Maga a történet nem komplikált, ahogy általában a macskák élete sem szokott az lenni. Moka macsek egy hatalmas családi házban tengeti mindennapjait, ahol saját macskabútorát gyűri, fújkál a madarakra az ablakból, leveri a konyhapultról a dolgokat és még a porszívóval is előszeretettel összeakasztja bajuszát. Ám ez a cirmos többre vágyik: a négy falon túli ismeretlenre, ami biztos teli van egy csomó emberrel és sok-sok izgalmas, leverhető, megehető dologgal. Úgyhogy egy óvatlan pillanatban, kihasználva kutya társa játékok iránti szenvedélyét, a kerten keresztül kereket old, hogy átélje eddigi élete legnagyobb kalandját.
Az aranyos kis kalandocskát első ránézésre az animáció adja el, ami kifejezetten minőségi lett, gyakorlatilag a ’80-as ill. ’90-es évek kutyás-cicás meséi ugrottak be róla, mint például a kissé elfeledett Olivér és társai vagy a Charlie – Minden kutya a mennybe jut. Moka animációs fázisait – de amúgy a többi állatét is – ugyanis olyan részletességgel ültették a képernyőre, amitől sokszor éreztem magam egy interaktív rajzfilmben. Ahogy lelöki, leveri dolgokat, ahogy a karmát élesíti, vagy épp az ajtót kaparássza, az mind nagyon cukin lett ábrázolva. A hangulatot pedig a szintén mesékbe illő átvezetők fokozzák, gyakorlatilag a játék antagonistájaként megjelenő sintér is olyan, mintha ezekből a mesékből licencelték volna. Hogy visszakanyarodjak a történetre, természetesen a kóbor állatok nincsenek biztonságban az utcákon, csak ezt még szegény kandúrunk nem tudja, úgyhogy előbb-utóbb kénytelen lesz menekülőre fogni a dolgokat, ha meg akarja őrizni szabadságát, ezért hajmer… bocsánat, szőrmeresztő izgalmakon kell átélnie.
A játék 8+1 fejezetet takar, amiknek nagy előnye a változatos környezet, és a folyamatos megújulás. Bár alapvetően egy oldalnézetes kalandról beszélünk (inkább a szó hagyományos értelmében), lesznek akciózós, ügyességi és logikai részek is. Cicusunk tud ugrani, lopakodni, ütni, gurulni, amik mind nagyon hasznosak lesznek az útja során. Meg persze nyávogni is, bárhol, bármennyiszer… Ha pedig a játékos magára hagyja kicsit, egyszerűen ledől és dorombol. No de visszatérve a játékmenetre, a feladatok változatosságáért mindenképp dicséretet érdemelnek az alkotók. Nagyon ötletes, ahogy tárgyakat kell használnunk egy-egy továbbjutás miatt, ehhez nem egyszer a buksinkat is törhetjük. Máskor viszont átmegy a játék egyszerű beat ’em upba, mikor teszem azt patkányokkal kerülünk csihi-puhiba. Kihívás szempontjából teljesen korrekt a Stars In The Trash, mert bár könnyen belefuthatunk egy-egy végzetes lépésbe (még jó, hogy cicusunknak több mint kilenc élete van), de az ügyességi részek könnyen kitanulhatók. Egy ponton ráadásul a klasszikus Oroszlánkirály platformjáték egyik pályája is megidéződik hangulatilag, de inkább nem lőnék le minden poént, mert a játéknak tényleg a változatosság az erőssége.
A gyengesége meg, hogy jóval előbb ki lehet végezni, mint amire a promóciós szöveg alapján számítottam, az egész megvolt másfél óra alatt, és szép animációk ide vagy oda, ekkora játékidő és tartalom mellett reálisabb lenne 2-3 €-val olcsóbban adni. Az amúgy tök jó, hogy nem akartak az önismétlés posványába lépni, de ebből a játékból még igazán jól esett volna legalább +30-60 perc, főleg, mert cicabarátként nagyon szórakoztatónak találtam összességében. Kivéve egy helyen, ahol egy bug miatt majdnem félre kellett tennem: a szeméttelepen, miután levertem a két patkányt, nem igazán akart az az animáció aktiválódni, amitől továbbenged a játék, vagy 4-5x neki kellett futnom (szerencsére sűrűn van automentés). Remélhetőleg, ez a végleges megjelenésnél orvosolva lesz, mert ezt leszámítva technikai malőrrel nem találkoztam.
Azért ezen túl sem tökéletes minden, ugyanis szerintem itt-ott kicsit érezhető a korlátozott büdzsé, egy-egy jelenet kifejezetten elnagyoltan sikeredett történetmesélés szempontjából; össze lehet rakni, mi történik, de talán pár perc pluszban elkészített animáció még elfért volna. Így az egyik katartikus pillanat sem működik annyira jól. De mint mondottam volt, legalább, ami megvan csinálva, az igényes. A hátterek bár nem olyan gazdagon kidolgozottak, mint a figurák, de hangulatra azok is tiszta ’80-as évek, és teljesen illeszkednek a játék grafikai világához. A zene aranyos, beszéd nincs, csak hangokkal operál a játék még az emberi szereplőknél is, így be kell érnünk némi nyávogással, nyöszörgéssel, vonyítással, stb., ami egyrészt nem baj, mert ehhez a játékhoz kifejezetten passzol, másrészt ennek köszönhetően a kicsiket is le lehet simán ültetni elé – bár van egy jelenet, ami meg az Oroszlánkirály mesére hajaz, és belegondolva durva, de ha attól nem álltunk meg a fejlődésben 30 éve, akkor talán a mostani gyerekek sem fognak. Bónuszként lehet gyűjtögetni a pályákon különböző dolgokat, bár ezt ne értsétek szó szerint: labdákkal kell játszani, karmokat élesíteni, dörgölőzni, szóval egy csomó macskás dolgot fogunk csinálni, ha ki szeretnénk maxolni a játékot. Talán ez kicsit megnöveli a játékidőt, s talán emiatt én is nekiugrok még egyszer, ha egy kis macskalandra vágyom.