Az Europa Helder Pinto művész szerelemprojektje, amibe még sok-sok évvel ezelőtt vágott bele a Blizzardnál betöltött állása mellett, ahol többek között az Overwatch-ok környezeti dizájnján dolgozott, de részese volt a Diablo III: Reaper of Souls csapatának is, korábban a Cryteknél pedig a Crysis 2 és 3 pályaművészeként is ténykedett, tehát elég patinás múlttal rendelkezik. A saját játékán nem meglepő módon erősen érződik egyfajta művészi szemlélet, ami jelentősen táplálkozik a japán Ghibli műveiből. Talán a Laputa – Az égi palota hatása érezhető leginkább, hisz az abban látott robotokra hajazó roncsokra lehet bukkani az Europa felfedezése során. A játékos Zee, az android bőrébe bújik, aki apjának, a hold utolsó emberének naplójának hatására felkerekedik, hogy eljusson a lebegő szigetre, hogy megismerje, mi történt ebben az utópikus idilli világban, ahonnét eltűnt az emberi létforma. Belevágva a nagy kalandba egy, a Journey-hez hasonló élmény és játékmenet vár ránk, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben.
Ha valami csodásan sikeredett, az a prezentáció. Talán nem mondok azzal semmi meglepőt, hogy ami a Ghibli látványvilágából merít, az rossz nem lehet. Gyönyörű, élénk színek, repkedő élőlények, gigantikusnak tűnő világ, amiben a békés kertektől a hűvös barlangokon át a rideg kastélyfalakig minden megfér. Mindemellé pedig fülcsiklandozó melódiák társulnak, amiknél a nyugisabb részeknél a zongora, a tempósabb, komorabb témáknál inkább a fúvós- és vonósszekció dominál, de ütőshangszerek is előszeretettel diktálják olykor a taktust. Matthew Thomason igazán kitett magáért, a komponált zenei anyag egyaránt kiváló háttérmuzsika bármilyen pihentető tevékenység mellé, másrészt ráfókuszálva sok apró finomság teszi izgalmassá.
Ezzel párhuzamban maga a játék is egyfajta érzelmi utazás, amiben összegyűjtögetve Adam naplójának hiányzó oldalait megpróbáljuk megismerni a történteket, mindezt 15 fejezeten keresztül, melyek során egyre közelebb kerülünk célunkhoz, a szigethez. Extraként kristályokat gyűjtögethetünk, valamint rajzokat készíthetünk az Europa teremtményeiről, akik között ugyanúgy megtalálni az organikus létformákat, mint a mesterségeseket. Helder kifejezett szándéka volt amolyan nyugijátékot készíteni, ami inkább kikapcsol, semmint kihívások elé állít, ennek megfelelően még egy zen mód is bekerült az első frissítésbe, ami békéssé teszi az amúgy nem túl békés lényeket. Nem mintha komoly kárt okoznának nekünk alapból, hisz a játékban nincs halál, ha eltalál mondjuk egy lövedék, vagy aktiválunk egy bombát, pusztán megtorpant egy kicsit, semmi több. Ha pedig olyan helyre zuhannánk, ahonnét nem tudnánk kikecmeregni, a kis bogarak mindig megmentenek.
Bár a történetvezetés teljesen szép ívet ír le, magában a játékban meglehetősen kevés szerepet kap az izgalom. Bár alapvetően konkrét céllal kóválygunk a helyszíneken, hisz általában egy kapu kinyitásával haladhatunk előre, az egész valahogy ingerszegény, a grandiózusnak tűnő világ meg csak illúzió, hisz amint nem kívánatos irányba vesszük az irányt, a szél gondoskodik róla, hogy ne kalézolhassunk el. Talán csak a repkedés nyújt némi extrát, Zee ugyanis egy vázára hasonlító röptáskával képes a magasba törni, ami különböző, a pályákon szétszórt gömbökből meríti az energiát. Használata nélkülözhetetlen bizonyos platformok megközelítéséhez, a kapuk kinyitásához szükséges dolgok ugyanis nem mindig vannak kézenfekvő helyeken. Ennek ellenére kihívást inkább az irányítás jelent, mert helyenként a kamera elég hülye nézetet vesz fel, másrészt főszereplőnk szeret néha sima futásból siklásba átváltani, mellőzve minden fizikai logikát. Persze, vannak hátráltató tényezők, a lila kristályok például kimerítik a minihajtóművünk energiáját, ahogy néhány bogár is negatív hatással van rá, de ezek inkább csak apró kellemetlenségek, semmint komoly problémák. Van szeles pálya is, a’la Journey, ahol megfelelő védelmet kell keresnünk biztonságunk érdekében. Utáltam.
Egyes részek apró fejtörőket is tartogatnak számunkra – pl. kockákat kell mozgassunk adott helyekre, vagy eltűnő-feltűnő kockák nehezítik meg ugrálásunkat – és szerintem a repkedésen túl ezek a részek sikerültek a legjobbak. Ha ilyenekben dúskálna a játék, kellőképp érdekessé téve és nehezítve a haladásunkat, sokkal lelkesebb lennék. Nem véletlen, hogy a kedvenc részem az a pár fejezet volt, amikben végig csak szárnyalnunk kell; ilyenkor igazán eltudott kapni az a fajta élmény, amit a játék éreztetni szándékozik, csak kár, hogy ezek nem tartottak sokáig. A fejezetek mérete amúgy is teljesen aránytalan, némelyik bántóan rövid, egy-két percnél tovább nem tart.
Érzelmi húrokon pendülve lényegesen pozitívabb a tapasztalom, nagyon aranyosak a környezettel való interakciós lehetőségek, akadnak szívmelengető pillanatok, nem csak a pályákon, a naplóban leírtak hatására is. De a játékélmény mégis sántít nekem. Valahogy nem tudott elkapni, még akkor sem, hogy amúgy a történet kifutása érdekelt, de gyűjtögetési kényszert semennyire nem váltott ki belőlem. Sokszor pusztán annak szólt az örömöm, hogy túlvagyok egy-egy részen. Azt gondolom, ehhez a koncepcióhoz több kreativitás kellett volna, hisz bár a játék igyekszik az első pár pálya után fejezetről fejezetre megújulni, ez leginkább csak látványra sikerül, igazán semmi olyat nem tesz le az asztalra, amitől eldobtam volna az agyamat, holott a repkedésből lehetett volna érdekes dolgokat kreálni. Ettől függetlenül semmiképp sem nevezném rossznak a játékot, pusztán a kereslet és a kínálat nem találkozott az én esetemben. Valószínűleg azoknak, akik imádták a Journey-t, ez egy jóval élvezetesebb platform-kaland móka lesz, de őszinte leszek, számomra sokakkal ellentétben az sem volt egy áll-leejtős élmény.