A Mondealyvel eredetileg valamelyik régebbi, a Steamen tartott demofesten ismerkedtem meg a Day One névre hallgató prológusán keresztül, és már rögtön elnyerte a tetszésemet a hangulatos képi világával, a chilles hangulatával, és a kreatív ötleteivel, mint amilyen például a Rufus nevű srác alagsorában rejtőző dimenziókapus labirintus volt. A nyár végén végre megjelent teljes változat első másfél órája nagyjából ugyanazt meséli el, mint ami a demóban is látható volt, bár kissé fura, hogy sok minden ki lett vágva belőle; sőt, egyes szereplők még konkrétan le is lettek cserélve, vagy kevésbé fontosabbá váltak, mint eredetileg. De nézzük is, miről szól a kaland sztorija!
Michael, a 21 év körüli srác éppen elvesztette az amúgy is utált munkáját, amit azzal ünnepel meg, hogy a volt barátnőjével (akiből más lány lett, mint aki a demóban volt; nem válogatós a fiú, na…) elmegy először a tengerpartra naplementét nézni, ami után bekukkantanak a közelben lévő romos toronyba, ahol gyerekként szerettek játszani. Ellenben most nem mulatnak olyan jól, ugyanis az erősen korhadt állapotban lévő padló beszakad a fiú alatt, és bár vissza nem tud mászni, talál egy ajtót, ami egy barlangrendszerbe vezet. Itt pedig némi kóválygás után nem várt véget ér a kijutási kísérlete, ugyanis valakik orvul hátulról leütik és elhurcolják.
A magához térése után megtudja, hogy egy másik világba, vagyis egy földalatti királyságba került (hmm, ahol mondjuk szép napsütéses idő van, és csak most esett le, hogy sose magyarázták meg a készítők, hogy miért nincs itt töksötét), ahol először nem nézi senki sem jószemmel a jelenlétét, elvégre az itt élő állat-humanoid hibrid lények az ősidők óta nem tartják a kapcsolatot a felszíni emberekkel, és egyáltalán nem bíznak abban, hogy jószándékból ette ide a fene (mármint Rufus, a kissé bogaras srác, aki fejbe csapta a barlangban, hogy idehurcolja). A királyság hercegnője, a pink-gyíkszerű Riley felajánlja Michaelnek, hogy ha teljesíti néhány kérését, akkor talán megúszhatja, hogy lefejezzék a nép ellenségeként, és még a hazajutásban is segít neki . A fiúnak először annyira nem fűl a foga a dologhoz, elvégre a hercegnőnek is benne volt a keze, mármint a rózsaszín mancsa az idehurcolásában, de aztán úgy dönt, hogy ha már itt van, körbenéz ebben a földalatti birodalomban.
Hogy aztán mindenki csicskásává váljon. Az még megmagyarázható azzal, hogy Michael a saját érdekeit nézve teljesíti a Riley-tól kapott feladatokat, de hogy kábé az összes szembejövő állat-emberke apró-cseprő dolgát a nyakába vegye, azt eléggé karakteridegennek éreztem tőle, elvégre olyan fiatalembernek van beállítva, mint aki egész nap csak henyélne a napon sütkérezve, miközben valami zenét hallgat a régi kazettás magnójából. Csak egy kövérebb joint hiányzik a szájából. Erre kilométereket rohangál, mert jobb meg rosszabb alakok megkérik valamire (még az állatmaffiába is be kell majd állnia egy kicsit védelmi pénzeket szedni…).
Plusz ez a történetmesélés szempontjából is néha elég viccesen jön ki. Éppen életbevágóan fontos dolgokat próbálnánk véghezvinni (megmenteni a hercegnőt, a világot, meg éppen, ami adódik, amivel elhúzhatjuk, hogy vissza kelljen térni az unalmas felszíni emberi léthez), erre zargatják a játékost az eltűnt macskáktól kezdve mindenféle badarsággal. Erről az openworldök nagyapja, a Shenmue jutott eszembe, amiről annak idején készültek is olyan mémek, hogy Ryo Hazuki megy megbosszulni az apja halálát, csak előtte megeteti a cicát, meg végigvásárolja a boltokat, meg játszik a játékteremben, és randizni viszi a szomszédlányt. A Mondealy is totál ilyen élmény néha, pedig nem is tripla A alkotásról van szó a személyében.
