A Stranger Things 2016-ban óriásit robbantott a nosztalgiára építő stílusával, és a szórakoztatóipar rádöbbent, hogy lenne igény hasonló történetekre és megvalósításokra. Bár a The Darkside Detective-ből szinte ömlenek ezek a tulajdonságok - sőt teljesen erre is épít – nem nevezném a játékot koppintásnak, vagy a divat meglovagolásának, mert a játék alap verziója már a 2014-es Galway Game Jam-en bemutatkozott. De bárhonnan is jött az ötlet az írországi, független stúdiónak, a produktumukat szinte a legjobbkor dobták piacra, amikor a közönség szinte falta a 80-as évek stílusára jellemző látványvilágot. Másrészről viszont ennek koránt sincs vége, hisz a játékuk második évadára, Kickstarteres kampányukkal, 45 ezer dollárt sikerült összekalapozniuk.
A történet Twin Lakes Cityben játszódik, ahol a főszereplőnk Francis McQeen, a Darkside Division (Sötét oldal részleg) egyetlen nyomozója próbálja megállítani az okkultistákat a démonaikkal együtt, de a kilenc részes mini-epizódok során összefut pár szellemmel és kobolddal is. A játék előnye, vagy hátránya (ezt döntse el mindenki maga), hogy nincs főszál a történetben. Akiről még érdemes szót ejteni, az a kissé bugyuta társunk, Dooley rendőr. Ajánlom, hogy minden egyes helyszínen klikkeljetek a karakterére, mert mindig képes valami új és bődületes baromságot mondani.
Minden egyes megoldott ügy után lezáródik az akta, és egy újabb válik elérhetővé, aminek néhány visszaköszönő szereplőn kívül semmi köze sincs a másikhoz. Az epizódok körülbelül 1 órásak, de ha ügyesek vagyunk, akkor 30-40 perc alatt is lezavarhatóak. Én nekem személy szerint tetszett ez a megoldás, főleg mert nem volt időm egyhuzamban leülni mellé és egymás után kivinni mindegyik részt. Ezért az ügyekre osztás megkönnyítette a dolgomat abból a szempontból, hogy akár több napos kihagyással is simán visszatérhettem hozzájuk anélkül, hogy fel kellett volna frissítenem az emlékezetemet a történet előzményeiről. Az epizódok egyébként érdekesek, és a rövid játékidő miatt képesek elvarázsolni az embert arra az egy órára úgy, hogy ne unjuk meg az egész futkározást.
A rövidke játékidőt a fejtörők tudják kicsit meghosszabbítani, de véleményem szerint annyira azért nem nehezek, hogy órákig tököljünk felettük. És ahogy az egész játék a popkultúra összelopkodása, úgy a puzzle-ök is visszatérő elemek más kalandjátékokból. Nem nagy gond ez, de néhányat közülük kimondottam utálok, és az utóbbi időben szerencsére egyre ritkábbak az új játékokban. Na itt most keményen az arcomba nyomták őket.
Ami a leginkább megalapozza a játék sikerét, az a hangulata, és az ehhez szükséges zenei alap. Ben Prunty ismét hozta a formáját és a FTL után ebben a játékban is óriásit alkotott, és minden ügynek saját zenét komponált. A teljes albumot a készítő weboldalán bárki meghallgathatja.
A fentiekhez hozzájön még a pixeles grafika, ami bár nem egy Cyberpunk 2077 megvalósítás, és az egyes pixelek is óriásira sikerültek, viszont az összkép magáért beszél, és még véletlenül sem éreztem azt, hogy az egyszerű látvány a játék hátrányára lett volna. Kivéve, hogy a fejlesztők annyira leegyszerűsítették benne a dolgokat, hogy a karakterek animációja kimerül abban, hogy lebegnek, illetve jobbra-balra mozgatják fejeiket. Nincs benne tehát mászkálás, mindenki egy helyben áll és várja az egérparancsot. Ez szerintem még inkább megkönnyíti a játékot, mivel minden egyes helyszínen pontosan tudjuk és látjuk, hogy mi a maximum, amit tenni tudunk. Ja, és meglepő, de mindössze egyszer tapasztaltam pixel vadászat problémát a végigjátszásom során.
Az irányítás hagyományos point and click stílusú, saját tárgylistával és azon belül a tárgyak kombinálásával. Az összes karakterrel szóba elegyedhetünk, némelyiküknél akár több kérdést is engedélyez a játék, némelyik viszont csak 1-2 mondatot ereszt ki magából. Erre pozitívumként tekintek, mert láttam már játékokat, amikbe fölöslegesen sok szövegelést erőltettek.
Ahogy már említettem, a sztori leginkább a híres filmeket, karaktereket, írókat, szóval összességében a popkultúrát próbálja kifigurázni, és szerintem egész jól megy neki. A humor néhol kellemes, néhol fárasztó, néhol picit gyerekes. Ezért nehéz nagy pozitívumként tekinteni rá, de tény, hogy ott van, és tény, hogy voltak részek, amik megnevettettek. Picit többet vártam a világ bemutatásától is, szerettem volna még többet megtudni a Sötét oldalról, esetleg valami jegyzeteket olvasni a helyszíneken, vagy már lezárt ügyek aktáinak részleteit átolvasni, amivel még többet megtudhatnék a karakterekről és az univerzumból, ahol ez az egész játszódik. De talán majd a második évadban.