The Walking Dead: Michonne

Kénytelen is vagyok in medias res módon a kaland egyik legnagyobb negatívumával kezdeni, hogy kieresszem az általa okozott gőzt. A Wolf Among Us-t sok kritika érte annak idején, hogy nem csak, hogy marha könnyűek, hanem szinte jelentéktelenek a benne szereplő QTE szekvenciák. Ugyanis, annyira sokszor hibázhattunk, hogy tök mindegy, hogy nyomkodunk-e bármit is. Ez odáig fajult, hogy a Minecraft Story Mode közben lemerült a gamepadom és amíg elemet cseréltem benne, a QTE rész lejátszotta magát. Valószínűleg a játékosok nyomására sikerült ezt az új WD-ben az ellentétére fordítani: bevezették az egy hibázás, egy halál metódust. Jönnek szépen a zombik, kardos menyecskénk pedig suhint feléjük, mire a játékos túl lassan tenyerel a szükséges gombra. Kardos menyecskéket megeszik a zombik. Meg megint. Meg megint. Meg megint. Tiszta Dark Souls életérzés. Lehet, hogy nekem soha semmi nem jó, de erősen csuklottam ezeknél a jeleneteknél. Ha már muszáj erőltetni a szerencsétlen QTE megoldást, nem lehetne a Tales from the Borderlands aranyútját alkalmazni? Néhányszor lehet hibázni, és akkor halálozol el, amikor már tényleg nagyon szorult helyzetben rontasz…

Most, hogy mindenki kifújta magát, visszatérnék a hagyományos tesztfelépítéshez, jöjjön a sztori bemutatása (ami a kaland másik legrosszabb része, hehe). Michonne, a szamurájkardot/machetét forgató hölgyemény nagyjából egy zombihoz hasonlítható életörömmel császkál valahol az amerikai kontinensen és mély depijében felszecskázza a szembe csoszogó élőhalottakat, miközben a saját démonjaival is meg kell küzdenie. Ugyanis, ahogy a képregényből és a filmsorozatból is tudjuk, a walkerek megjelenésekor a hölgy (önhibáján kívül) hátrahagyta két kiskorú gyermekét, ezen tette pedig hosszú évek múltán is marcangolja a lelkét. A játék elején is lever pár valós és képzelt szörnyeteget, aztán úgy dönt, hogy egy jól irányzott lövéssel véget vet a saját szenvedésének is. Ezt egy új szereplő, Pete megjelenése akadályozza meg. Pár hónapot ugrunk is gyorsiban az időben: Michonne újdonsült barátaival hajókázik partmentén (ami tökjó ötlet, a víz alatt császkáló zombiveszedelemtől így biztonságban tudhatja magát az ember), amikor is egy segélyhívás érkezik a partról. A csipet-csapat elindul kinyomozni a hívás eredetét, ami egy halom új problémához vezet természetesen.

Partot érve már csak halva (durván kivégezve) találják a segélykérőket két új szereplő, Samantha (az egyik legjobb új karakter, visszatérhetne a rendes évadra is) és Greg társaságában, akik a közeli hajóvárosból próbálnak lelépni egy halom elcsórt kajával és egyéb jósággal. Ezt persze a település önjelölt vezére, Norma, és a kissé szadista öccse, Randall nem hagyja, gyorsan fogságba is ejtik a tolvajokat, meg Michonne-ékat is a biztonság kedvéért. És itt megy át a sztori totál badarságba. Ugyanis a városba eljutva a komoly lelki bajokkal küzdő afróamerikai hölgy nem azt mondja a fogva tartóinak, hogy „heló, én nem loptam semmit, közöm nincs a két suhanchoz”, hanem „heló, bár ezt a két suhancot életemben nem láttam, az életem árán is megvédem őket, mert ti olyan gonosznak tűntök, Norma”.  Még ebben a magából kifordult világvége utáni helyzetben sem életszerű, csak azért gonosznak beállítani egy teljes települést mert ad1: meg akarnak büntetni pár tolvajt, ad2: a vezetőjük kissé szadistának tűnik. Mondhatnátok erre, hogy „nade a csúnyán kivégzett család a kikötőben?” Erre pedig azt válaszolnám, hogy a három epizód során nem derül ki, pontosan mi is történt ott. Az pedig nem teljesen logikus ok egy több száz főt számláló közösség elleni vendettára, hogy a Randall srác ránézésre pszichopatának tűnik. Pedig a három részből kettő erről fog szólni: harcolunk, menekülünk, és megint harcolunk. Amikor Norbi a múlthéten kérdezte tőlem, miről szól az új Telltale-es Walking Dead, kb. egy mondatban összefoglaltam neki: Michonne megy valahova, találkozik valakikkel, megöli őket, aztán megy tovább. Jó, túlzás, de ha nagyon gonoszkodni akarnék, tényleg ennyivel össze lehetne foglalni a játék tartalmát. Ez pedig egy, a történetmesélésre épülő stílusnál komoly probléma. Nem is feszegetném tovább a sztorit, mert egy-két jó pillanaton kívül nem sok szóra érdemes. Mondhatnánk, hogy legalább a karakterek ki vannak dolgozva, de a 3 órás játékidőbe sajnos ez sem fért bele. Hősnőnk lelki bajairól is csak csipetnyivel tudunk meg többet, mint, amit a képregényben és a sorozatban is elhintettek róla. A többi szereplő meg annyira 2D-s papírfigura, hogy csak, na: Sam makacs, mert csak na, az apja makacs, csak mert na. Normáék makacsok, mert csak, na; egy halomnyi makacs ember érdekütközéséről szól az egész történet.

A játék képi világa legalább hozza a megszokottat. A 12 éves engine még mindig meglepően korrekten tud kinézni ezzel a cel shaderes megoldással feltupírozva. A szereplők szépek, viszonylag sok poligonból állhatnak így ránézésre. A tájakon sajnos már jobban meglátszik a koros technológia: a PC-s verzióban, fullHD felbontás mellett is több tereptárgy úgy nézett ki, mintha baltával szabták volna körbe, a néha szembejövő elmosódott textúráktól meg tényleg 2004-ben éreztem magam (nem mintha a többi Telltale játéknál ez nem fordulna elő). Nem vagyok grafika mániás, de lecserélhetnék a fejlesztők a Bone-ban debutált enginejüket valami újabbra. Mobilon is nekiálltam amúgy a kalandnak, de sajnos annak ellenére, hogy elég izmos hardweren próbálkoztam, olyan csúnya szaggatásokat produkált a játék, hogy 10 perc szenvedés után töröltem is le. Kár, hogy a Wolf Among Us után megjelent egyik Telltale-alkotás sem képes normálisan futni hordozható eszközökön.

Az audiovizuális részleg profinak mondható. Bár Jared Emerson-Johnson-nak a Sam and Max vidám dallamai a legjobb szerzeményei, negyedik alkalommal is jól eltalálta a Walking Dead szomorkás hangulatához illő zenéket is. A szinkron meg egyenesen fenomenális (csak, hogy valami pozitívumról is beszámolhassak). Michonne-nak nem a sorozatban megszokott színésznő kölcsönzi a hangját, mégis jól illik hozzá az orgánum, amit hallunk. A többi karakternél is profi, a szerephez tökéletesen illő hangok szólalnak meg.