Kedvenc Trishikénktől kaptam a megtisztelő átpasszolást, hogy erről a kedves kis játékról írjak, s mivel nemrég fejeztem be, nem is adódhatna alkalmasabb pillanat, hogy megosszam veletek, mivel is állunk ezúttal szemben :). Be kell vallanom, annyira nem vagyok a Daedalic rajongója, bár érkezett már tőlük olyan játék, ami azért felkeltette az érdeklődésemet. Ez történt az Anna’s Questtel is.
Történetünk azon a farmon kezdődik, ahol Anna és az ő hőn szeretett nagypapája él. Egy kisebb videóból megtudhatjuk, hogy milyen jó kapcsolatban is vannak, majd a jelenet végeztével mesekönyvszerű bejátszással haladunk tovább. A nagypapa megbetegszik, a kislány pedig, bár a papa rendszeresen emlékezteti rá, mennyire nem szereti, ha elhagyja a farmot, elindul, hogy gyógyírt keressen. Ahogy bandukol az erdőben, egy gonosz boszorkány szegődik a nyomába, lopakodik és vigyorog veszettül, és ahogy annak lennie kell, el is rabolja a kislányt.
Ezután kapjuk a kezünkbe az irányítást egy barátságos kis gyerekszobában, ahol ugyanolyan zene szól, mint a híres Rémálomfölde videóban :D Legfontosabb kérdés, hogy ki ez a banya, mit akar, ki lehet a medve a fal mellett, és hogyan lehet innen meglógni? A mi Annánk egy bűbájos kislány, akiből csak úgy süt az ártatlanság, és hogy mindig mindenkiben csak a jót keresi. Szinkronhangját igen jól eltalálták, tökéletesen alkalmas a szerepre (engem nagyon idegesített, megfojtottam volna egy kanál vízben - Trish). Hamar meg lehet szokni azt is, hogy a lánykának nincs is szemgolyója, hanem csak egy karika tölti be szeme szerepét az arcán. Akármi történik is, egyszerűen nem fogy a kitartása és az elszántsága, ami már önmagában elég meseszerűen hangzik. Hát mindenki megtörik egyszer… Hamar kiderül, hogy nagypapájához hasonlóan különleges képességgel rendelkezik, mégpedig telekinetikus agyhullámokkal, ez keltette fel a lopakodós banya figyelmét is. Hogy minek ez neki, ha egyszer már úgyis banya, az azért a történet végére nagyjából kiderül.
Másik főszereplőnk ez a bizonyos boszi, Winfriede. Egyszerűen imádtam hallgatni, ahogy a szereplők kiejtik ezt a nevet :D A boszorka tornyában, ahol fogva tartja a kislányt, találkozhatunk az általa meggyilkoltak szellemeivel (és hulláival), fogságba ejtett (?) babasárkánnyal, tehát hamar elkönyvelhetjük, hogy ő maga a megtestesült gonosz (vajon igaz ez?). Az a hatalmas portré meg, ami ki van róla téve a falra, brrr…
Szintén a torony foglya egy teddy mackó, név szerint Ben, aki mindentől be van tojva, és nem emlékszik, hogy kicsoda is ő tulajdonképpen. Nagy segítségre nem számíthatunk tőle, de legalább kimenekíthetjük, és társunk lesz az úton a város felé, ahol a megoldás rejtőzik nagypapa bajára egy varázsló személyében. A történet végére persze az ő személyazonossága is kiderül, nem fogjátok elhinni!
A toronyból kijutva aztán találkozunk egy Casanova-arcú rókával, Reynarddal, aki segítőnk lesz egész a történet végéig, és egyszer-kétszer megjegyzi, hogy amellett, hogy kedvességből segít nekünk, megvan a maga oka is rá. Én bizony lemaradtam róla, mi is volt ez az ok, nemtom, mondta-e, vagy tényleg kimaradt a sztoriból. Mindenesetre valami fenomenális hacukát szerez Bennek, olyan Uhrin Benedek-féle parókával és ragasztott bajusszal.
A városban, bár mindenki elbújik Anna és Ben érkezésekor, azért bőven találkozhatunk szereplőkkel. Kedvencem a malom boszorkánya, akinek már csak szélütött mosolyát nézve is boldogan vihogtam fel, na és az a hang… Összeismerkedhetünk a cuki Vörös Sárkánnyal, és egy degenerált remetével is, úgyhogy csupa érdekes egyént hoz elénk a sors.
Később megjárjuk a börtönt is, ahol lesznek trollok, az igazgató pedig maga az Ördög (öltönyben persze). A történet vége felé, a királyi kastély tavacskájára meg egy nem egészen komplett királyfi érkezik egy mosolygó robothattyún. Hűha. A sokszínűség garantált. Amint a stáblistából kiderült (igen, meg szoktam nézni, hátha jön valami befejező videó a végén), egy-egy szinkronszínész több szereplőnek is hangját kölcsönözte. Nem észrevehető szerintem, de nem erre voltam kiélezve a játék során.
