A Life of Delta a szlovák Airo Games műhelyében készült, akik 2017 szeptemberében mutatták be az legelső képet a játékból a közönségnek. A cselekményről mindössze annyit árultak el, hogy egy posztapokaliptikus Japánban játszódik, és hogy a főszereplő Delta az apját próbálja megmenteni. A következő szűk másfél évben leginkább háttérképekről, karakterdizájnokról és -animációkról jöttek az infók, amik egyszerűen csodásra sikeredtek, nagy bizakodásra adva okot. Aztán következett egy közel egyéves csend, majd szerencsére a hír, hogy ismét teljes erővel a projektre koncentrálnak, 2020-ban már mi is jeleztük a játék érkezését, miután az a Steamre is felkerült. 2021 márciusában pedig arról kaptuk a hírt, hogy a Daedalic felkarolta a projektet, ősszel pedig már egy demót is kipróbálhattak a játékosok, a játék megjelenésére mégis kellett várni vagy másfél évet. A legszomorúbb pedig az, hogy az is kicsit fű alatt történt, egyszerűen a nagy marketinggépezet valahogy elkerülte a csapat alkotását. De gond egy szál se, most igazságot szolgáltatunk, mert bár a játék nem egy megkerülhetetlen alkotás, azért szégyenkeznie sincs miért. Legfeljebb egy dolog miatt, de arról majd később beszélek.
A prezentáció ugyan némiképp módosult a fejlesztések során, de ez nem ment a vizuális megjelenés kárára. Festői hátterek mellett cuki robotok - Delta különösen az - és kevésbé cuki mutáns állatok várnak ránk, akik valamennyien szuper dizájn kaptak, egyediek a maguk módján, de mindannyian beleillenek ebbe a világba. Mostanában több olyan alkotásba is belefutottam, ahol a vizuális megvalósítás elemei elváltak egymástól, de itt ilyen nincs! A szereplők tökéletesen illeszkednek a nagy képbe, nagyon elcsípték a cyberpunkos hangulatot. Az egyik helyszínen egy gésa hologramja vibrál, amiről nekem pl. mindig a Szárnyas fejvadász ugrik be. Ha megnézitek a képeket, láthatjátok ti is, milyen gondossággal készült s ha csak ezen múlna a dolog, akár tízpontos játék is lehetne.
Van azonban egy apró bibi, és ez maga a történet. Annyit módosult a kezdeti elképzelés, hogy Delta nem az apját, hanem a barátját keresi és próbálja megmenteni, és… igazából ennyi, sokkal többet nem lehet elmondani róla. A játék bevezető videójában látjuk, hogy a kis szervizrobotunkat le akarják selejtezni, ám egy másik robot, Joe megmenti, hazaviszi és megjavítja. Ám ekkor megjelenik a katonaság - avagy a mutáns állatok, akik az emberiség kipusztulása után vették át a domináns faj szerepét - és elviszik Joe-t. Delta pedig úgy dönt, hogy megmenti barátját, akit a nyomok szerint Megavárosba vihettek, ami irtózatosan messze van. Na, nálam már itt porszem van a gépezetben, ugyanis a videó nem sejteti, hogy Delta és Joe ismerték volna egymást korábbról, az intró ezzel kapcsolatos cselekményei meg szerintem legfeljebb egy párórás időszakot ölelnek fel… vagyis tényleg hívhatjuk ezt barátságnak? Persze, a hála ott van, hogy megmentenek minket, de sajnos ennek a kapcsolatnak semmi mélysége nincs, így elveszik az egész cselekménynek a súlya. A történet pedig annyi, amit már említettem: útra kelünk, hogy megmentsük. Azt nem mondom, hogy nem érhet minket meglepetés, de ne egy csavaros sztorira számítsunk, inkább csak kihívások tömkelegére.
Az első máris az, hogy nincs feltöltve az aksink, ezért addig nem tudjuk elhagyni Joe otthonát, amíg ezt a problémát nem orvosoljuk. A program gyorsan meg is tanítja az alapvető játékfunkciókat és -menetet, avagy hogy találni fogunk különböző tárgyakat az egyes helyszíneken, amiket aztán máshol kell felhasználnunk és rögtön megkapjuk az első minijátékunkat is, amik igazából a játék gerincét képezik és jellemzően logikai feladványok lesznek, de azért lesz a későbbiekben például ügyességi is. Az irányítás alapvetően pofonegyszerű, választhatunk egér és játékvezérlő között. Utóbbi egyszerűsít a dolgokon, mert lehetőséget biztosít az interakciós pontok közötti léptetésre, ami főleg tárgyhasználatnál lehet hasznos, az egeres irányításnak ugyanis van egy számomra mindenképp fura megoldása. Amikor egy tárgyat akarsz használni valamelyik környezeti elemmel, a tárgyat rá kell húzni, azonban a program valami okból kifolyólag ebben az esetben nem jelzi, hogy te rajta állsz a tárgyon, ezért előfordulhat, hogy miután elengeded a bal egérgombot, nem történik semmi, mert nem „céloztál” elég jól. Ez azért érthetetlen, mert ha bármilyen használható tárgyra ráállsz a kurzorral, az átalakul, és még a használható dolog nevét is kiírja.
