A Slow Bros. játéka egy távoli bolygóra invitál minket, ahová a Föld lakhatatlanná válásától félve indult egy csapat ember, hogy új otthonra leljenek. A generációkon átszelő utazást követően azonban kellemetlen helyzetet teremtett az emberi élet számára nem megfelelő, mérgező légkör, valamint a szárazföld teljes hiánya, így az utazás során továbbfejlesztett űrhajó amolyan víz alatti bázisként funkcionál ebben az új környezetben, ahol is a sokadik nemzedék tengeti mindennapjait immár nagyjából 50 éve. A címszereplő kissé habókos, amúgy jólelkű Harold is közéjük tartozik, aki bár nem több egyszerű karbantartónál, mégis Jeanne Mareaux, a FEDORA főtudósának pártfogoltja és beosztottja. A hölgy rendíthetetlenül dolgozik azon, hogy el tudják hagyni az óceánt, és végre találjanak egy olyan helyet, ahol letelepedhetnek véglegesen.
A történet ennek megfelelően egy, az ott élők számára tök átlagos napon kezdődik, amikor is Harold számára a megszokott haletetésen és tartálytisztításon túl felmerül egy régebbi kőzet megvizsgálásának fontossága, ami a helyi vegyesbolt tulajdonában van. A főnökétől megkapott lóti-futi munka - miszerint hozza el a laborba a követ - azonban bonyolultabbnak ígérkezik a vártál, mivel a tulajdonos épp a helyi bárban iszogat, szent meggyőződése ugyanis, hogy felesége megcsalja a hajó kigyúrt, szőke és nem mellesleg törökszappanopera-rajongó tanárával. Szerencsére hamar megoldódik a félreértés, ám addigra már a kőnek lába kél a kirakatból, hogy aztán nem sokkal később a labor megkapja azt egy rejtélyes üzenet kíséretében az úgynevezett lightkeeperektől, vagyis fényőrzőktől. Az igazi változást azonban mégsem a rajta végzett vizsgálatok hozzák el, hanem amikor egy humanoid szerű tengeri lény akad a szűrőberendezésbe, akinek jelenlétét egyrészt Harold és a professzor igyekeznek titokban tartani, másrészt felmerül egy potenciális energiaforrás kiaknázásának lehetősége egy eddig ismeretlen világban.
A fő cselekmény kibontakozását nem kapkodják el. A 10 órát bőven meghaladó kaland inkább lassan csordogál, nem feledkezve meg arról, mennyire fontos a világépítés, a különböző szereplők megismerése. Bizonyos szempontból a tempó logikus, hisz a kutatói munka döcögős, ugyanakkor itt-ott talán lehetett volna feszesebbre vágni az alapanyagot, ha már maga a játékrész kifejezetten ingerszegényre sikeredett. Amikor ugyanis kezünkbe kapjuk az irányítást, akkor jellemzően A-ból B-be kell eljutnunk, hogy beszéljünk valakivel, felszedjünk valamit, tehát gyakorlatilag a Harold Halibut egy interaktív film, amibe kicsit mi is belenyúlhatunk (a futás gomb megtalálása után azért egy kicsit kevésbé álmosító élmény :P - Trish). Nagy ritkán találkozunk egy-egy minijátékkal, vagy például a játékteremben repülőzhetünk az egyik masinán, ugyanakkor az agysejtjeinket nem igazán fogjuk megtornáztatni; legfeljebb úgy akadhatunk kicsit el, ha valakit nem találunk, mert épp nem a megszokott helyén lófrál. Ami miatt mégsem fullad unalomba a játék, hogy a rohangálások közepette lehetőségünk van kvázi mindenkivel cseverészni, jobban megismerni az adott illetőt, feltárni érzelmeit, problémáit. És ezek az arcok bizony sok hiányosságot feledtetnek.