A történet fejezetekre oszlik, és sima kis „tündérmeseként” indul. Útra kelünk, hogy meggyógyítsuk a nagypapát, számos akadályon küzdjük át magunkat, különböző próbatételeket teljesítünk (előfordul, hogy hiába), utunk közben persze másokon is segítünk, majd legyőzzük a gonoszt és megmentjük az országot. Egyszerűnek és szokványosnak hangzik, egy mesekönyvből felolvasva még akár unalmasnak is tűnhet. Mindenesetre engem nagyon lekötött, és bevallom töredelmesen, volt egy-két alkalom, amikor nem is sikerült azonnal továbbjutni. Gondolok itt például arra, hogy egyik-másik szereplőnél előfordul, hogy a megadott párbeszéd-opciókat egy bizonyos sorrendben kell kiválasztanunk. Ezek az esetek logikusak, de az ember (legalábbis én), alapvetően nem arra készül, hogy a párbeszédekkel mahináljon, azokat inkább csak végignyomogatja, elolvassa. Így hát nem feltétlenül egyszerű rájönni, hogy bizony az opciók sorrendjének próbálgatásában rejlik a továbbjutás kulcsa. Ne tépjük tehát a hajunkat, ha látszólag már minden létező helyszínt átkutattunk, mindenkivel beszéltünk, és minden tárgyat odanyomogattunk már mindenhez. Próbáljuk a párbeszédeket variálni.
Az irányítás egyszerű point and click, az első bejátszások után a játék felajánl nekünk egy tutorialt, amit, érdekes módon, a boszorka vezényel le a kis fali hangszórójából. Minek tanít minket, ha az a célja, hogy fogságban tartson? (mert ez egy Daedalic játék, azokban meg külön show-műsor az oktató rész– Trish. ) Az eszköztárat például az egérgörgővel hozhatjuk elő, itt böngészhetünk a tárgyak közt, megvizsgálhatjuk és kombinálhatjuk őket, valamint ki tudunk lépni a menübe, és menthetünk is. Ehhez nem kell feltétlenül görgőzni, az escape gombbal is tökéletesen kivitelezhető. A telekinézist egy a bal sarokban elhelyezkedő gombbal irányíthatjuk, valamint az eszköztárban is használható, ahogy az a tutorialból is kiderül. A menüben bónusz szekció is található, ahol többek között az eddig elért videókat, illetve achievement-jeinket nézhetjük meg (bocsánat a le nem fordításért, ez így egyszerűen jobban adja magát :) ).
A grafika igazi mesés, 3D-ben valahogy nem mutatna ilyen szépen (bár kaland esetén szerintem nincs olyan játék, ami olyan hajh de gyönyörű lenne 3D-ben). Kézzel rajzolt, néhol kislányos cukorkaszínekkel támad. Mindig megemlítem, hogy marhára nem értek se a grafikához, se ilyen-olyan geek dolgokhoz, de egy biztos: a kinézet pont olyan, amilyennek egy ilyesforma játékban lennie kell, és a legfontosabb, hogy magával ragadjon. Engem magával ragadott, nincs hát gond vele :) (én személy szerint jobban szeretem a szintén Daedalic-féle Memoria kinézetét, bár a mesés tartalomhoz tényleg jobban illik a mesés grafika - Trish).
Alapjáraton a sötétebb, thriller beütésű kalandokat szeretem, ritka az olyan, mikor az Anna’s Questhez hasonló játékok utat találnak a gépemre. Azonban akadnak benne olyan motívumok, amik már súrolják ezt a bizonyos sötét határt, gondolok itt például a jó pár szellemre, akik felbukkannak: nem csak, hogy megjelennek és segítenek nekünk (vagy örömükben elszublimálnak segítségnyújtás nélkül, mint a legelső delikvens), hanem idővel megismerhetjük a háttértörténetüket is, ezáltal pedig jobban tudunk velük azonosulni. És jobban is sajnálhatjuk őket. Kivéve, ha a végén kiderül, hogy életükben is gyökerek voltak.
Üde színfolt a játék vége, erre nem számítottam. Amikor már azt hiszi az ember, hogy na, itt a vége, fuss el véle, győzzön a jó és vesszen a rossz, picikét visszamegyünk az időben, hogy megismerhessük, mi is alakította Winfriedét olyanná, amilyenné vált. Ebből tényleg semmiféle poént nem szeretnék lelőni. Igen érdekes és megható, nekem legalábbis az volt. Még lehet, hogy el is pityeredtem, ne röhögjetek. Anna pedig, az emlékezés végeztével hozza a maga kis ártatlan és megbocsájtó formáját, de hát…
És akkor jön a végepoén, az újabb mesekönyves bejátszás, amiben ott vigyorog a róka, és továbbra se derült ki, hogy ki az, és mit akar. Ráadásul, ha jól emlékszem, Anna még az elején azt ígéri neki, hogy majd lakhat velük a farmon, ahol rengeteg gyümölcs van (talán a kajára ment rá végig?). Ehhez képest a végén a királyi család mellett heherészik, nem a távozó Anna mellett. Azt a betyárját neki.