A II. világháború során sok embernek és járműnek veszett nyoma, így járt a játék világában a Medan névre keresztelt amerikai páncélozott hadihajó is. Annyit lehet tudni róla, hogy a hajó valami nem teljesen szokványos rakománnyal még elindult Kínából, de valahol az óceánon viharba keveredhetett és elsüllyedhetett. Az a mai napig nem derült ki, hogy miért nem találtak egyetlen túlélőt sem a komoly csatákra és nehéz helyzetekre felkészített legénység tagjai közül.
Telnek, múlnak az évek, el is érünk a jelenhez, ahol négy fiatal amerikai búvárkodásra indul Fliss-szel, csinos vezetőjükkel, hogy hamar rá is akadjanak egy világháborús roncsra. Ellenben ez nem a fentebb említett híres hadihajó, hanem egy lezuhant repülő maradványa. A roncsban aztán némi vízalatti kaland után fellelnek egy koordinátákat tartalmazó papírt, meg egy rövid szöveget valamilyen manchuriai aranyról. Hogy ne legyen nagy a vidámság, az éjjeli vihar során önjelölt kalózok szállják meg a fiatalok járművét, és mindenkit jól fogságba ejtve persze rögtön kérdezősködni kezdenek arról a bizonyos aranyról.
A történet halad szépen tovább a maga útján, meg ahogy a játékosok szeretnék, ugyanis már a fentiek is teljesen úgy zajlanak, mint egy Telltale-játékban: pörögnek az események, a játékosok pedig dönthetnek, hogy mikor mi történjen. A legtöbb Telltale-es cuccban csak áldöntéseket hozhatunk, és valójában kettő, maximum háromfelé irányíthatjuk az eseményeket. Ezzel szemben a Dark Pictures antológia első részében, ahogyan már az Until Dawnban is, nemcsak néhány apróságról dönthetünk, hanem konkrétan a szereplők élete múlhat azon, hogy mikor hogyan cselekszünk. És, hogy még izgisebb legyen a dolog: nem mindig a főszereplők, hanem időnként a gonosz kalózok sorsát is megpecsételhetjük, ugyanis egy idő után ki fog derülni, hogy sokkal nagyobb tétről van itt szó, mint némi elhagyott világháborús aranyról. Tessék mindig óvatosan és megfontoltan döntést hozni. Az alatt a pár másodperc alatt, ami megadatik ilyenkor…
Maga a játék tehát egy interaktív film, ami a többi hasonló alkotáshoz képest kicsit több játékelemet tartalmaz, de itt is csak a szabadság illúzióját kapjuk meg. Az elmúlt évek Telltale cuccával szemben meglepően sokat sétálhatunk és keresgélhetünk különféle nyomokat vagy titkokat (ezzel már az Until Dawn is így volt). Ha történik valami érdekes, akkor rögtön döntenünk kell általában két lehetőség között (kicsit spoilerkedek, de nagyon meg lehet egyszer-kétszer szívni, ha ilyenkor választunk valamit. A nem döntés is lehet döntés az életben :)). Néha pedig QTE-t kapunk, ahol vagy a kiírt gombokat kell minél gyorsabban és precízebben lenyomni, vagy némi új elemként a légzésünket kell lenyugtatni egy bizonyos ritmus nyomkodásával (meghalni szerencsére ritkán lehet ez utóbbi elrontásakor, amúgy a mentések visszatöltése se játszik, akcióhelyzetben ugyanis rögtön ment a játék, ha rontunk egyet - haha).
A játékmenet tehát olyan, mint amit ezerszer láthattunk már. Ehhez jön a történet és az ijesztgetősdi is, ami direkte teljesen faékegyszerű. Ha láttunk valaha bármilyen horror-filmet a témában (pl. a klasszikus sci-fis Halálhajót), akkor rettegni nem igazán fogunk, ellenben megijedni igen. A kedves fejlesztők a lehető legváratlanabb helyeken voltak képesek jumpscare-t és egyéb ijesztgetősdit elereszteni. A trailerekben látható zombi-matrózlány huncutkodásainál egyszer én konkrétan majdnem belehajítottam a TV-be a controllert. Eskü, nem ijedtem meg. Amiért mégsem gond, hogy lejáratott sablonokra épül nagyrészt a történet és a horror is, az azért van, mert mindezt a katyvaszt a Man of Medan tökéletesen összekeveri és úgy adogatja intravénásan a kedves játékosnak. Ahogyan az Until Dawn az iskolás-fiatalos horrorok esszenciáját kívánta átadni, úgy ezen alkotás meg a zárt teres horrort műveli mesteri szinten. Nem ad többet, mint amit megígért, de azt tökéletesen teszi.
Ebben segítségére van a színészi játék, ugyanis minden egyes karaktert profi, általában sorozatokban szereplő színészek játszottak el, hosszú órákon át ugrabugrálva a MoCap öltözékben. Ennek köszönhetően az animációk gyönyörűek és folyamatosak; vicces, hogy haltam meg majdnem azért, mert azt hittem, hogy csak egy átvezetőt nézek, de az konkrétan már a játék volt. Mondjuk a valami elképesztően gyönyörű grafikának hála is sikerült némileg beleélnem magam a jelenetbe. Szerintem az egyik legszebb Unreal 4-es játékról beszélhetünk a személyében, simán rá lehet fogni, hogy valahol a jelenlegi és a következő generáció között van a grafika minősége. Plusz mindez szaggatás nélkül, 60-80 FPS-el suhan egy olyan konfigon, amin a szintén nemrég megjelent Remedy-gyöngyszem, a Control éppen csak a 30 képkockáért küszködik.
A Man of Medan-nal az egyetlen gondom az volt, hogy rettenetesen rövid. Mint minden epizodikus játék, ez is csupán 3-4 órányi szórakozást nyújt, hogy aztán több hónapot kelljen várnunk, hogy megtudjuk, mi történt a megkedvelt szereplőkkel (ha megtudjuk, ugyanis ahogy a játék narrátora, a Kurátor mondogatja, soha semmi sem biztos a játék világában, főleg, hogy az új rész új helyszínen, új szereplőket fog bemutatni a trailer alapján).
Az epizodikus játékoknál mindig örök dilemma, érdemes-e beszerezni az aktuális részt a teljes „évad” megjelenése előtt. Jelen esetben azt kell mondanom, hogy igen, mert egy önállóan élvezhető, kerek történetet kapunk, aminek akár többször is nekifuthatunk, főleg, hogy van kétféle multiplayer mód is, amiket sajnos nem állt módomban kipróbálni, de általában igen jó családi viszályokhoz tud vezetni az ilyesmi (én mondtam, hogy balra fuss és ne jobbraaa!). Mindenkinek csak ajánlani tudom.