A Daedalic Deponia-szériája igazán nagyméretű vállalkozás. A 2012 nyarán megjelent legelső részen is látszott, hogy az agyament blőd humor mellett komoly csavarokkal telitömött sztorigörgeteget kapunk, melyben az eredetileg csupán a gazdagság után kajtató hősünk egészen szép személyiségfejlődésen megy keresztül, hogy jól megmentse a Deponia bolygót és a körülötte keringő Elysium űrállomást a pusztulástól. Ezért pedig nagy áldozatot kell hoznia. A 2013-ban megjelent harmadik rész kereken lezárta a történetet, még ha olybá módon, ami eléggé megosztotta a rajongókat (SPOILER): az örökkön egoista Rufus feláldozta magát, hogy ne csak a szeretett Goalt, hanem mindenki mást is megmentsen. Ha nem is happy endnek, de mindenképpen végleges zárásnak tekinthető ez. Ezért is meglepő, hogy a negyedik Deponia legelején újból találkozunk hősünkkel, aki ránézésre immáron az 50. évét tapossa, és a Fewlockoknak nevezett szörnyetegekkel harcol az atomtél sújtotta bolygó pusztaságain (miközben Solid Snake/Big Boss hangján nyilvánul meg :) ). Az interaktív intró keretében egy romos toronyba menekül, ahol egy hatalmas pusztító erővel rendelkező bombát élesít be, amivel aztán pozdorjává robbantja az egész planétát.
Aztán sikítva ébred a fenti rémálomból. Ugyanis a fentieket csak az Elysiumba utazás előtti éjszaka izgalmai láttatják Rufussal. Na de itt az idő a nagy kalandra! Mivel szeretné magával vinni imádott asszonybordáját, Tonit (mintha ezzel valami rögtön nem stimmelne), ezért egy kényelmes léghajót épített, ami indulásra készen várakozik. Csupán a könnyen dühbe guruló nőszemély törékeny pohárgyűjteményét kell biztonságosan becsomagolnia, mielőtt elindulnának a fellegekbe. A poharak természetesen az igen közeli jövőben darabokra törnek, ami tragédiát kivételesen nem a dupla balkezes hősünk okozza, hanem történetünk új fontos szereplője, McChronicle, aki a nemrégiben tákolt időgépét próbálja leparkolni kisebb-nagyobb sikerrel. Szerencsére a jármű képes visszatekerni pár perccel az idő kerekét, így Rufus újabb esélyt kap, hogy megóvja az üvegeket a pusztulástól, és az arca épségét Toni haragjától. Aztán újabb esélyt kap, aztán újabbat, aztán újabbat. Ugyanis bármit is teszünk, a kritikus pillanatban megjelenik egy lila elefánt(!), ami miatt mégis bekövetkezik a tragédia. Ez pedig olyan irányba tereli a történelem folyását (Toni megharagszik, a világ elpusztul, ésatöbbi), aminek megakadályozására fel kell borítanunk a tér-idő szabályait, és egy (másik) időgépet szerezve megpróbálnunk a történelmet a nekünk legmegfelelőbben alakítani.
Nem akarok spolierezni a későbbi sztoriról, de a Poki jegyezte történet nagyon jól beleillik az eredeti három részébe, és egy percig sem lesz izzadság- és erőltetett folytatás szaga a dolognak. Szerencsére a német csapat vezető írójának volt annyi esze, hogy az időutazást nem arra használja, hogy már sokadszor látott helyszínekre utazunk, hanem egyrészt így egy huszárvágással megoldhatta, hogy hosszabb távon tartózkodhassunk az eddig eléggé felfedezetlen Elysiumon, másrészt a sorozat névjegyéhez illő debilséget lassanként igen borús hangulatra cserélje le. Ugyanis elviekben hiába változtathatjuk meg a múltat, hamar kiderül, hogy pont a változtatásokkal rohanunk az egyre jobban elkerülhetetlennek tűnő végzet irányába.
