Jusant. Annyit tesz: apály. A kezdő képsorokon egy fiatal srácot látunk egy óriási toronyszerű hegy felé bandukolni a hajóroncsokkal teli sivatagban. Ebben a kies szárazságban életnek vajmi kevés jelét látni, pusztán az állatvilág képviselteti magát néhány szorgos egyeddel. A különös ruházatú fiú hátizsákjában mocorog valami, de nem látni, pontosan mi az. A torony lábához érve aztán leveszi futurisztikus napszemüvegét, a magasba tekint és mi azonnal tudjuk, hogy az utunk bizony felfelé fog vezetni. De hogy mi célból, azt egyelőre titok fedi.
Már az első jelenetnél jól látható, hogy a készítők nem a realisztikus ábrázolás mellett tették le a voksukat, az egész inkább tűnik egy színes mesének. Mind főhősünk, mind a környezet ebben a szellemben született, és felettébb hangulatos összességében. Maga a játékmenet is harmonizál ezzel az alapkoncepcióval, ugyanis a hegymászásnak bár meglesznek a maga göröngyei, de családbarát jellege miatt ne számítsunk arra, hogy mondjuk a mélybe fogunk zuhanni. Itt legfeljebb csak elakadni (vagy épp beakadni) lehet.
A sziklamászást, vagyis a játék gerincét, sikerült nagyon hangulatosan prezentálni, amit leginkább egy kontrollerrel karöltve fogunk élvezni - PC-n is érdemes azzal próbálkozni. Gyakorlatilag a két ravasz lesz a két kezünk, amiket nyomva tartva kapaszkodunk a sziklába. Az egyiket elengedve viszont szabaddá tesszük az adott kezünket, amit aztán a bal karral tudunk kinyújtani a következő kapaszkodó felé – ha főhősünk látványosan nem nyúl semmi felé, akkor ott bizony nincs mit megfogni. Ha viszont látszólag fogódzkodót talál, a ravaszt benyomva már meg is ragadja azt. Ekkor elengedjük a másik kezünkkel a sziklát és már keressük a következő kiszögellést. Így fogunk haladni méterről méterre.
Profi hegymászóként természetesen van biztonsági kötelünk - méghozzá meglehetősen fejlett technikájú, az igazi alpinisták biztos örülnének, ha létezne ilyesmi -, ami jellemzően egy ennek kialakított foglalatba tűződik automatikusan a falba. De ha nem látnánk ilyesmit, manuálisan is rögzíthetjük a kötelet. Megfeledkezni biztos nem fogunk róla, mert anélkül nem csak mászni nem fogunk, hanem még a platformokról sem eshetünk le. Amint rajtunk a kötél, ez a láthatatlan „fal” megszűnik, és akár kedvünkre himbálózhatunk a semmi felett. Néha már csak az elénk tárulkozó látvány miatt is érdemes.
Amit tudnunk kell, hogy a kötelünk hossza véges, illetve fontos az is, hogy minden mászáshoz használhatunk három sziklaszeget, amikkel rögzíthetjük magunkat. Funkciójuk egyrészt, hogy megtartanak, ha mondjuk rosszul mérjük fel a távolságot és elhibázunk egy ugrást, másrészt a továbbjutáshoz sokszor lendülnünk kell, akár a levegőben, akár a falon futva, és ez csak úgy lehetséges nyilvánvalóan, ha egy magasabb ponton rögzítjük a kötelet. A különösen hosszú szakaszoknál amúgy sokszor lesz lehetőségünk új kezdőpontot kialakítani a kötélnek a falon lévő biztosítópontoknak köszönhetően, amivel nem csak a szegeinket nyerjük vissza, de ezen felül még az energiánk is teljes lesz!
Sziklát mászni ugyanis fárasztó, az extra manőverek vagy a kedvezőtlen időjárási tényezők folyamatosan fogyasztják az erőnket mutató csíkot. Ha nem gondoskodunk a kezünk rendszeres ellazításáról, akkor bizony a maximálisan elérhető mennyisége lecsökken, mindaddig, amíg nem állunk két lábon a talajon, amikor is regenerálódik alapállapotba. Amúgy meg nagyon kellemetlen tud lenni, ha teljesen elfogy a szuflánk, ugyanis erő híján képtelenek vagyunk mászni.
