Mielőtt a legjobb barátnője, Max Caulfield visszatért volna az oregoni Arcadia Bay városkába, hogy felborítsa a tér-idő törvényeit, Chloe Pricenak a pubertáskori problémákkal, az apja halála után szétesett családjának egybetartásával és az egyre rosszabb iskolai teljesítményéből adódó problémákkal kellett leginkább megküzdenie. Erre pedig azt találta a legmegfelelőbbnek, hogy belebújik a lázadó tini képébe, aki mindent és mindenkit utál, miközben valójában csak megértésre és szeretetre vágyik. Ha gonosz lennék, ennyi a története a Before The Storm Episode 1: Awake-nek. Ha nem lenne mindez a Life is Strange köntösébe bújtatva, akkor most tényleg azt a lányregényt kapnánk, amely sablont már megpróbáltak ráhúzni Maxék eredeti kalandjára is. És amíg az egy ötletes sci-fi-történet volt a mai fiatalok életét bemutató körítésbe ágyazva, addig a mostani játék egy nosztalgiára épülő utazás, mely szemmel láthatóan azért létezik, hogy némi pénzt húzzanak ki a rajongókból, hogy legyen mivel elütniük az időt az eredetit az utolsó pixelig ismerőknek, amíg el nem készül a valódi folytatás.

Ezért a sztori szempontjából nem nagyon számíthatunk különleges fordulatokra: itt van Arcadia Bay minden kedvelt (és utált) lakosa, Chloe leendő pótapjától kezdve a Blackwell Akadémia diákjaiig. Talán a legérdekesebb szereplő most Rachel Amber, a suli legjobb tanulója, sokak példaképe, aki csak a felszínen egy nyugodt, harmonikus személyiség, valójában komoly problémákkal küszködő, ellentmondásoktól szenvedő lány, aki nem is nagyon különbözik a különc Chloétól annyira, amennyire elsőre hinnénk. Talán ezért is lettek jó barátok, ha nem többek :). Bár az első epizódban az ő szerepe csak a rész második felében kezd jelentőssé válni, jó volt látni a személyt, aki a Life is Strange egyik legfontosabb sarokpontja volt azzal, hogy a háttérben megbújva mindvégig ő volt a történet mozgatórugója. Azt is mondhatnánk, a szelleme belengte az egész művet (szegény Max tuti kiütést kapott a végére, amennyiszer hallotta, hogy Rachel így, meg Rachel úgy…). A folyton emlegetett fantom immáron hús-vér emberré vált.

Magáról a történetről nem mesélnék részletesebben, mert mint minden sztoriorientált játéknak, a Before the Stormnak is ez a legfontosabb része, nem szeretném elvenni tőletek a felfedezés az örömét. Ellenben szót kell ejteni a játékmenetről, ami egyrészt egyszerűsödött, másrészt kissé át is lett szabva az eredetihez képest. A legfontosabb változás, hogy mivel Chloet irányítjuk, elbúcsúzhatunk az időmanipulálási lehetőségtől, így mindig jól fontoljuk meg, milyen döntéseket hozunk, nincsen második (harmadik, negyedik, ésatöbbi) lehetőségünk kijavítani a hibás választásainkat. Amúgy azt vettem észre, hogy talán pont ezért, de mintha kevesebb életbevágó döntéshelyzetbe kerülnénk. Max kalandja sportot űzött abból, hogy olyan helyzetekbe dobta a játékost, ahonnan csak ritkán lehetett kijutni ép bőrrel az eszünket használva. Chloe kalandjában meg szinte csak az emberi kapcsolatainkra vannak hatással a döntési szituációk, a bőrünket ritkán visszük vásárra. Ezért a játék jobban hasonlít egy Telltale-produktumra, mint az eredeti LiS-re. Azt mindenki maga döntse el, hogy ez jó dolog-e, vagy sem. A párbeszédek rendszere is átalakult kissé. Immáron sokszor kénytelenek vagyunk egyre csak fogyó és igen csak szűkre szabott idő alatt kiválasztani a nekünk tetsző párbeszéd opciókat. Új dolog az ún. vitarendszer, amellyel egyes szituációkban meg kell győznünk, vagy éppen rá kell ijesztenünk a beszélgetőpartnerünkre. Ilyenkor általában 3-5 alkalommal is a jó mondatokra kell mennünk, mielőtt elkönyvelhetnénk a sikert. Elvileg érdemes olyan szöveget választani, ami az elhangzottakat tükrözik, ahhoz, hogy mi kerekedjünk felül; ellenben én gyakorlatilag kattintgattam össze-vissza és mindig nyertem :).

Az irányítás többi része maradt teljesen olyan, mint régen: játszhatunk egér+klaviatúra kombóval, vagy akár gamepaddal is (utóbbinál érdemes arra figyelni, hogy csak a Sony és Xbox kontrollereket ismeri fel a játék valamiért). A kaland kinézete próbálja hozni a megszokottat, de sajnos azt kell mondanom, hogy egy szinttel csúnyább, mint az eredeti. Sok karakter orcája baltával van faragva, néhány tereptárgy meg olyannyira szögletes, hogy rossz ránézni. Hogy ez az engine váltás miatt (Unreal 3 helyett Unity-t kapunk), vagy az új fejlesztők tapasztalatlansága miatt van, arról fogalmam nincsen. Egyelten pozitívum, hogy a grafikusok megpróbálták hozni a tipikus LiS életérzést a látványvilágban is, ami, ha jópár évvel ezelőtti szinten is, de sikerült nekik. Elvileg a szereplők mimikáján javítottak, de ha megfigyeljük, ugyanolyan fapofával beszél mindenki, mint régen, csak becsukják a száját a mondandójuk végére, ezért tűnik úgy, mintha szinkronban lennének.

Az audioszekció hozza az elvártat. A szerzett zenékből mintha kevesebb lenne, mint az eredeti játékban, de egészen hangulatosra sikeredtek most is. A licenszelt muzsikákból most is van egy csomó, általában a leghangulatosabb pillanatokban bukkannak fel; szerintem most is sok szám be fog kerülni a különféle zenei válogatásokba youtubeon (A Daughterért külön piros pont a hangszerkesztőnek). A szinkron is minőségi lett, ami nagy szó. Ugyanis sokan féltek Chloe hangját szolgáltató színésznő lecserélése miatt. Szerintem mindenki megnyugodhat, az új hang tökéletesen illik a szerephez; sőt, ha nem tudom előre, hogy nem ugyanazt hallom, mint régen, akkor fel sem tűnik a változás. Miss Price évekkel fiatalabb, mint ahogy megismerhettük, jó, hogy a hangja is lágyabb :). A játékidő az epizódos megjelenéshez illően roppant rövid, ha eltotojázgatunk, akkor ki lehet húzni két és fél órára, de ha nem állunk le minden sarokban megnézni az elénk kerülő dolgokat, akkor simán két óra alatt vagyunk. Ez pedig a 3+1 epizóddal számolva elég karcsúnak érződik (ennél még a Hellblade is hosszabb, pedig az se több egy hosszú délutáni sétánál).