A történet valamikor a mai modern világban játszódik (vagy nem; néhány dolgon kívül bármikor járhatnánk az elmúlt 30 évben) egy képzeletbeli amerikai városban, Oriole Cityben. Itt él a ránézésre a 30-as évei elején járó Frank, aki maga sem ismeri a valódi korát, ugyanis semmire sem emlékszik a múltjából az elmúlt évben történteken meg egy titokzatos nőn kívül, aki általában mindig álmában szokta meglátogatni, azonban mostanában a férfi már nappal is folyton képzeleg róla. Frank amúgy házfelügyelőként dolgozik egy hozzá hasonlóan kissé fura lakóknak otthont adó társasházban, így a napjai nagy része a múltján való rágódáson túl a némileg lepukkant épület karbantartásával telik.
Ezt a körforgást töri meg, amikor egy szép napon levelet kap a főbérlőjétől, miszerint éjjel lakótársa érkezik, aki szintén eléggé különc figura: egy krónikus betegség miatt nem tűri a bőre a napfényt, ezért csak éjjel mutatkozik, nappal pedig általában alszik (hm, biztos nem szereti annyira a fokhagymás ételeket sem, és bizonyára nem nagy rajongója a keresztyén vallásnak).
Mivel a két férfi az eltérő életritmusuk ellenére mégis csak egy fedél alatt él mostantól, megpróbálnak valamiféle kapcsolatot, sőt akár barátságot is kialakítani egymás között úgy, hogy személyesen egy darabig még csak nem is találkoznak, csupán a hűtő ajtaján hagyott kis cetlikkel kommunikálnak egymással. Mármint, rajtunk a játékoson múlik, hogy fűződik-e barátság végül közöttük, vagy mindössze két idegen maradnak egymásnak, akik kénytelenek megtűrni a másikat egyazon fedél alatt bekuckózva.
Az alkotás amolyan visual novelbe oltott, logikai feladványokkal megtűzdelt kalandjáték, amiben temérdek kisebb-nagyobb döntésünkkel alakíthatjuk, hogy ugyan merre kacskaringózzon a történet. Nappal ugye Frank bőrébe bújunk, aki nagyrészt a házban adódó különféle gondokat próbálja meg megoldani, amelyek mindenféle logikai feladványokban testesülnek meg. Leszakadt valahol a redőny? Hát, ki másnak, mint neki (avagy nekünk) a dolga valahogy összefűzni és visszarakni a helyére (amúgy itt hagytam majdnem abba a játékot, annyira idegesítő volt, hogy a redőny mindkét oldalán meg kellett találni a helyes lyukakat, amikbe aztán a megfelelő sorrendben kellett belefűzni a madzagot).
Aztán sorban jönnek a tennivalók, mi pedig eldönthetjük, hogy ezek közül melyiket csináljuk meg, amivel azt is meghatározzuk, hogy melyik helyszínekre látogatunk el, és merre tereljük ezzel a sztorit tovább. Ugyanis egy játékbeli hetet csinálhatunk végig, és mint a valóságban, úgy ebben a kis virtuális világban is véges idő adatik meg. Ezért, ha valamelyik helyszín és tennivaló mellett döntünk, akkor a másik kiesik, emiatt pedig bár csak jó kétórás élményről van szó, legalább kétszer érdemes végigjátszani, vagy ha nagyon maximalisták vagyunk, akkor háromszor, sőt négyszer is, hogy minél teljesebb képet kapjunk, elvégre a hét közepén már nem napi kettő, hanem akár négyfelé is elágazódhat, hogy merre mehetünk tovább.
Természetesen gyorsan elunnánk magunkat, ha csupán ennyiből állna a dolgunk, de szerencsére hamar rátér a történetmesélés Frank múltjára, ahogyan Drake-ére is, ugyanis gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy nem most először kapcsolódik össze kettejük sorsa. A furcsa betegségű, sápatag srác (aki valójában nem is fiatal, elvégre hamar megtudjuk, hogy már elmúlt ötven is, és csak a vérbankból beszerzett nedű tartja ilyen frissen és üdén :O) az éjjeleit egy pubban tölti csaposként, a szabadnapjain (mármint éjszakáin) pedig a nemrégiben elhunyt édesanyja múltja után nyomoz leginkább abbéli célból, hogy kiderítse, mégis ki lehetett az apja, aki csupán egy futó kaland volt az asszony életében, ami során egy ennyire speciális utóddal ajándékozta meg.
