Ezek nagyrésze persze csupán interaktív filmek, nem valódi point and click kalandok, mint amilyenekkel a ’90-es években lehetett menőzni a konzolos barátaink előtt. Az egyik legfrissebb a sorban a The Gallery, ami sajnos az előbbi kategóriába tartozik, de azért lentebb kiderül, érdemes-e kipengetni érte azt a 15 eurót.
A játék címéből gondolom, mindenki kitalálta már, hogy egy művészeti, azon belül is egy portréfestményekkel foglalkozó galériában játszódik, méghozzá az 1981-es Londonban. Vagy a 2021-esben. Ugyanis a sztori érdekessége, hogy duplán van előadva, méghozzá nagyon szépen hozzáidomítva az aktuális korhoz. Sőt, attól függően, hogy melyik korszakot választjuk, a főszereplők is felcserélődnek: aki az egyikben a kurátort, az a másikban a tolvaj-terroristát játssza. És vice versa.
A galéria kurátora (Anna Popplewell / George Blagden) kifejezetten izgul, mert a leginkább kezdő festőket felkaroló és bemutató kiállításai után végre egy igazi nagyhal akadt a horgára: ugyanis másnap érkezik az Egyesült Királyság legünnepelt művésze által készített portré a miniszterelnök asszonyról (1981) vagy korunk leghíresebb celeb influenszeréről (persze, hogy 2021). Nicky, a korosodó festőművész (Rebecca Root) ennek ellenére mindenféle bejelentés nélkül még aznap este megjelenik, kezében egy táskába rejtve a felbecsülhetetlen művel. Igen hamar ki is derül, hogy a kurátornak mivel kell fizetnie, hogy ilyen nevesincs helyen állítsák ki a festményt. Hát, nem éppen anyagiakkal :O.
Ha mindez nem lenne elég, záráskor bepofátlankodik a helyre egy magát amatőr festőnek kiadó illető (George Blagden / Anna Popplewell), és szó nélkül felállítja az állványát, hogy aztán mézesmázosan hízelegve rávegye a kurátort, hogy álljon, mármint üljön neki modellt. A nem kívánt vendég aztán egyre ijesztőbben kezd viselkedni, amit megunva a kurátor el akarja zavarni, mire az alak közli, hogy ne nagyon pattogjon a széken, amin ücsörög, ugyanis egy nyomásérzékeny bombát szerelt az aljára. Szerencsétlen galériatulajnak így nem marad más, minthogy a fenekén maradva valahogy megpróbálja túlélni az éjszakai festészetet, meg megvédeni a tervezettnél hamarabb ideérkezett drága festményt, amire persze többeknek is fáj a foga. Mindehhez pedig hozzájön, hogy a bátyja/nővére nem éppen vidám dologba keveredett éppen, így az ő búbaját is neki kéne megoldania.
Az persze rajtunk múlik, milyen sikerrel történik mindez, elvégre a múltban 12-féle, a jelenben 6-féle befejezést is elérhetünk, amik közül szerintem olyan 4-5 igazán eltérő lehet, a többi annak kisebb-nagyobb változata.
Ezekhez pedig jó sokféleképpen eljuthatunk; Paul Raschid, aki több FMV-kaland, például a Complex író-rendezője, most is kifejezetten kiterjedt forgatókönyvet rakott össze.
A The Gallery tehát az interaktív filmek közé tartozik, így annyira egyszerű a játékmenete, hogy akár rögvest a Netflixre is felkerülhetett volna, hogy egy távkapcsolót nyomkodva irányítsuk (nem is értem, a játékok világával kacérkodó vállalat miért a szinte ezzel egyszerre megjelent Immortalityre csapott le, ami azért ennél valamivel bonyolultabb egy móka). A játékmenet nem áll semmi másból, mint nézzük a filmet, és az időnként felbukkanó választási lehetőségek közül eldöntjük, A vagy B irányba menjen-e tovább a történet (néha van C is, de az már bossfightnak számít :) ).