Ahhoz ugyanis, hogy ez a világ működjön, olyan figurák kellenek, akik érdekesek, megjegyezhetők, és a FEDORA fedélzetén csupa olyan alak van, akik nem csak a vizuális megjelenítésük miatt maradnak emlékezetesek. Az egyiküket például a játék rendezőjéről mintázták teljesen: a külsejétől a hangján át a nevéig. Apropó, prezentáció: a játék fantasztikusan néz ki. Ahogy a szereplőket és a környezetet létrehozták apró modellekként, valami bámulatos. Akkor is, ha bele tudnék kötni például abba, hogy szinte mindig mindenki ugyanazt a ruhát viseli (ezt Adrian Monktól el tudom fogadni, de itt azért nem lehet mindenki ekkora mániákus), Haroldot ráadásul premier plánban látjuk feküdni és kelni nap nap után ugyanabban a szerelésben. És közben még a mosdóba sem megy ki, holott elvileg az egész napját végigkövettük… Egy ponton amúgy ebből viccet is csinálnak a készítők, amikor főhősünk közli, hogy de rég volt már pisilni, nagyon kell neki (Az semmi; a FF7 Rebirth-ben 120 órán keresztül nem pisil és eszik senki se, de legalább egyszer aludtak és zuhanyoztak is… - Trish).
A játékra amúgy is jellemző itt-ott a kissé debil humor, de például a cselekmény egyes részeit kizárólag úgy tudom érdemben értékelni, ha szatíraként is tekintek a Harold Halibutra. Ezt abban a helyzetben meg is jegyzik a szereplők, hogy teljesen abszurd, ami történt. Ugyanakkor van benne nyomozás, tudomány és fantasztikum, mese, valamint mélység is, hisz az elsüllyedt űrhajó valahol kicsit Harold helyzetét is prezentálja ebben a különös világban. Amit amúgy az All Water nevezetű vállalat vezet, üzemeltet, és hát ahogy várható, róluk is derülnek ki érdekes dolgok. A történetre visszatérve: azért ha beszippant a világ, az egysíkú játékmenet ellenére nehéz elengedni a játékot, könnyen felszínre tör az emberben a „csak még egy kicsit” érzés. Azért az alapvető monotonitáson némiképp segít, hogy akadnak nem várt képsorok és a környezet is kap időnként egy kis dinamikus frissítést, plusz hangulatos átvezetőknek sincs híján a játék - a kedvencem, amikor Harold munka közben dalra fakad.
A Steam Jövő Feszttel foglalkozó podcastadásunkban már említettem, hogy valahogy a lépcsőzést nem sikerült jól megvalósítaniuk a készítőknek, ami számomra a játék egész technikai minőségét nézve egy hatalmas kérdőjel. Az meg nettó piszokság, hogy a program nem hívja fel rá a figyelmet, hogy Harold amúgy futni is tud, nem csak gyökkettővel vánszorogni - mondjuk a futás erős kifejezés, inkább csak tempósan szedi a lábait. Akadnak továbbá grafikai hibák is: Harold simán átsétál néhány kisebb tárgyon, de a vécéajtó is képes meghülyülni (még jó, hogy, hogy nem a kagyló - Trish). Az átvezetőknél pedig hajlandó a játék váltásokkor pixelesedni és színekben is szétesni egy-egy képkocka erejéig. Az egyik történetszálat is indokolatlanul mellőzik egy darabig szerintem, bár ez inkább véleményes. Mindezek azonban eltörpülnek a tény mellett, hogy részese lehetettem egy olyan kalandnak, ami megérintett, ahol a szereplők annyira hozzám nőttek, hogy szívesen eltöltenék velük több időt is.
Az eddigiekből sejteni lehet, hogy az irányítás pofonegyszerű, igazából a mozgást leszámítva mindössze két gombbal kell bajlódnunk a történet során (mazochisták, akik a lassan járj, tovább érsz elvet követik, megoldják eggyel is). Ha valakivel/valamivel interakcióba léphetünk, azt egyértelműen jelzi a program. Muszáj pár szót szólnom a játék zenéjéről is, ami konstans képvisel ugyan egy magas nívót, ám egyes tételek egyszerűen még így is kiemelkednek közülük, olyan brutálisan hangulatosak… mint például a legutóbbi előzetesé. De kifejezetten hatásosra sikeredett a lincenszelt dalok felhasználása is. A készítők már dolgoznak azon, hogy a zenei anyag külön elérhető legyen, úgyhogy izgatottan várom. Hasonlóan profin teljesítettek a felkért szinkronszínészek, úgyhogy az audiovizuális élmény gyakorlatilag hibátlan!