Bár, mint említettem, a játékban van tárgygyűjtögetés, sokszor mindössze egy helyszínre leszünk beszorítva, tehát nem nagyon kell gondolkodnunk, hogy hol is használjuk az épp felszedett holmit. Ami legalább kivédi azt a hülyeséget, hogy begyűjtünk mindent, amit találunk, majd két órával később örülünk, hogy de jó, pont van nálunk egy izé, ami ehhez kell. A rossz hír, hogy ettől egy kicsit könnyed lesz a játék, ugyanis maximum egy-két tárgy van, ami szerintem annyira nem észrevehető, tehát ezzel sem nehezítették meg a dolgunkat a készítők. Hogy megint a pozitív oldalról közelítsem meg, ez azzal is jár, hogy nem fogunk kifacsart logikájú dolgokkal találkozni, a megoldások rendszerint kézenfekvők, és ezért képesek leszünk nagyobb fennakadások nélkül haladni.
A minijátékok sokszor elvontabbak, de nem abban a tekintetben, hogy mit kell csinálni. Pontosabb megfogalmazás, hogy miért éppen az a feladat, ami; vagyis mondjuk egy szoftverjavításnál miért épp egy golyót kell terelgetnünk? - merülhet fel a kérdés. De ezt akár értelmezhetjük úgy is, hogy a robotprogram így érzékeli a problémát, és így próbálja rendbe hozni azt. Hangulati szempontból amúgy nem lógnak ki a játékból, nehézségük viszont elég vegyes. Lesz, ami pofonegyszerű, meg akad azért szenvedős is. Inkább gond, hogy ezek nem az előrehaladásukkal párhuzamosan válnak egyre nehezebbé, hanem teljesen kaotikus mód váltják egymást. A számomra legnehezebb feladat például a játék első harmadában volt, de nem árulom el, melyik az :) A változatosságra nem panaszkodhatunk. Lesz közte széffeltörés, kábelek kiégetése, főzetkészítés, de fogunk zenélni, sőt, egy ponton még konyhai tudásunkat is kamatoztatni kell.
A szereplők dizájnját már dicsértem, s bár egyik sem egy komplex karakter, azért igazi egyéniségek. Kedvencem a főzetkészítő, aki fárasztó viccekkel próbál szórakoztatni minket, de az előadó is nagy figura, akinek a klipforgatása akadt meg a rendőrök beavatkozásának következően, vagy ott a robot, aki kvázi beleőrült a túlórázásba, és még mi sem leszünk hozzá túl kegyesek. A játékban ráadásul egy jópofa halandzsa nyelven beszél mindenki, amit lehet akár megúszós megoldásnak is felfogni, de szerintem inkább erősíti az atmoszférát. A zenére ugyanez igaz, kicsit futurisztikus, cyberpunkos, kellemesen lüktet, érezni benne japán hatásokat, sőt, olykor-olykor Vangelisét is - most már biztos vagyok benne, hogy az alkotók is imádják a Szárnyas fejvadászt.
A játék amúgy nem véresen komoly, helyenként kifejezetten vicces és vannak popkulturális kikacsintgatásai, és most nem csak filmekre gondolok - azért megidéződik többek közt a Csillagok háborúja és a Gyűrűk Ura is -, hanem hogy pl. az egyik dobozban a kacatok közt egy ’86-os Sony VHS-t találunk (nyilván márkanév nélkül), annak jellegzetes színes csíkjaival együtt; szerintem ez akkoriban szinte minden hazai háztartásban megtalálható volt. Ezt a kissé laza hangulatot igyekszik átadni a magyar felirat, amit nem szeretnék véleményezni, mivel a saját munkám, de egy kis fordítási naplót összeírtam az élményeimről, ha valakit érdekel a téma (LINK).
Be kell valljam, fáj a szívem. Ugyanis ha a történetbe több energiát fektetnek, és kicsit nehezítenek a feladatokon, ez egy zseniális játék lehetett volna! Így az én ízlésemnek egy kicsit könnyed lett, de ez nem feltétlenül baj, nem kell, hogy minden játéknak én legyek a célközönsége. A nem túl megerőltető feladványokat épp ezért elnézem (legalább logikusak), de a sekélyes történetért muszáj viszont pontokat levonnom, mert az sajnos tényleg nagyon kevés, még ha a „road movie” érzést hozza is. Örülnék viszont, ha lenne folytatása valamiképp, mert egyrészt kiforrhat ez a hiányosság, másrészt ebben a világban egyszerűen remek kalandozni!