Az egyetlen, amire érdemes eközben figyelni, az az, hogy van egy sáv, ami azt jelzi, mennyire kedvel/utál minket a fogva tartónk, és gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az egészségünk érdekében nem árt minél magasabb szinten tartani ezt a mérőt. Már ha nem szeretnénk hullazsákban végezni. Bár tuti akadnak, akiknek már a lapozgatós Kaland Kockázat könyvek óta az a hobbija, hogyan lehet leghamarabb kinyuvadni az ilyesmiben, a többiek azért csak óvatosan döntsenek. Főleg, hogy mint a legtöbb ilyen alkotásban, itt is szeretik a fejlesztők szívatni a kedves játékost. Hozunk például az adott szituációban egy döntést, amivel szerintünk a legjobban kijöhetünk a dologból, erre negyedórával később ezzel mondjuk kicsinálunk egy ártatlan szereplőt (amúgy a menüben bármikor meg lehet nézni, hogy ki milyen viszonyban van éppen a kurátorral, vagy egyáltalán életben vannak-e még).
Emiatt nem is érdemes nagyon agyalni, meg kombinálni, hogy melyik opcióra kéne mennünk, mindig a szívünk szerint döntsünk. Főleg, hogy ha mégis szörnyű eredményre jutnánk, olyan másfél óra múlva megpróbálkozhatunk valami mással, ugyanis kábé annyi időbe telik egy végigjátszás. Ami nem valami hosszú idő, de biztos, hogy mindenki legalább kétszer lejátssza a múlt/jelen különbségei (meg a fordított szereposztás) miatt, akinek meg nagyon megtetszik, tuti látni szeretné az összes mellékszereplő sztoriszálának a fontosabb variációit, így olyan 4-5 órát el tud lenni vele. Olyan, mintha csak végignéznénk valami jobb sorozat évadját, csak mi határozzuk meg, mikor mi történjen. Én mondjuk el tudtam volna képzelni egy jelenetválasztó menüt, de szerencsére a második nekifutástól kezdve gombnyomásra át lehet ugorni azokat a jeleneteket, amikhez már volt előtte szerencsénk, így nem kell például még ötször megbámulni a bevezetőt.
Mint minden FMV-cuccnál grafikáról, mint olyanról értelemszerűen itt sem beszélhetünk, ellenben színészi játékról annál inkább. A két főszereplő kifejezetten jól játszik; látszik rajtuk, hogy nem felkapott sztárocskák, hanem hogy leginkább sorozatszínészként edződött profik (jó, Ms. Popplewell azért az én generációmnak mindig is az idősebb nővér marad a Narniából). Szerintem George Blagden mind a jó, mind a negatív szerepkörben lejátszik mindenki mást, míg Anna Popplewell kurátorként kifejezetten kellemes jelenség, a fogva tartó szerepében ellenben valahogy igencsak irritálóra sikeredett a játéka; valahogy mindig afelé vittem a sztorit emiatt, hogy jól megszívja. A mellékszerepben felbukkanó színészek is hozzák a kötelezőt, egyszer sem zökkentettek ki a hangulatból.
Ami hangulat pedig az írásnak, és a nem sok helyszínen játszódó, leginkább a két főszereplő adok-kapok szerű beszélgetéseiből álló sztorinak hála kifejezetten feszültre sikeredett. Szinte már-már egy kamaradrámát láthatunk. Ami valószínűleg a szemmel láthatóan kis költségvetésnek is köszönhető. Senki se várjon egy Ericához vagy Late Shifthez hasonló, tömérdek helyszínt felvonultató, akciódús thrillert. Ez nem az a játék. Mármint film. Interaktívfilmjáték, na. Talán még a Complex is komplexszebb volt némileg nála (badam tuss!). A zenék is egészen kellemesek, bár direkte egyetlen dallamot se tudnék felidézni belőle, de kiválóan megbújnak a háttérben, és aláfestik a jeleneteket. Tipikusan interaktívfilmjátékos muzsikák.