Valamikor a (nem túl távoli) jövőben járunk. A mi általunk ismert emberi civilizáció egy rejtélyes katasztrófa, a Great Wave hatására teljesen összeomlott. A fizikai törvényeknek ellentmondó történések (melyek először az égen megjelenő fura jelenségekkel kezdődtek, és a teljes infrastruktúra behalásával végződtek), és az azok hatására kitört zavargások emberek millióinak az életét követelték planétánkon. Ha a bibliai csapások ezen modernizált változata nem lett volna elég, egy új, halálos kórság ütötte fel a fejét, melyben szenvedők delíriumba esve mindenféle látomásokat látnak régen (vagy még meg sem) történt eseményekről, halott emberekről. A betegeket Dissolved-nak (kb. olvadtak, szétoszlottak) nevezték el a népek, ugyanis a kiszámíthatatlan ideig tartó, hatalmas fájdalmakkal járó kórra nincsen semmi gyógymód, a szerencsétlenekből pedig a haláluk után csak egy bűzlő massza marad…
Hogy megpróbáljon gátat szabni a betegség továbbterjedésének, a hatalmat magához ragadó katonaság menekülttáborokat állít fel a nagyobb városok határában. Ezek a telepek egy ideig be is töltik a szerepüket, de az elapadó élelmiszer-ellátás, az egyre rosszabb körülmények, és a basáskodó őrség miatt az egész kezd inkább egy koncentrációs táborra hasonlítani, ahol igazi farkastörvények uralkodnak. Ebbe, a vidám kilátásokkal kecsegtető helyzetbe csöppen bele hősünk, Michael, aki viszonylag olcsón megúszta a világégést, ugyanis az első napokban kómába esett (és volt olyan szerencsés, hogy nem szervkereskedők, hanem a kevés humánus ember közül az egyik találta meg), melyből magához térve egyrészt a fentebb ábrázolt állapotokra, másrészt arra ébred, hogy halvány fogalma nincs, ki is ő valójában (hurrá, amnéziás főszereplő, sosem láttunk még ilyet. Ja, de.). Így első körben azt kell kiderítenie, ki is ő, hogy aztán kézbe vehesse a világ megmentését is.
Tovább nem is mesélném a kaland történetét, ugyanis érdekes egyvelege H.G. Wells, Philip K. Dick és William Gibson műveiben olvasottaknak (csenésnek nem nevezném, mert erős saját ötletei is vannak a forgatókönyvnek), érdemes mindenkinek önmagának megismernie a további részleteket, így inkább rátérnék a játékmenetre, ami egy erősen hardcore point and click kalandot takar.
Első feladataink közé tartozik kideríteni, hogy van-e valami gyógymód az egyre jobban elharapódzó betegségre, ugyanis a hősünket befogadó család gyereke is elkapta azt. Ehhez keresztül-kasul bejárjuk a telepet, később pedig a közeli, erősen romos állapotban leledző nagyvárosba is ellátogatunk majd, hogy végül egy titkos laboratóriumba betörve kiderítsük, hogy mi is a Great Wave, és hogy megtudjuk, egy sokkal súlyosabb, az egész világegyetem sorsára kiható katasztrófa, a Dead Synchronicity Point közeleg egy gyorsvonat sebességével. Persze mindehhez megszámlálhatatlan mennyiségű tárgyat kell zsebre vágnunk, és egy kisebb regény szövegével megegyező párbeszédmennyiségen átrágnunk magunkat. Ez utóbbiak pedig nem csak nagyon hangulatosak (hatalmas piros pont a szinkronszínészeknek), hanem sokszor támpontot nyújtanak, hogy merre is kéne tovább bóklásznunk.