A játékmenet a sorozattól megszokott stílust hozza. Mindenki készüljön fel, hogy az agysejtjei az utolsó cseppig ki lesznek csavarva az agyament fejtörők megoldása közben, bár most egyidejűleg mindig be leszünk szorítva pár képernyőből álló helyszínekre, így csak ritkán van az a helyzet, mint a Chaos on Deponiaban, hogy körbe-körbe rohangálunk egy nagyobb területen, miközben lövésünk nincsen, mihez kezdjünk. Ebben a részben jóval kisebb területen fogunk körbe-körbe rohangálva fogni a fejünket. A feladványok egy része megoldható, ha sikerül átállnunk a hozzájuk szükséges gondolkodásmódra, de akadnak olyanok, amik miatt hosszan fogjuk szidni a fejlesztők szülőanyját, arra mérget vehetünk. Egyik legjobb példa erre, hogy nagyjából a játék fele tájékán három különböző lényt kell klónoznunk (az egyikből lesz véletlenül a vérengző Fewlock fenevad), és mindenféle segítség nélkül kéne összedobálnunk az egyes testrészeket (ilyenkor azért jól jönne a Satinav 2: Memoriaban használatos help-rendszer). Plusz itt található a játék egyetlen bugos része: a kész állatokat kazettákra menthetjük, melyek sorrendjét képes felcserélni a program (ahol a kettes kazettára lenne szükség, a hármast kell használni; és fordítva). Ez még nem lenne áthidalhatatlan probléma, de előfordult, hogy hiába oldottam meg végül jól a feladványt, beakadhatott valami a játék kódjában, mert nem triggerelődtek (de szép magyar szó) a megoldás után történő események, hiába töltöttem vissza a mentett állást többször is. Sőt, előfordult az is, hogy a sárga színű fenevad nemcsak az istenért nem akart nekitámadni Elysium békésen punnyadó lakosságának, hanem állt egy helyben. Néha pedig láthatatlanul tette ezt (a kurzort azért rá lehetett vinni). Szerencsére a hivatalos oldalon találunk mentett állásokat a játék fontosabb jelenetei után, így, ha ebbe, vagy más hasonló hibába akadunk, akkor nem vagyunk kénytelenek újra a legelejéről nekiállni a kalandnak. A menetidő amúgy nagyon korrektnek mondható, ugyanis a saját tempónktól függően minimum 10 órányi kalandról beszélhetünk (elakadással, trial and error módszerrel ezt simán fel lehet tornázni 12-13 órára is).
A program kinézete teljesen profinak mondható: a kézzel rajzolt hátterek és karakterek nagyon stílusosak, hozzák a sorozattól megszokott minőséget. A helyszínek rettentő alapossággal vannak kidolgozva, ha nem létezne a space gombra előbukkanó hasznos tárgyak megmutatása lehetőség, akkor napestig pixelvadászhatnánk a nekünk szükséges cuccokat a sok bizgerentyűvel teliszórt képernyőkön. Kár, hogy valamiért az animátorok ragaszkodtak a kis fázisú animációkhoz, így az elején akár zavarónak is érezhetjük, hogy szemmel láthatóan darabosra sikeredtek a mozgások. Tudom, hogy mindig a Memoria-t hozom fel, de a Deadalic egyik legjobb játékában az animációk is a helyükön vannak. Itt meg nem. Egy hajszálnyit ez ront az amúgy tökéletesnek mondható grafikai kivitelezés adta élményen.
Ahogyan a szinkron is. Ugyanis az első fél órában nagyon fura volt hallani, hogy lecserélésre került a teljes szinkronszínész gárda. Fogalmam nincs, milyen okból, de mások szólaltatják meg Rufust, Tonit, Goalt, Wenzelt, stb., mint akiket hallhattunk az előző három részben. Szerencsére a szinkronrendező volt annyira profi, hogy hasonló hangtónusban beszéltesse az új színészeket, mint amit megszokhattunk, így pár óra után már szinte el is felejtjük a hangcserét. A zenék hozzák a szokott színvonalat, bár kissé kellemetlen az, ahogy a játék borússágára akarhattak rájátszani azzal, hogy a szokott főcímzenéből valami IZÉT kutyultak a zenészek, mert muzsikának nehezen nevezhető ez, a fülünket a magas hangfrekvenciában folyamatosan szexualizáló förtelem. A helyszíneken hallható háttérmuzsikában sok ismerős dallamot és sok minőségi újat is hallhatunk, így összességében az audiószekció jónak mondható. Ahogyan az egész játék is.