The Little Acre

Kezdjük talán ott, hogy teljesen véletlenül futottam bele. Annó, amikor megjelent persze konstatáltam, lesz egy ilyen is, de őszintén szólva nem hívogatott a hír: 2016 amúgy is jó év volt kalandjátékos szempontból, ráadásul az “acre” karácsony előtt jelent meg, ami hatványozottan dúskált mindenféle címekben, így a játék simán elveszett a sokadalomban. Kárhoztatom is magam érte, hogy még csak várólistára sem tettem, egyszerűen csak hagytam, hogy kimenjen a fejemből.

Három év telt el, de szerencsére olyan világban élünk, amiben, ha az ember el is felejt dolgokat, a nagy testvér, “ Google tesó” mindig figyelmeztet azokra. Így esett, hogy egyszer csak szembe találtam magam a játékkal az egyik nagyszabású játékkereskedő oldal reklám ajánlatában - kapaszkodjatok meg - egyetlen árva dollárért.

Ezúttal nem haboztam, főleg, mert tudtam, hogy a játékhoz köze van Charles Cecilnek is, aki ugye nem más, mint Mr. Broken Sword, ami számomra egyfajta garancia is a vásárlás mellé, még akkor is, ha ebben a projektben csak egyszerű tanácsadóként vett részt az öreg.

Száz szónak is egy a vége: letöltöttem és telepítettem a játékot, valami varázslatos dolog történt. Az első pillanatától kezdve megragadott (engem és a kilenc éves fiamat is), szorított és nem engedett el. Egymás utáni hullámokban érkezett a nevetés - dráma -akció koktél, teljesen véletlenszerű kiosztásban adagolva.

Varázslat. Három órán át.

Mert a “The Little Acre” egy nyúlfarknyi játék. Ha valaki ráérez, akkor mondjuk 3 óra végigvinni az elejétől a végéig, de ha még soha életedben nem játszottál point & click játékkal, akkor is megáll ötnél a számláló. Ezt az iramot a sodró történet és a párbeszédek minimális volta diktálja, de ettől még a játék története viszont sokrétű.

A két főszereplő (Aidan az idealista, de bevállalós munkanélküli mérnök és Lily a kislánya) az eltűnt nagypapa nyomára akad, amikor Aidan véletlenül beindít egy furcsa berendezést, ami nagyjából úgy néz ki, mint a teleportáló kapu a “légy”-ben.

A kapu egy párhuzamos univerzumba, Clonfirába nyílik, ahol felbukkan a gonosz Marr (és nem Marrrrrrrrrrrrrrr !), aki ugyan segít Aidannak a visszatérésben, de csak azért, mert ördöngős tervet forral, és épp kapóra jön neki a fiatalember tudása. Szerencsére homokszem kerül a gépezetbe, a kis Lily személyében, aki az apja tudta nélkül Clonfirában ragad, és bátor harcosként viselkedve megmenti Aidant és az egész földkerekséget Marr sötét tervétől.

Így aztán - néhány epizódtól eltekintve a történet fősodra párhuzamosan zajlik a Földön és Clonfirában - amiben egyértelműen több potenciál van mint amit a játék rövidsége indokol.

Ugyanakkor talán éppen a rövidsége a varázsa a “The Little Acre-nak”. Megmagyarázom.

A viszonylag kevés helyszínen lehetővé teszi azok egészen elképesztően aprólékos kidolgozását. Minden gyönyörű (sehol egy csepp 3D se!) háttér él, minden mozog: ott egy felhő úszik el az égen, itt egy gyík vagy patkány szalad végig, amott pedig a szél sodor el dolgokat. Ha úgy vesszük, az “Acre” egy interaktív rajzfilm, ami egyszerre próbál szólni felnőttekhez és gyerekekhez is: vannak fejtörők, amikhez nem árt egy csipetnyi “point & click-es múlt”, de egyik fejtörő sem felesleges, egyik sem logikátlan, mind egymásra épül, így - tanúsíthatom - akár egy kilenc éves is rájön a nagyjára.

Ennek megkönnyítéseként az egész felület úgy van kitalálva, hogy segítsen a történetben való előre haladásban, ami határozottan jó hatással van a felhasználói élményre: az inventory-ban jobbára csak 3-4 tárgy van egyszerre, ezeket a tárgyakat megadott helyeken lehet használni (ezek a “forró pontok” jól láthatóak az egyes helyszíneken, emiatt nincs frusztráló pixelvadászat). Hiányoznak a megszokott funkciók elég egyszerűen csak egyet kattintani az interakcióhoz, és nincs tárgy kombinálgatás az inventory-n belül: ha valamit össze kell szerelni, akkor arra egyértelmű utalást és helyszínt kapunk.

Egyszerűnek hangzik? Az is!
Túl egyszerűnek? Pedig nem az!

Mert ezt az egyszerűséget úgy sikerült megteremteni, hogy mindvégig megmarad a kihívás egy szinten. Jók a feladványok és kellemes az agytorna, ami persze a “más” szemléletmódnak köszönhetően nem nyújt Deponia szintű kalandjátékos kihívást, de a “fun factor”-t egyértelműen 100%-on tartja. A “Little Acre” erősen a történetmesélésre összpontosít, ami egyszerre hatásos és szerethető... és ez még nem minden.

Ott vannak például az animációk, amik szinte Dragon”s Lair szinten kidolgozottak: Lily és a kutyája Dougal például egyfajta “Stan és Pan” párosként jelenik meg. Kollaborációjuk, (melyekben Lily egyfajta eszközként használhatja a kutyát bizonyos cselekménysorozatok végrehajtásához) nagyon szórakoztató és vicces, miközben tökéletesen életszerű a cartoon animáció amivel ezek a gegek meg vannak valósítva (...a gáton “őrködő” macskáról ne is beszéljünk, azt a jelenetet egyszerűen látni és imádni kell!).

Végül ott a játék forgatókönyve, ami úgy tud mindvégig aranyos és humoros maradni, hogy egyáltalán nem érint szokásos “felnőttes” témákat, és nem fordul át “vásári” komédiázásba. Játszol, és miközben sodor előre a történet, azon kapod magad, hogy felszabadultan nevetsz.

Ezek együttesen bele csomagolva ebbe a három órás keretbe, bőven elegendőek ahhoz, hogy a “The Little Acre” egyszeriben csak ott teremjen az ember legkedvesebb játékai között. A remek humora, a precíz animációs megoldásai és különleges hatású (engem a Simon the Sorcerer első két részére emlékeztető), kézzel rajzolt hátterei miatt ezt a játékot egyformán tudja szeretni a család minden tagja. Ha megveszed és belekezdesz, ne csodálkozz, ha tíz perc múlva a gyerekeid is ott gubbasztanak melletted, bármit is csináltak addig. Mi például a hétvégén végigjátszuk még egyszer, ilyesmire szerintem nem nagyon volt példa az elmúlt 15 évben.