A történetről nem árulnék el többet, elvégre ez a játék legkiemelkedőbb pontja (a kinézetén és a zseniális zenéjén túl, amit hallgatva néha úgy éreztem, hogy valójában egy kiváló jazzalbum mellé kaptunk egy kellemes videójátékot, és nem fordítva).
A játékidőből elég szép részt kanyarít ki még a mindkét szereplőnk által szorgosan vezetett naplóiknak bújása, ugyanis a kis könyvecskékben feljegyzésre kerül Frank és Drake minden egyes fontos gondolata mellett a következő tennivalókon át, a felfedezett titkok közötti lehetséges kapcsokig minden is. Bármikor elmerülhetünk ezekben a jegyzetekben, ha úgy érezzük, hogy túlságosan sok a rövidke játékidő ellenére Himalája méretű ránk zúdított információgörgeteg.
Mivel elég kis költségvetésű alkotásról van szó, szipiszupi 3D-s grafikáról természetesen ne is álmodjunk, azonban egy kifejezetten stílusos, kézzel rajzoltról annál inkább. Ennek a legkiemelkedőbb része a szereplők animációja, ugyanis a manapság már nem annyira használt, ún. rotoszkóp technológiával készültek. Ez úgymond a mai modern motion capture elődje volt, és eredetileg a ’90-es években volt kifejezetten divatos olyan műveknek köszönhetően, mint a legelső Prince of Persia, vagy Another World.
Ennek lényege, hogy kamera előtt sétáló, ugráló, ésatöbbi hús-vér embereket lefilmezik a tevékenységeik közben, aztán a mozgásukat kockáról-kockára átrajzolják avagy digitalizálják a grafikusok. Bár elég időrabló és fárasztó folyamat, a végeredmény miatt megéri alkalmazni, ugyanis igazán különleges hangulata van az így készült animációknak (elég, ha például a klasszikus a-ha videoklipre, vagy a Kamera által homályosan Philip K. Dick filmfeldolgozásra gondolunk). A Frank and Drake-ben is zseniálisan tud ez kinézni; kár, hogy viszonylag kevés van az ilyesmiből, és akkor is leginkább az átvezetőkben bukkan fel a technológia; csupán néhány olyan jelenet akad, ahol interaktívan mozoghatunk az ilyen módon animált főszereplőinkkel.
Az esetek tekintélyes részében szintén kézzel rajzolt, totálisan statikus helyszíneket láthatunk, amik egészen kellemesen tudnak kinézni a ceruzarajz-szerű dizájnjukkal. Ezen helyszínek között képernyőváltással közlekedünk, az éppen látott képernyőn pedig ide-oda scrollozhatunk, hogy minden részét jól megvizslathassuk. Sajnos azért látszik, hogy egy apró csapat alkotásáról van szó, de legalább rajzolt, és nem valami nagypixeles grafikát kapunk.
A muzsikát már fentebb dicsértem, de most még egyszer megtenném, elvégre kifejezetten kellemesek a fülünkbe bemászó dallamok. Ráadásul egy egészen érdekes művészi koncepciónak hála a nappali fejezetekben kissé álmosító, chill élményt okozó, zongorára, dobra és valami elektronikus hangszerre (halvány gőzöm nincs, hogy mi lehet, de szép hangja van) épülő dallamok szólnak, addig az éjszakai részeknél jó kis vérpezsdítő jazz dübörög szintén dobbal, zongorával és egy kis trombitával megbolondítva. Szinkront sajnos csak az intróban és az endingekben hallhatunk, játékközben síri csend van (nem mintha olyan sok szereplővel kerülnénk interakcióba, de azért akad belőlük néhány), kár, hogy nem volt nagyobb büdzsé rá, hogy végig beszéljen mindenki.