A körmömet rágtam, hogy a fő sztorivonal miképp megy már tovább, erre simán be tud jönni egy jó félórás mellékvágány, amit általában kötelező megcsinálni, mert nem tudunk nélküle továbbjutni. Vannak szerencsére opcionálisan választható részek is, de ezeket meg maximum fejben jegyezhetjük meg (vagy analóg módon feljegyezhetjük a valóságban egy kockás füzetben), mert a demóban használt tennivalólista valamiért kikerült a végleges játékból. Emiatt pedig szerintem 10 játékosból 9 rögtön nekilát egy mellékfeladatnak, ha az felbukkan, attól félve, hogy később csak elfelejti (vagy csak én lettem totál szenilis így 35 felett :( ), ami így elég pofátlan módon tolja ki 7 óra körülire az amúgy 4-5 órás játékidőt.
Ha jobban belesimulnának a főbb sztorivonalba, vagy értelmesebb körítés születne például, hogy ugyan miért fontosabb az egyik halálosan megbetegedő szereplő életmentő elixírjének az elkészítésénél az, hogy védelmi pénzeket szedjünk a helyi alvilágnak, akkor kevésbé húztam volna miattuk a számat. Ráadásul a játék utolsó harmadában eléggé megszaporodnak az ilyen felesleges feladatok, ami miatt még inkább időhúzásszerűségnek érződnek. Ezért pedig kénytelen voltam végül kevesebbet adni szegény kalandra, mint amennyit eredetileg akartam rá (de ez ne tántorítson el tőle senkit, totál szubjektív okok alapján pontozom le :) ). Sokkal jobban meg van oldva ilyen szempontból a mindvégig háttérben húzódó, de nem kötelező olyan feladatok, mint mondjuk a zenei kazetták vagy plüssfigurák gyűjtése, netalántán a barátságunkra éhes gyíkfiú ölelgetése, amiért x alkalom után még trófea is jár.
A nagyjából tehát totál lineáris és logikai feladványokat minimilisan tartalmazó (talán, ha egyszer volt, ahol komolyabban kellett törnöm a kobakom) alkotás szerencsére megtartotta a prológusban is lévő írás minőségét, bár mind a szereplők ábrázolása és szövegelése, mind a történések felépítése kissé elvont, néha meg már-már gyermeteg (Michaellel szemben a készítők szájából tuti nem hiányzott időnként a joint), így mielőtt valaki belevágna a kalandba, szerintem mindenképpen próbálkozzon be előtte a fentebb linkelt demóval, hogy lássa, az ő ízlésének megfelelő élményben lesz-e része.
Amitől azonban senkinek sem kell tartania, az a grafika minősége. A nagy pixel gyönyörű elv alapján kézzel rajzolt, döntött felülnézetből ábrázolt látványt kapunk, ami stílusban valahol az Earthbound és a To the Moon között foglal helyet, de nem nevezném egyik koppintásának sem. Szép aprólékosan ki vannak dolgozva a helyszínek (pixelpontosan, hehe), és kellemes arcképeket is kapunk az aktuálisan beszélő szereplőkhöz. Emellett olyan hangulati elemek is megdobják az összképet, mint amikor például ellátogatunk a királyság egyik kerületébe, ahol örök éjszaka uralkodik, akkor nem csak egy képernyőváltás után hirtelen eljő az éj, hanem szépen fokozatosan sötétedik be, ahogyan haladunk arrafele.
A fejlesztők valószínűleg írhattak erre valami algoritmust, mert sokszor szeretnek játszani a különféle erősségű és színű fényviszonyváltozásokkal. Amúgy, ha már említettem a felülnézetet, gyorsan megjegyezném, hogy hiába néz ki a program első pillantásra régimódi RPG-nek, egyáltalán nem az, hanem teljes mértékben egy hagyományos kalandjáték beszélgetésekkel meg tárgyak összeszedegetésével. Ennek köszönhetően nincsenek benne harcok egyetlen mókás jeleneten kívül, de ezt valamiért a To the Moon óta szeretik ellőni az ilyen indie játékot készítő csapatok.
A menetközben hallható muzsikák is kellemesek, némileg retróhangzásúak, helyszínenként és történésenként változó stílusban és hangszerrel előadva. Szinkronról sajnos ne nagyon álmodjunk, a 12 eurós indie-játékok kategóriája nem az, ahol többszáz oldalnyi szöveget fel tudhatna mondatni egy fejlesztőstúdió.