A fiatalabb korosztály, egészen a 20-as, 30-as éveiket töltőkkel együtt talán voltak annyira szerencsések, hogy hazai viszonylatban maximum a Kádári idők "gulyáskommunizmusának" egy falatkájából kaphattak egy jóízű szeletet, amelyet a rendszerváltás utáni idők követtek. Azon túl, hogy elméláznánk a különféle politikai rendszerek működésén (na meg azok helyességén/helytelenségén) maradjunk annyiban, hogy az emberi gyarlóság, butaság, és szűklátókörűség a mindenkori rendszertől független. Persze mindezt akár katalizálhatja is a szocializmusből kinőtt bürokrácia, vagy a kapitalizmus büszkén hirdetett és általa kínált "szabadsága" (további kérdéseitekkel az anonymushoz forduljatok)... voltak pár évtizeddel ezelőtt olyan gondolkodók (George Orwell, Aldous Huxley) akik nagyon élesen rámutattak a gondokra. És arra is, hogy a tarthatatlan és eszkalálódó szándékos és nemtörődöm hibák, akár társadalmi ellentétekhez, neadjisten annak összeomlásához vezethetnek.
Mindemellett azt gondolod kedves olvasó, hogy mégis mit érnél te ebben a rendszerben amelynek csak egy elenyésző csavarkája vagy, és úgyis mindegy mit gondolsz vagy teszel, hiszen a dolgok jóval bonyolultabbak és túlmutatnak rajtad? Hogy ez mennyire nem így van, arra a Papers, please című játék nagyszerűen mutat rá, és nem csak motívációt, hanem a változtatás lehetőségét is az ember kezébe adja, hogy rájöhessen: még a legsötétebb elnyomás kelepcéjében is átüthetjük a falat, hogy meglássuk a reményt adó fényt.
A koncepció eleinte egyszerűnek tűnik, aztán annak rendje és módja szerint egyre jobban elmélyül és komplexebbé válik. Mi egy határőrt alakítunk, akinek az a csodálatos megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy az Arstotzka nevű képzeletbeli diktatórikus államban minél jobban végezze a munkáját. A munka a játék elején rutinszerűnek tűnik: a határt átlépni kívánó emberke bejön a kis bódénkba, átadja az érvényes(?) papírjait, mi leellenőrizzük, és ha mindent rendben találunk, mehet is rá az engedélyező pecsét, és jöhet a következő kérvényező. Amint azt sejtitek, az élet nem marad ennyire olajozottan jól működő, ugyanis pár nap elteltével már egészen komplex események kerítenek a hatalmukba: egy idióta a határt átlépve öngyilkos merényletet követ el? Semmi gond, megszigorítjuk az átlépés feltételeit! Más kérdés, hogy ez már ránk is jóval nagyobb terhet rak, mert minél több papírt kell átnéznünk, annál nehezebb lesz figyelnünk a részletekre. Látszólag minden stimmel a papírokkal? Okézd le az útlevelet, csak nehogy úgy járj mint én: a nem megadásánál nem férfi hanem nő szerepel, és máris kapod a figyelmeztetést a központból. Ráadásul a humorérzéke is megvan a Papers, pleasenek. Idővel már scannerekkel vizslathatjuk a határátkelő embereket, egyszerre 4-5 féle papírt kell ellenőriznünk, az időnk pedig folyamatosan fogy. Minden hozzánk betérő ember pedig más és más személyiséggel rendelkezik. Van aki meg akarja oldani "okosba" és trükközik, van aki egyszerűen felháborodik, van aki pedig addig jár vissza amíg végül át nem engedjük. Ezek az élethelyzetek tökéletesen felismerhetőek a mindennapi élet során is, nem egy esetben ismertem én is magamra, hogy "na igen, tényleg ilyenek vagyunk".
Ráadásul a munkadíjat a teljesítmény alapján osztja ki a játék: minél több embert ellenőrzünk le, annál több pénzt kapunk, ezzel együtt viszont nő a hibázás lehetősége is, amelyet a harmadik tévesztés után egyenként 5 dolláros levonással jutalmaz. Szóval mit választasz: a lassabb de biztosabb, vagy a gyorsabb de rizikósabb utat? A kérdésre a válasz már csak azért sem olyan egyszerű, mert a munkából hazatérve otthon vár a szép nagy család akiket etetni kell, szükség szerint gyógyszert kell vásárolni, a fűtésről is gondoskodni kell, és akkor a lakbérről nem is beszéltünk... mindezeknek köszönhetően nekem sikerült a második héten kinyírnom a fiamat. Bár még nincsen családom amit el kellene tartanom, és ez a játékbeli attitűd nem is tűnik egy jó ómennek a jövőre nézve, azért kissé vicces és elgondolkodtató a dolog. Vagyis... azt hiszem az.
A 31 napból álló folyamatot a csiszolt játékmechanika nagyon szépen átköti, ráadásul a rajtunk kívülálló okokból bekövetkezett folyamatoknak is önkéntelenül résztvevőivé válunk. Ahogy az egy diktatúrában előfordulhat, mozgalmak kezdenek el szerveződni, információkat próbálnak rajtunk keresztül másoknak átadni, és rajtunk áll, hogy a cinkosai leszünk-e a helyzeteknek vagy sem. Ez az izgalmakat még jobban megdobja, és nem egy alkalommal meg kellett állnom 1-2 percre, hogy átgondoljam, hogy na most mégis mi a francot csináljak...? Ezt a fajta szándékos presszionálást nagyon jól sikerült megalkotni a játékban, mert idővel számunkra is elérhetővé válik a váltás lehetősége, hogy a nyomás alól megszabadulva máshol folytathassuk az életünket. A közel 4 órás játékidő ellenére pontosan annyira rögös és hosszú az út amire nem is számítanánk. A sztorimód teljesítésével pedig egy "endless" módozat is elérhetővé válik.