Ugyanis a TOMORROW COMES TODAY egészen nehéz kalandnak mondható. Daedalices szokás szerint nem kapunk a továbbjutást segítő helprendszert (az egy szem Memoria-n kívül nem láttam olyat egyik játékukban sem), és sokszor fog előfordulni, hogy ötödjére járjuk be az elérhető helyszíneket, és próbálunk minden tárgyat minden hasznosnak tűnő dologgal társítani (pedig azt tudjuk ugye, hogy valódi kalandor ilyet nem tesz, hanem kapásból tudja, mi a teendő). Az elénk kerülő akadályok megoldása néha olyannyira elvont, hogy szerintem több olyan feladat is van, melynek abszolválására nem lehet a józan paraszti eszünket használva rájönni. Mondjuk kérdéses, hogy ez negatívum-e vagy sem, de legalább elmondható, hogy a veterán kalandorok is meg fognak kicsit izzadni, míg átvészelik ezt az 5-10 órás időutazást. A történet egyes pontjain (meg ahogyan a jútúbon néztem, a végleges verzióban kb. ötpercenként) hősünk pár másodperces időörvénybe keveredik, melyek során egyrészt mindenféle vidám látomást lát a múltról és jövőről, másrészt elvileg interakcióba tud lépni az adott helyszín egy másik idősíkban lévő változatával. Azért elvileg, mert az egész játék során egyszem alkalommal kell kihasználnunk Michael ezen fura időtorzításos képességét, pedig igazán ötletes logikai feladványok garmadáját lehetett volna ráépíteni az ötletre. Így elmondható, hogy inkább csak hangulati, mintsem hasznos játékmechanikai elem ez. Ez pedig egy erősen kihagyott ziccer (talán itt látszik a legjobban a háromfős fejlesztőcsapat kezdő mivolta).
Ennek pedig meghatározó része a karakterek, akik között lesznek segítőkészek (néhányan a hősünk régi életéből előlépve), és számítóak, csak saját magukkal törődőek (pl. a tábor alvilágát vezető Hunter, aki szívélyesen segít nekünk, csak cserébe megkéri az árát). Kicsit Trónok harcás (és ebbe a komor történetbe nagyon jól beleillő), hogy soha senki nincs biztonságban. Bármennyire is megkedvelünk valakit, könnyen lehet, hogy fél óra múlva egy golyó, vagy a betegség végez vele (vagy netalántán mi magunk, ha úgy adódik). Pont emiatt a kalandot csak felnőtt nézőinknek, akarom mondani olvasóinknak ajánlom, ugyanis a rendezés nem finomkodik. Minden brutális jelenetet premier plánban láthatunk, sőt, Michael viszonylag tisztának mondható fehér inge a sztori végére szép vörös színben fog pompázni, jelezve, hogy nem egy babazsúron vettünk eddig részt. Felnőtt téma, felnőtt módon megvalósítva újabb piros pontot ér!
Ahogyan a grafikai megvalósítás is. Bár elsőre mind a stílusa, mind az animáció tekintetében egyszerűnek tűnik a kézzel rajzolt látvány, hamar rájövünk, hogy direkte fogták ilyen puritánra ezeket, ugyanis így is a komor hangulatot kívánták erősíteni a készítők. Ámbár az is igaz, hogy nem szükséges harsány színekkel és mindenféle effekttel telitömni a képernyőt ahhoz, hogy a szemnek kellemes képi világot kapjunk. Az audió szekció profinak mondható, a szinkronszínészek munkáját nem lehet elégszer dicsérni, a főszereplő orgánumát szolgáltató, egyesek szerint erősen George Clooney-éra emlékeztető hanggal megáldott Jeremiah Costell-nak én tuti adnék valami díjat a játékáért, de egy-két kivétellel (a gyermeteg lelkülettel megáldott tábori örömlány visító hangja pölö inkább szánalmat, mintsem együttérzést vált ki) minden színész a karakter élethelyzetébe beleélve magát adja elő a mondanivalóját. Szintén nagyon jó dallamokat hallhatunk, ami nem is csoda, tekintve, hogy a készítők közül ketten is egy rockbandában játszanak, így talán nem esett nagyon a nehezükre a komor, de sokszor mégis könnyen dúdolható muzsika megkomponálása.
u.i.: ugye milyen rossz, ha egy jó dolog hirtelen megszakad? :)
Köszönjük a Daedalicnak a játék tesztpéldányát! Thank you for the test version of the game!