Mint a legtöbb ilyen alkotásban, így itt is egy teljesen hétköznapi japán tinédzsert személyesítünk meg (mi nevezhetjük el, így el is kereszteltem sebtében Trish Tannak), akinek az élete az iskolával töltött szürke hétköznapok átvészelése és a (nemlétező) szerelmi élete körül forog. A legjobb (sőt, szerintem nincs is neki másik) barátja, Chani megunja a bénázását, így beregisztrálja egy új randiappra, amin keresztül a sráccal egy rejtélyes lány le is beszél rögtön egy randit. Hősünk nagy örömmel el is tömegközlekedik a kijelölt helyre, Tokió belvárosába, azonban mikor máskor, mint most, furcsa, nem egészen természetes katasztrófa történik, aminek köszönhetően valamiféle energiafal jelenik meg a kerület körül. Ja, meg zombiszerű lényekké kezd átváltozni a lakosság totálisan random módon. Hősünk a randipartnere helyett Chaniba botlik bele, akivel gyorsan lemenekülnek a metróban lévő egyik közeli óvóhelyre. Másnap úgy döntenek, hogy ennyi elég volt a pár méteres helyiség falainak bámulásából, ezért felfedezőútra indulnak, hátha lelnek más túlélőkre is.
Hamar bele is szaladnak Yunába, a híres idolba, meg egy rajongójába (ja, az ilyen japán játékokban mindig akad néhány celeb is, akik valamiért mindig a totálisan hétköznapi fiúkban/lányokban kezdik keresni a lelkitársukat), aki az eltűnt barátnőjét keresi. Imigyen négyesben mennek tovább a valamiért a metró egy fejlettebb labirintusra hasonlító folyosóin. Hogy ne legyen olyan nyugodt az életük, zombiszörnylénnyé változott szerencsétlenek nehezítik meg a dolgukat, akikkel szemben semmit se tudnak még a fiatalok tenni, azonkívül, hogy felhúzzák a nyúlcipőt. Nem sokkal később kiderül, hogy Yuna varázserővel rendelkezik, amivel bármilyen sérülést képes begyógyítani, hősünk pedig elveszti a jobb karját, hogy szépen neonosan világító fénykard nőjön a helyébe (ne kérdezzétek..., ez amolyan japános dolog). Innentől kezdve pedig nemcsak tehetetlenül menekülhetünk a lények elől, hanem jól eldádázhatjuk őket, hogy kiderítsük, mi is ez a fal a városban, és miért változnak át az emberek. Ha meg éppen nincsen összetűzés, akkor Chanival meg Yunával próbálhatunk meg barátságot kiépíteni, ami, ha ügyesek vagyunk, akkor bimbózó szerelmi kapcsolatba is átcsaphat az idollánnyal.
A sztorit nem részletezném mélyebben, mert már a preview (és a valamivel rövidebb steamfestes demó) alapján is ez lesz az Eternights legnagyobb erőssége, így rátérnék inkább a játékmenetre, aminek azért egy részét már fentebb el is árultam: nagyrészt a labirintusban fogunk rohangálni, miközben valós idejű hack and slash alapú harcban leverjük a lényeket mindenféle változatos módon. Van itt gyenge ütés, erős ütés, megfelelő időben félreugorva időlassítás, limit break-szerű szupertámadás, ésatöbbi; aki szereti a reflexekre épülő, de mégis taktikázós verekedést, annak szerintem be fog jönni. Emellett végig kell terelgetnünk magunkat és anime fiú-lány barátainkat az össze-vissza szétágazó labirintuson is, ami közben néha kifejezetten egyszerű logikai feladványokat is meg kell oldanunk (megfelelő sorrendben átterelni a kapcsolókon egy golyót, vagy titkos ajtót kinyitni egy jókor időzített ugrással kikerült csapdalövedékkel). A fennmaradó időben pedig a fontosabb és a mellékkarakterekkel társaloghatunk, néha a feltett kérdéseikre a saját szájízünk szerint kiválasztva a megfelelő választ több opció közül is. Ez utóbbival pedig erősíthetjük (vagy pont csökkenthetjük, ha nem gondoljuk végig rendesen, mire érdemes bökni) a szereplők közötti kötelékeket, ami egyrészt a kalandjátékszerűséget adja, másrészt a teljes játékban majd a harc során nem lesz mindegy, miképp állnak hozzánk a társaink.
Ami a demóból és a preview változatból is sajnos kimaradt, az az iskolába járás bemutatása, pedig jó lett volna abba is belekóstolni. Ugyanis a Persona-szériát leginkább ez különbözteti meg a stílus többi tagjától, sőt az anyasorozatától, a Shin Megami Tensei-től is, amiben szintén általában tinifiatalok mentik meg a világot mindenféle posztapokaliptikus rémvégtől (hmm, lehet, hogy az Eternights valójában erre akar ütni, és nem is a Personára…?). Így csak reménykedhetünk, hogy ez a rész jól kidolgozott és elég érdekes lesz. Ugyanis a már látott többi aspektusábban nagyjából erről van szó. A grafikán bár látszik, hogy egy kicsi csapat követte el, egészen korrekt, sőt a cel shaderes körvonalú szereplők még szépnek is mondhatóak, ahogyan a harcokban látható animáció is. A helyszínek ellenben a PS3-as időszakra hasonlítanak kidolgozottságban, ami nem nevezhető bajnak, majd ráfogjuk, hogy egy retrójátékról van szó :). Vicces, de a legnagyobb gondom a kinézetével kapcsolatban a menürendszer dizájnja volt, amiről nagyon remélem, hogy csak placeholder, mert minőségileg leginkább arra hasonlít, amikor sok éve itt az AG-n flashben követtem el mindenféle huncutságot, és hát be kell vallanom, hogy nem volt valami szemnek kellemes a végeredmény. És sajnos ez sem az. Azért is ilyen feltűnő, mert a grafikai elemek többi része mind a helyükön vannak, sőt az időnként látható, kézzel rajzolt anime átvezetőbetétek pedig mind kifejezetten minőségi munkák, bármelyik tripla A JRPG-ben megállnák a helyüket.
Ahogyan a szinkron is. Minden egyes szereplő végig beszél (ami elég ritkán fordul elő manapság indie játékokban), és mindenkit tapasztalt profik szólaltatnak meg, így tökéletesen látszik itt a minőség, mármint hallatszik (egyedül a főszereplő néma, de ez a beleélés miatt van). Nem lehet rá panasz, ahogyan a zenékre sem. Nem túlságosan tolakodó, mégis kellemes dallamokat hallhatunk, sőt a harc alatti pörgős muzsika nekem még jobban be is jött, mint például az FF 16-ban szóló YS8 ihletettségű dallamok.
Az ősszel érkező Eternights a nyomasztó témája ellenére egy olyan alkotás lesz, ami könnyedén magával ragadhatja majd a kalandorokat. Érdemes odafigyelni rá, akár egy előrendelés erejéig is, bár mondjuk én azért remélem, hogy polírozzák még a hátrelévő hónapokban, mert a teljesre szívesebben adnék majd inkább a 8-ashoz közeli értékelést, mintsem a heteshez.