Bár érezni, hogy a mászás egyfajta könnyed puzzle-elemként is próbál funkcionálni, nagy gondjai szerintem senkinek nem lesznek. Utam során mindössze a legeslegutolsó mászást kellett újraterveznem, mert elfogyott a kötelem, azt leszámítva meg egyszer lógtam szó szerint a levegőben amiatt, hogy merre tovább. Annál többször tévedtem el szilárd talajjal a lábam alatt, ugyanis a történet megismeréséhez nem árt kicsit nézelődni, felfedezősdit játszani, mivel csak az így talált jegyzetekből ismerjük meg az egykor itt élők történetét. Bár az efféle történetmesélés nem a szívem csücske, meg kell hagyni, ehhez a koncepcióhoz tökéletesen illik. A megszerzett információkat amúgy bármikor visszaolvashatjuk a menüben. Egyéb titkokra is bukkanhatunk, ezek közül talán a legérdekesebb a kagylók, amiket a fülünkhöz tartva megidéződnek az elmúlt idők hangjai. De falrajzokat és kőkupacokat is találhatunk, utóbbira mindig rátesszük a magunk kavicsát is, jelezve, hogy itt jártunk.
A játék fejezetekre van osztva, és mindegyik egy kis újdonságot hoz be a játék mechanikájába. Az első végén, felérve egy adott pontra, meg fogunk szólaltatni egy óriási kürtöt, amitől apró társunk felébred a hátizsákunkban. A kis vízlény innentől aktívan is segítségünkre lesz, például képes a kúszónövényeket növekedésre bírni, ezzel új kapaszkodókat hozva létre nekünk. De az itt-ott elszórt titkokat is érzékeli valamiképp. Ha ez még nem lenne elég, irtó cuki is - mintha az Elemi című meséből inspirálódtak volna -, unalmas perceinkben pedig kedvünkre simizhetjük.
Azonban hiába fűszerezik meg különböző ötletekkel a mászást, sajnos a kijelölt útvonal fix. Ugyan egy-egy rázósabb szakasz legyűrését követően rendszerint akad lehetőség egy egyszerűbb kerülőutat létrehozni - például egy kötélfoglalat elérhetővé tételével -, ez nem változtat azon a tényen, hogy a játék teljesen lineáris, ami a nemrég tesztelt A Highland Song kötetlen játékmenetéhez képest kifejezetten csalódás. Pedig nagyon fel tudta volna dobni, ha egy-egy ponthoz többféleképpen is eljuthatunk. Így viszont az újrajátszhatóság kimerül abban, hogy utólag megpróbáljuk azokat a jegyzeteket megtalálni, amiket elsőre elszalasztottunk. Mindenképp előny, hogy akár az egyes fejezetek is újrajátszhatók, így nem kell ezért a teljes játékon végigküzdenünk magunkat ismét, ráadásul minden fejezetnél feltünteti, miből mennyi található az adott részben.
Már dicsértem a játék dizájnját, de a grafika technikai oldalát nézve azért akadtak kellemetlen élmények. Nem egyszer beakadtam egy-egy szikla alá például, ami leginkább akkor fordult elő, amikor a kifeszített kötélen húzattam fel magam gyorsan. Ilyenkor a játék képes totál meghülyülni. De vannak platformok, amikre egyszerűen nem mászott fel főhősünk, holott ránézésre nem lett volna gond. Hogy a készítők gondolták-e úgy, hogy ott ne akarjunk téblábolni, vagy csak sima grafikai hiba, azt nem tudom. De pl. a kis állatkákat sem érzékeljük, amik néha a földön kóricálnak, simán átmegyünk rajtuk. Maradjunk annyiban, hogy e téren még nem ártana egy kis pluszmunka a fejlesztők részéről. A zene ellenben egyszerűen csodás, nagyon jó aláfestésként szolgál a kalandunkhoz, a témák stílusa a fejezetekhez hasonlóképp folyamatosan változik. Szinkron viszont nincs, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy kvázi egyszemélyes show-ról beszélünk, ezért nem igazán van kihez beszélnünk. Társunkkal való kommunikáció kimerül némi kuncogásban, gügyögésben, csitításban. Ez olyan szempontból jó, hogy nyelvismeret híján is belevághatunk a játékba, maximum a háttérsztoriról maradunk le.
Negatívumként muszáj még megemlítenem, hogy a játék szerintem rövidkére sikeredett, ami azért is fájó, mert pont az utolsó fél-egy órában vannak a legjobb dolgok, és jó lett volna, ha még belefért volna pár további ötlet és kicsit tovább tart az élmény. Meg az sem lett volna rossz, ha tényleg meg kell tornáztatni kicsit az agysejteket, ha már egyszer puzzle-akciókalandként hivatkoznak rá. De azért így is érdemes belevágni, mert a játék fő része, a mászás, nagyon jól lett kialakítva, kifejezetten pihentető tud lenni, nem mellesleg tényleg egyedi élményt biztosít! Ha viszont beakadsz valahova, akkor nem árt, ha van kéznél némi vérnyomáscsökkentő. A linearitás miatt teljes áron csak fenntartásokkal tudom ajánlani, de a Game Pass előfizetéssel rendelkezők mindenképpen próbálják ki, akkor is, ha tériszonyuk van! Találkozunk a csúcson!