Yu és Kay a húszas éveik elején járó fiatalok, és nagyon szerelmesek egymásba. Friss párként szinte minden szabad idejüket együtt töltik, együtt mennek kirándulni az ismert bolygórendszerekben a lány anyjától kapott lakókocsi-szerű űrhajóval, a Nesttel, együtt képzelik el a jövőjüket, ilyesmi. Ez nem is lenne baj, ha nem egy némileg disztópikus világban élnének, ami arra épül, hogy egy kifinomult számítógépes rendszer, a Matchmaker állapítja meg, kinek kivel kötelező összekötnie az életét. Yu-t és Kay-t pedig nem egymásnak teremtette a gépisten. A fiatalok persze nem hagyják annyiban a dolgot, bepattannak a Nestbe, és elmenekülnek egy nemrégiben felfedezett lakatlan bolygó irányába, ahol aztán majd jól elbujdokolhatnak az elnyomó rendszer elől.
Mivel az űrhajójuk nem ekkora táv megtételére lett tervezve, eléggé rossz állapotba kerül a nem túlzottan rázkódásmentes földetérés során (konkrétan a lakómodulon kívül nem sok ép része marad). Így a skacoknak amellett, hogy a Source-ra elkeresztelt planéta új, egyedüli lakóiként a szakadatlan romantikázás meg a hely titkainak felfedezése lesz az új hobbija, a Nestet is minél jobb állapotba kellene összekalapálniuk, hátha megint menekülni kényszerülnének vele. Ezért már nemcsak a mindennapi túléléshez szükséges ételalapanyagok és nyersanyagok felkutatásának szentelhetik a mindennapjaikat, hanem a javításhoz kellő alkatrészek megtalálására is.
Na de mégis honnan szedjenek mindenféle futurisztikus gadgetet egy ember által sosem lakott, a hirtelen földrengések ellenére édenkerti állapotban lévő helyen? Hát, hamar kiderül, hogy a Source nem mindig volt lakatlan, így ha nem is könnyen, de időnként azért rábukkanhatnak az egykori kolónia romjai között a kellő alkatrészekre. Mint minden jó vizuális novella, a Haven története is fordulatokban bővelkedik, így gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy a szerelmespár nem sokáig élvezheti az új lakóhelyük adta szabadságot, és nemcsak a bolygó múltjának sötét titkaival, hanem a jelenük gonoszaival is meg kell küzdeniük.Ez néha szó szerinti harcot jelent, de nem kell megijedni, a kevert stílus ellenére akciójátékról azért szó sincs. A játékidő egy részében Yu-val és Kay-el a Nestben lopjuk a napot; ilyenkor főzhetünk és kajálhatunk, craftolhatunk mindenféle hasznos cuccot, gyógyulhatunk, ha van gyógycsomagunk, meg nézhetjük a két fiatal szerelmének lassú bimbózását, vagy ahogy azon agyalnak, mikor jönnek értük mindenféle harci robotok, hogy visszahurcolják őket a civilizáció ölelő és jóval szabálykövetőbb karjaiba. Ha elhagyjuk a belső nézetben ábrázolt kis otthont, akkor a kamera külső nézetre váltva követi a két fiatalt, akik a cipőjükbe épített antigravitációs motornak hála nem gyalogosan vagy kocogva kénytelenek bejárni a környéket, hanem a talaj fölött szálldosva.
Amikor a demóban először lehetett lég-korcsolyázni, kábé hatalmasakat rikkantozva repkedtem össze-vissza a két fiatallal, miközben próbáltam az irányítás rejtelmeivel megküzdve arra terelgetni őket, amerre szerettem volna, hogy suhanjanak (ezzel még órák múlva is akadtak problémák; amilyen menő dolog ez a repkedés, olyannyira nem alkalmas kifinomult manőverezésekre). Kifejezetten érdekes közlekedési megoldás, ami néha roppant látványos helyzeteket szül. A lég-korcsolya persze nem a levegőből veszi ki az oxigént, hanem a helyszíneken található, kékesfehér szálldosó energiasugarakból, a flow-ból, amiket elkapva tölthetjük fel az energiát, plusz meglovagolva őket a segítségükkel eljuthatunk olyan területekre, amik nélkülük elérhetetlenek lennének.
A tájképet ezenkívül a vörös rust határozza meg, ami megfertőzte a bolygó flóráját meg faunáját, és a mi dolgunk lesz feltakarítani. Ehhez egyszerűen el kell repkedni felettük a flow-al megtöltött cipőnkkel, és már el is kotortuk a mocskot. Fontos, hogy ne ész nélkül tisztogassunk, hanem a rust koncentrátumokat vegyük célba. Ugyanis csak akkor tisztul meg az adott terület, ha azokat felszámoljuk, plusz összeszedve ezeket a kraftoláshoz és az űrhajó javításához is szükséges fontos nyersanyagokat gyűjthetünk be.
