A történet egy temetéssel nyit, ahol megismerkedünk Chrisszel, a Chasing Static főhősével. Chris az apja temetése miatt utazott Észak-Walesbe, és igazából nem nagyon szándékozik több időt ott tölteni annál, mint amennyit muszáj neki. Hazautazása során betér egy kávézóba, és a spoilerek elkerülése végett csak annyit árulok el, hogy ez az a helyszín, ahol végre teljes mértékben átvesszük Chris felett az uralmat, és belekezdünk a pszicho-horrorként jellemezhető történetbe.
Bár horror játékról van szó, ez ne tántorítson el benneteket még akkor sem, ha netán nem szeretitek ezt a műfajt. A játékban nincsenek jump scare jelenetek, nincs menekülés, nincs lopakodás, de van viszont egy viszonylag jól sikerült, nagyon nyomasztó hangulat, ami már-már tényleg a Silent Hill első részének fílingjéhez hasonlít. Ez persze a grafikának és a kezelőfelületnek köszönhető, de a helyzet az, hogy nem igazán tudok belekötni. Személy szerint én úgy vélem, hogy mivel a történet a 90-s évek végén játszódik, tehát épp a PS1-es korszak kellős közepén, ezért valószínűleg a készítők ezzel a megoldással azt szerették volna elérni, hogy a játékos tényleg úgy érezze, hogy visszautazott az időben, méghozzá pont egy PS1-es horror-játék közepébe. De mivel ijesztgetni nem akartak bennünket, ezért a grafikán, a hangulaton és a kezelőfelületen kívül túl sok hasonlóság már nem fedezhető fel a régi nagyokkal kapcsolatban.
A Chasing Static ugyanis egy teljesen egyszerű narratív kalandjáték, sétaszimulátor megoldásokkal, tárgykeresős logikai fejtörőkkel és egy extra rádiós eszközzel kiegészítve.
Ez az extra adalék pedig pont elég neki ahhoz, hogy a 2-3 órás játékmenet során végig fenntartsa a feszültséget, és egyre mélyebbre süllyesszen bennünket a központi rejtély kibogozásában.
Szerencsére ahogy haladunk előre a történetben, a misztikumra mindig rá tud dobni egy lapáttal a játék. Eleinte a különös, analóg szerkezetek okozzák a legnagyobb talányt, majd miután a narratíva e része tisztázódott, megkapjuk a várva várt frekvencia elmozdulást ellenőrző eszközt (FEEE), amivel végre kedvünk szerint bejárhatjuk a már ismert területeket, és múltbéli események, illetve emlékek után kutathatunk. Ez a furcsa szerkentyű ugyanis környezeti anomáliák keresésére használatos, melyek mindegyike kapcsolatban áll egymással, és ezek felkutatása végül új tárgyak megjelenését idézik elő. Ha káoszosnak és értelmezhetetlennek tűnik így elsőre az előbbi, ne ijedjetek meg, sokkal tisztább ez a része a történetnek, mint maga a teljes kép. Az előbbi csak azért tűnik komplikáltnak, mert a spoilerek elkerülése végett nem részleteztem eléggé a sztorit.
Az egyes helyszínek különböző felvehető tárgyakat rejtenek, és összesen 4 darab olyan tárgy lesz majd nálunk, amit gyorsbillentyűvel is előhívhatunk: az öngyújtónk, egy elemlámpa, az említett FEEE, és egy ööö..., egyelőre nevezzük rejtett tárgynak, ami bár nem szükséges a játék befejezéséhez, de ha megszerezzük és megfelelő helyeken és időben használjuk, akkor alaposan képes megkavarnia a történetet.
Ebből adódóan sejthetitek, hogy a játék különböző befejezéseket kínál, és aki igencsak kíváncsi a részletekre, annak mindenképp ajánlom az összes felkutatását. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy bár végig lekötött a történet, sajnos a vége sokkal kevésbé lett ütős, mint azt vártam tőle. Egyébként a játék végeztével a menüben megjelenik egy új New Game+ menüpont, amit Restless Dreams-nek, tehát Nyugtalan álmoknak neveztek el a fejlesztők. Sajnálatos módon azonban ez csak esztétikai kiegészítéssel szolgál, és semmit nem ad hozzá a történethez.
A játék legnagyobb hibája szerintem, hogy pont akkor ér véget, amikor már tényleg kezd érdekessé válni. Nem azt mondom, hogy unalmas bejárni a három nagyobb helyszínt, de a befejezésig szinte semmi mást nem csinálunk az anomáliák keresésén kívül, és le merem fogadni, hogy sokaknak ez már két óra után is monotonná válik. Végül pedig a narratíva megpróbálja elmagyarázni az eseményeket, de jó horrorhoz híven azért benne hagy néhány olyan részletet a pakliban, ami miatt még a lezárás után is percekig gondolkodunk, hogy vajon mi is történt valójában.
Maga a játék egyébként relatíve könnyű. A legnagyobb gondot nekem az anomáliák felkutatása jelentette, mert némelyik igencsak szeretett elbújni előlem. Mivel a lehető legjobb befejezést szerettem volna elérni, ezért igyekeztem mindet megtalálni, ami pluszban, körülbelül egy félórával ki is tolta a játékidőmet. Ezeknél egyébként be is segít a játék, főleg, ha elmegyünk valami fontos mellett, mert, ha újból visszamegyünk a helyre, akkor hatalmas betűkkel figyelmeztet bennünket a játék, hogy itt még bizony nem fedeztünk fel mindent. Ja igen, és elég sokszor vissza kell majd járnunk a helyszínekre, és hogy megkönnyítsék a dolgunkat, a fejlesztők beépítettek egy egész kis pofás gyors utazás lehetőséget is, amit meghagyok nektek felfedezni.
A régimódi látványvilágon kívül a Chasing Static talán a hangzásban tündököl a legjobban. A statikus, vagy fehér zajok sziszegése, a különböző motyogások és környezeti hatások valóban képesek arra, hogy még jobban behúzzanak bennünket a játék kísérteties világába. Ha lehet, akkor mindenképp fejhallgatóval játsszátok. Külön dicséretet érdemel a szinkron is, melyet úgy tűnik, mintha valóban profi színészek mondtak volna fel. Egyetlen egy megingással sem találkoztam bennük, ez a része a játéknak tényleg kiválóan sikerült.