volt, mintha meg sem történt volna az egész. Hasonló érzésem volt egyébként a mellékhelyszínek meglátogatása után is, amikor az ott lévő karakterek hirtelen visszateleportálódtak a főszál helyszínére, és a párbeszédek valahogy nem igazán követték helyesen egymást.
Mini-játékoknak nevezhetjük még esetleg a „boss fightoknak” tűnő kihallgatási módot, és a bizonyítékokat rendszerező módot. Picit talán túlzó külön játékokként kezelni őket, főleg az utóbbit, ahol csak a megfelelő bizonyítékokat és tényeket kell a helyes keretekbe helyeznünk, plusz kiválasztani a megfelelő mondatot. Vannak rossz választások, de ez esetben nem büntet minket a program. A kihallgatási módban viszont már igen. Itt aszerint tudjuk a lehető legjobb pontszámot elérni, ha kihasználjuk a gyanúsított személyiségének gyengeségeit, illetve ha képesek vagyunk az erősségeit a mi hasznunkra fordítani. A legtöbbször logikusan vannak felépítve a kérdések, szóval nem túl nehéz megtalálni a megfelelőt, de egy párszor csodálkozva konstatáltam, hogy a kérdésemért +10 pont helyett -20 pontot kaptam. Ez viszont szintén inkább az én korántsem észkombájn mivoltomat jellemzi, mintsem hogy logikátlanul lenne felépítve ez a rendszer, amit egyébként a játékban fókusz-méternek neveznek. Ez a méter jelzi számunkra, hogy mennyire haladunk jól a kihallgatásban. Ha a kihallgatás végére a negatív oldalon végzünk, akkor újra kell kezdenünk a kihallgatást, mert vesztettünk.
Jó nyomozóhoz mérten, Sonnynál mindig ott a jegyzetfüzete, amiben különböző információkat jegyez fel nem csak az aktuális ügyre vonatkozóan, de az összes szereplővel, és múltbéli eseményekkel kapcsolatban is. Tehát nevezhetjük a Chicken Police enciklopédiájának is, ami ezt a szürrealisztikus világot hivatott a lehető legteljesebb mértékben bemutatni. Érdemes elolvasni minden új infót, mert tényleg nagyon sok minden meg lehet tudni belőle Clawville-ről – a város, ahol a történet játszódik –, a várost irányító felsőbb réteg tagjairól, Sonny és Marty régebbi ügyeiről, stb. A város, vagy a monarchia, amiben épp vagyunk, eléggé megosztott társadalommal rendelkezik. Itt leginkább a rasszizmusra és a más fajúak eltiprására helyezték a hangsúlyt. Legtöbbször a rasszizmussal fogunk szembetalálkozni, és bár a két kakasnál úgy tűnhet, hogy ellenzik azt, ha viszont valamelyik karakter nem szimpi nekik, akkor ők is simán előkapják ezt a kártyát.
Az, hogy felnőtteknek szóló játékról van szó már a játék elején tisztázódik, és bár durva és véres sztorit kapunk, azért játszás közben rengetegszer fogunk mosolyogni is. Rengeteg benne az easter egg, és persze vannak benne magyar vonatkozásúak is, amikről nem szeretném lerántani a leplet, jobb, ha mindenki maga fedezi fel őket. Ezen kívül rengeteg a csipkelődés a karakterek között, mindegyik oda-oda szúr a másiknak, és igazából ezeknek a „csesztetéseknek” a nagy része egész jól működik. Ezen kívül az állatokra vonatkozó áthallások, és szóviccek is sokszor megnevettettek. Akik meg angolul is értenek, azok duplán fogják élvezni.