A vörös anyag nem csak a növényekre, hanem az állatvilágra is veszélyes. Az alapvetően tök cuki élőlények megvadulnak miattuk, és nekitámadnak a békésen felfedező szerelmespárunknak. Ilyenkor két lehetőségünk van: az ’X’-et lenyomva kiütjük őket egy flow lövéssel, hogy amíg csicsikálnak, gyorsan továbbálljunk (ezt a módszert csak akkor ajánlott alkalmazni, ha kevés a HP-nk, vagy nagyon kerülni akarjuk a harcot, mert ilyenkor nem fejlődnek hőseink). A másik pedig azt jelenti, hogy felvesszük a kesztyűt, és lekaratéjozzuk szerencsétleneket. A harc teljesen egyszerűen, alapvetően körökre osztva zajlik, de a két fiatalnak egyszerre kell kiadnunk, hogy mit is cselekedjenek. Ez abból fakad, hogy a Haven fejlesztői azt szeretnék, hogy lokálisan egyszerre ketten kalandozzunk vele. Amúgy így bizonyára szintekkel érdekesebb lehet a móka, mint egyedül, elvégre összehangoltan kell kiadni a parancsokat ahhoz, hogy sikeres legyen a harcbeli teljesítményünk. Ehhez kettő controllerre van szükség PC-n is, mivel sajnos ketten játszva az nem játszik, hogy az egyes játékos az irányító bal oldalát, míg a párja a jobb oldalát használja, ahogyan az egyjátékos módban történik. Pedig tuti hozzáadna a hangulathoz, hogy egymás nyakában lógva lehetne nyomkodni a játékot.
Harc közben ütés, lövés, védekezés és szép magyarosan ferdítve pacifikálás közül választhatunk, plusz később használhatunk gyógyító és egyéb tárgyakat is. Ezek közül az állatok szelídítése szorulhat némi magyarázatra. A Furival szemben a Haven nem egy erőszakos alkotás, így gyilkolni sem kell benne. A helyi, megvadult állatvilág tagjait, miután addig gyapáljuk, hogy bekómáznak, a Pacify menüre nyomva meg kell szelídítenünk, így békésen továbbállnak. Ezért értelemszerűen egy harcnak csak akkor van vége, ha minden résztvevő ellenfelet megtisztítottunk a rust hatásától, vagy a később felbukkanó robotok esetében kikapcsoltuk őket.
Kissé érdekes megoldás, hogy verekedés közben az ellenfelek HP csíkját láthatjuk, de a sajátunkét nem. Csupán a fiatalok ruhájának színeváltozása mutatja, hogy nagyjából mennyi ütést kaphatunk be a game over előtt (persze valódi meghalás nincsen, ilyenkor visszateleportálunk 1-es hápével a Nestbe). Fontos, hogy akár ketten, akár egyedül játszunk, ahogy a kaland többi része, így a harc is a szerelmespár együttműködéséről szól. Például van ellenfél, amit csak úgy lehet sebezni, hogy Yu-val a shield paranccsal védekezünk, mire a nagydarab rinocéroszrozmártehénre emlékeztető állatka pár másodpercre megszédül a támadása után, így Kay-el megüthetjük. Ellenben a játékidő nagy részében az úgynevezett DUO-támadásokra van szükség. Ezek akkor jönnek a képbe (a megfelelő szint elérése után), ha mindkét szereplővel ugyanazt a támadástípust választjuk ki és eresztjük el a megfelelő pillanatban. Érdekes megoldás, és tökéletesen tükrözi a játék hitvallását, miszerint nemcsak a szerelemben, hanem az életben is csak akkor lehet elérni valamit, ha tökéletes harmóniában együttműködünk másokkal. Az összedolgozás sikeressége kell a szereplők fejlődéséhez. Minél sikeresebbek vagyunk a közös harcban, annál közelebb kerülünk a következő szinthez. Ugyanezért fontos, hogy a sztorimesélés közben választható párbeszédekkel is minél nagyobb összhangot alakítsunk ki a fiatalok között. Lehet persze cinikusan szekálni is a másikat, csak akkor lassabban fejlődnek, ami miatt nehezebbé válik a továbbjutás.
