Szörnyű lehet vaknak lenni. Elvégre az egyik legfontosabb érzékszerv hiányában az ettől szenvedő emberek nem élhetik meg a világot olyannak, mint a nagy többség. A 20-as évei elején járó Cassie már születése óta kénytelen sötétségben élni, ami miatt a többi érzékét (főleg a hallását) olyan magasra fejlesztette, hogy képes a környezetét tökéletesen kiismerni csupán a felcsendülő hangok visszaverődése által (a jelenség a valóságban is létező echolokáció, aminek a működését az elmúlt évtizedben kezdték igazán kutatni a tudósok). Ezért is veszi a bátorságot, hogy jóval a barátja megérkezése előtt belépjen a régóta elhagyatottan álló, Echo Bluff névre hallgató kísérteties kúriába, és felkutassa annak titkait. Igen bátor tett ez tőle, főleg, hogy látó embertársai jó ideje messzire elkerülik az épületet az állapota és a körülötte keringő legendák miatt (még jó, hogy a lány nem látja, csak „hallja” a házat). A kúriáról hamar kiderül, hogy nem ok nélkül áll elhagyatottan: a recsegő-ropogó falak között bármikor megjelenhetnek az egykori lakók kísértetei, akiket nem nagyon hatja meg, hogy leendő áldozatuk eléggé korlátozottan képes érzékelni a jelenlétüket. Mint minden jó szellemhistóriában, itt is a jó rég óta halottakat gyötrő titkok megismerése a legizgalmasabb (a folyton hőzöngő dühös lelkek haragjának túlélése mellett).
Cassie-t irányítva tehát a kihalt helyiségekben bóklászva kell az elhunytak tragédiáját apránként összerakni, és a nagy egészet lassan megértve rájönni, hogy mi a közös az évszázados történések és a lány múltja között. Ehhez a világtalan leány hatodik érzékét kell használnunk, amivel meghallgathatjuk a széthagyott egyes tárgyakhoz kapcsolódó emléktöredékeket; de juthatunk információkhoz audio-naplókból, levelek „elolvasásából” (amihez a játékbeli mobilunk szövegfelolvasó funkcióját kell használnunk), vagy időnként akár a vaksegítő alkalmazással is megkérhetünk valakit, hogy mesélje el, mit is lát előttünk (tökjó, hogy a valós életben is létező, a gyengén vagy egyáltalán nem látókat segítő modern dolgokat ilyen szépen beépítették a játékba). Kutakodásunkat nem nézi jó szemmel a ház, és ha sokat hangoskodunk, előfordulhat, hogy ránk küldi némi rendcsinálásra a szimplán csak The Presence-nek nevezett lényt, aki nagy bőszen elkezd utánunk kutatni, és ha ránk talál, akkor jaj nekünk. Ilyenkor, ha életben szeretnénk maradni, jobban tesszük, ha vesszük a nyúlcipőt és keresünk egy búvóhelyet (ez lehet egy gardrób, egy ágy, egy falnak döntött nagyobb deszkalap, stb.), ahol szépen csendben kivárjuk, amíg a riasztó szellemlény odébbáll.
Ha mindez nem lenne elég, a játék tök aranyosan teli van jumpscare-ekkel, így ha éppen nem üldöz minket senki, akkor is tesz róla, hogy 200-on legyen a pulzusunk (ha valaki nem akar folyamatos menekülésben élni, és inkább a történet feltárására törekszik, az választhatja a Remastered kiadásba bekerült Story mode-ot, melyben majdnem nullára lett redukálva a mumusok száma). Ha az ijesztgetősdi nem lenne elég, a ház időnként átrendezi az alaprajzát (sokszor ezt a történet miatt teszi, sokszor meg csak miért ne alapon), hogy a kitartó játékosok hadd kóvályogjanak a homályban ahelyett, hogy kitapasztalnák a szobák és a végeláthatatlan folyosók rendszerét.
