A Cloak and Dagger Games játékai mindig is nagy hangsúlyt fektettek a cselekményre, a hangulatra és a bennük rejlő misztikumra. Ez legjobban talán a Football Game című játékuknál jön elő, ami bár nem lett hosszú, mégis az egyik leghangulatosabb point-and-click kalandjáték az utóbbi évekből. De ha már hasonlítani szeretném valamihez a Hob’s Barrow-t, akkor vegyünk elő egy frissebb játékot, például a Nightmare Framest. Ez szintén fokozatosan adagolja a feszültséget és építi fel a misztikumot, bár az is igaz, mindezt sokkal lassabban teszi. A cselekmény és annak vezetése mindkét játéknál frissnek hat, viszont a Hob’s Barrow-nak van még egy ütőkártyája, ami abszolút hiányzik a Nightmare-ből, és ez pedig a szinkron. Már a Nightmare ismertetőjében is felhoztam ezt a témát, hogy ha van kalandjáték, amit szívesen végigjátszottam volna szinkronnal, akkor az a játék lett volna. Kár érte, mert a Hob’s Barrow hangulatán óriásit tudott dobni, és ezért hatalmas pacsi jár Dave Gilbertnek, amiért a Wadjet Eye csapatával felkarolta a projektet és mindezt lehetővé tette.
De térjünk vissza cselekményre, amiről tényleg az a legjobb, ha minél kevesebbet tudtok. A játék főszereplője Thomasina Bateman, aki régészként keresi a kenyerét, és aki egy nap egy újabb sírdomb feltárására kap felkérést. A sírdomb melletti apró kis falucska lakói természetesen nem örülnek a látogatásának, és ahogy az lenni szokott, ez a legkisebb baj az ásatás körül.
A három fejezetes történet első két harmada egyébként olyan, mintha nem is horrorral játszanánk, hogy aztán a harmadik fejezetben a csúcspontot elérve egy teljesen másfajta kalandjátékká manifesztálódjon az alkotás. Ugyanis az első két fejezet lényegében a környék és a lakók megismerésével telik, amolyan rejtélyes, de végképp nem horrorisztikus hangulatban. A harmadik fejezetben azonban kissé bedurvul a játék, megváltozik a színvilága és a hangulata is. Igazából a játékos előre tudhatja, hogy mi lesz a vége a történetnek, és hogy valami szörnyűséget rejt a sír, mégis, annyira jól megírtak a karakterek, hogy a játék vége még ennek ellenére is hatalmasat tud ütni.
Olyannyira, a történet lezárása miatt először felemás érzések keringtek bennem, viszont ahogy pörögtek előttem a készítők nevei, fokozatosan rádöbbentem, hogy itt a horror ismét csak körítés, és a narratíva háttere elgondolkodtató mondanivalót rejteget.
És ha már régész kisasszonyokról van szó, akkor nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy mennyivel emberibb és valósághűbb személyisége van Thomasinának, mint a híres Lara Croftnak.
Pedig nem kicsit hasonlít egymásra az élettörténetük. Mindkettőjük dúsgazdagon és egy súlyos családi tragédia árnyékában nőtt fel. De amíg Lara Croft amolyan nyírjunk ki mindenkit hozzáállással dolgozik, addig Thomasina egy kedves és nagyon könnyen megszerethető karakter.
A játék elejére a tárgygyűjtögetős, kombinálós és beszélgetős fejtörők jellemzőek, amik teljesen a narrációba vannak építve. Minden egyes probléma megoldása logikus, és még távolról sincs benne a LucasArtsos játékokra jellemző debil és összefüggéstelen tárgykombinálás. Ahogy említettem, a harmadik fejezettől változás következik, és ez a logikai fejtörőkre is igaz. Szinte minden helyszínen azok a bizonyos szerkentyűs fejtörők várnak ránk, amelyek már egy kicsit jobban megtornásztatják az agytekervényeinket. Ezek az első két harmadból teljesen hiányoztak, azonban némi olvasgatás után nem hinném, hogy bárkinek is problémát okoznának. A legjobban pontosan az ilyen kalandjátékokat szeretem, amikben nagyszerűen ki van egyenlítve a fejtörők nehézsége, és hogy nem látni rajtuk azt a fajta erőltetettséget, hogy a készítők csak azért mert kalandjátékot készítenek, telepakolják mindenféle oda nem illő puzzle-val.
A grafikai megjelenítést, valamint az animációkat a manapság oly divatos pixel-art jellemzi, és a minőségükre nem igazán lehet panasz. Itt külön ki kell emelnem a Cloak and Dagger csapat kézjegyét, ugyanis egészen filmszerűen tudják megvágni az átvezetőket. Ilyenkor közeli felvételeket használnak, természetesen teljes pixel köntösben. Viszont ezek annyira ritkák a mai point-and-clickekben, hogy nagyon üdítően tudnak hatni, és meglepően jól is néznek ki.
A háttérben megszólaló zenei alapanyag szintén nagyon jól sikerült. A zenének már a menüben sikerült megfognia, és igazából a játék végéig nagyon kellemes és az adott szituációtól függően nyomasztó, rejtélyes dallamok mellett bóklászkodhatunk.