Tehát a Havenben harcolgatni és rogue-like szerűen felfedezgetni fogunk, amit időnként megszakít a vizuális novella-szerű, némileg interaktív mesélősdi. Fontos ezért, hogy mindhárom játékmenet elég érdekes és jól kidolgozott legyen, hogy tizenvalahány órára a képernyő elé szegezze a játékos(ok)at. Szerintem a Game Bakers csapatának sikerült ezt elérnie. A helyszínek kitakarításáról és nyersanyaggyűjtésről szóló felfedezősdi sosem érződik unalmasnak és monotonnak, ami annak köszönhető, hogy hiába térünk vissza elég sűrűn a bázisunkra, nem kötelező a már megnyitott területeken újra végigmenni, így mindig újdonságokat láthatunk. Egyrészt rálelhetünk egy halomnyi rövidítésre, másrészt fix helyeken némi kajáért cserébe rendelhetünk „légitaxit” a Burble névre keresztelt, egy nagyra nőtt repülő rájára hasonlító állatka képében, aki a térkép bármelyik olyan pontján szíves-örömest ledob minket, ahol nincsen rust. A fiatalok életének menedzselése se unalmas, szépen megoszlik az életben maradásukhoz szükséges mindennapi teendők és a lelkük, meg a kapcsolatuk pátyolgatása között. Plusz mindkét szereplő eléggé szerethető ahhoz, hogy hosszútávon is érdekeljen minket a történetük (még akkor is, ha a jány először elég idegesítő a basáskodó hozzáállásával, de később kiderül, miért is olyan, meg az is, hogy a felszín alatt azért sokkal kedvesebb a személyisége).
A történetük is elég fordulatban bővelkedik ahhoz, hogy lehessen izgulni. Arról nem is beszélve, hogy az íróknak sikerült tökéletesen bemutatni egy párkapcsolatot annak szépségeivel és buktatóival együtt. A harcrendszer szintén elég összetett ahhoz, hogy ne váljon unalmassá vagy idegesítővé; ha valakit mégis zavar, akkor lehetőség van gyorsított automata verekedéssel túllenni rajtuk. A játékmenet egyetlen hibája szerintem, hogy hirtelen nehezedik. Az első 6-7 órában igazi chill élmény berepkedni a helyszíneket, és néha leverni néhány szörnyikét. Ellenben miután megjelennek a robotizált ellenfelek, szintekkel nehezebb dolgunk lesz, méghozzá olyannyira, hogy a vége felé egyre jobban kaptam azon magam, hogy elmenekülök a konfliktusok elől (ami ugye meg a fejlődés hiánya miatt nem egészséges). Emiatt pedig össze is vontam a szemöldököm, és kénytelen voltam levonni vagy egy pontot az értékelőből. Ha valami idegnyugtató élményt nyújt órákon át, akkor kis túlzással ne menjen már át Souls-szerűbe a végére. Irgum-burgum!
Technikailag és grafikailag a Haven rendben van. A látványvilág némileg stilizált, a szereplőkön cel shader-szerű effekttel (engem a Gravity Rush második részében látottakra emlékeztetett). A tájak sem csattannak ki a részletektől, a szép, pasztellszínekkel telepakolt grafikára mégis kellemes ránézni, sőt, amikor felszállunk a magasba egy flow-szálon, miközben alattunk egy völgy meg egy csillogó víztükör, felettünk a lemenő nap sugaraitól megfestett égbolt terül el, akkor azért elismerően lehet csettintgetnünk. Szerencsére a gépigényre sem lehet panasz, egy ezredmásodpercre se mozdul el a számláló mindent maximumra rakva a 60 FPS-ről úgy, hogy a négy éves gépem erőforrásainak körülbelül a 40%-át használta a játék.
Az audioszekció kifejezetten igényes. Yu és Kay hangjai tökéletes munkát vittek véghez, rendesen élővé és hihetővé varázsolják a fiatalokat és a kapcsolatukat (kis érdekesség, hogy a két szinkronszínész nem külön, hanem együtt dolgozva vette fel a szövegeket, ezért is hatnak teljesen valósnak és természetesnek néha a reakcióik). A zenék is egészen kellemesek, csak kissé szeretni kell az elektronikus muzsikát, mert az szól a történektől függően andalítóan vagy vérpezsdítően felpörgetően.
Már csak az a kérdés maradt, mielőtt nekiállnánk a fogyókúrának az ünnepi menüre felkészülve, hogy vajon érdemes-e a Havenre rászánni azt a tucatnyi órát, amit szeretne Kay és Yu kalandja magának követelni. Szerintem simán. A kétjátékos lokális multi igazán jó élmény lehet, ha rá tudunk venni valakit, hogy repkedjen a társaságunkban Source vadregényes tájain. Ha magányosan kéne nekilátnunk a bolygó megtisztításának, az a jól megírt történetnek és az élvezetes játékmenetnek hála igazán maradandó élmény lehet.