Felmerül a kérdés, hogy ha a program főszereplője nem lát, akkor azt hogyan tudják a fejlesztők átadni a játékosoknak. A válasz a már emlegetett echolokáció: gombnyomásra ugyanis Cassie sétapálcája hangot ad ki, ami a körülötte lévő tárgyakról visszaverődve bár kissé groteszken, de kirajzolja a környezetet (az ötletet minden bizonnyal a 2009 őszén megjelent Devil’s Tuning Fork adta). Ez persze erősen meghatározza a grafikai világot, ugyanis mindent kékes-szürkésben látunk, amit csak a fontos tárgyak zöldre színezése tör meg (emiatt nem is érdemes a grafikát elemezni, ha csak annyira nem, hogy ide aztán nagyon kellett az Unreal 4-es engine a játék alá). Maga az echó-rendszer használata nagyon egyszerű és kézre álló annak ellenére, hogy ha gamepadot használunk, akkor az R2-t, vagy az RT-t nyomkodó ujjunk pár óra után tuti be fog görcsölni, annyiszor kell „bevilágítanunk” vele a képernyőt. A folyamatos villódzás és villogás miatt mellesleg az epilepsziára fogékonyak ezt a programot TÉNYLEG kerüljék el messzire. Nekem, akinek elvileg nincs ilyen problémám, jó óránként szünetet kellett tartanom, olyannyira zavaró tudott lenni a látvány ábrázolásmódja egy idő után.
Mivel a történetek apró kis részeit a régmúltba vesző lakók mesélik el, nagyon fontos, hogy a szinkron minőségi legyen. Azt kell mondanom, hogy az idei év egyik legjobb színészi teljesítményét hozzák a szöveget felolvasó aktorok annak ellenére, hogy „csak” a hangjukkal kell játszaniuk és életet lehelniük a karakterükbe. Tökéletesen előadják, hogy ők éppen a szülés utáni depresszióba beleőrült kismamák, vagy a fronton harcoló férjükért folyamatosan aggódó asszonyok. Az erős atmoszférához szintén hozzáadnak a különféle zajok, melyek vagy a szívbajt hozzák ránk pár percenként, vagy a szívbajt hozzák ránk pár percenként :). Van valami zene is, de olyan tökéletesen belesimul az összhatásba, hogy nehezen lehet bármiféle dallamot felidézni belőle (kivétel talán az időnként beüzemelhető rádió, ami mindig az adott történetrészhez kapcsolódó korabeli muzsikákat vagy műsort sugároz). A hangulatot szintén erősen megdobják Cassie megjegyzései is, aki számára sikerült egy egészen szerethető személyiséget megalkotniuk a forgatókönyvíróknak (ha valakit zavarna a lány folytonos csacsogása, az választhatja a Silent Night opciót is a menüben).
Még az elején vetődött fel a kérdés, hogy a Remastered kiadás kijavítja-e az eredeti játékkal kapcsolatos problémákat. Szerintem igen. A legtöbb játékosnak az eleve nehézkes felfedezés élményét tönkretevő bújócskával akadt gondja, ami immáron majdnem teljesen kiküszöbölhető a Story móddal (az a két ember meg, aki esetleg túl könnyűnek találta az eredetit, az most választhat egy extra nehéz hard módot is, ahol meghaláskor a főmenübe kerülünk vissza). Emellett a történet is ki lett egészítve és némileg újragondolva (nem tökéletesen; néha a Story módban előfordul olyan vicces helyzet, hogy bujkálnunk kéne a Presence elől, de ő meg ki van kapcsolva ugye, így a nagy semmitől retteghetünk). Bugokkal, fagyással, vagy akadással nem találkozhatunk, technikai szempontból teljesen korrekt lett az új kiadás. Amit mindenkinek érdemes beszereznie, aki eléggé kötélerősnek érzi az idegeit, ugyanis a Perception szerintem az utóbbi idők egyik legijesztőbb alkotása; eléggé fel kell kötnünk néha a gatyót, ha ép ésszel szeretnénk megúszni a kalandot.