Valamikor az 1980-as évek elején járunk (azért valamikor, mert a sztori ide-oda ugrál 1981 és 1986 között) egy kitalált ukrajnai gyárvárosban, Svetlovban (amit egy valódi település ihletett, ahogyan a történetet is tényleg megtörtént tragikus események, azonban direkt áthelyezték egy nemlétező városkába, nehogy a játékos idejekorán ráguglizzon, miről is fog szólni a sztori…), ahol a mindennapjainkat egy szürke panelkockaházban tengethetjük. Alapvetően nem nagyon van más dolgunk, mint levinni a szemetet, kifesteni a készülő gyerekszobát, meg követni a munkába ment nejünk tennivalólistáját. Aztán átalakulunk a feleségünké (mármint nézőpontot vált a játék fejezetenként, nem szovjet nemváltós felnőttekről van itten szó), akivel borcsot főzünk, vagy leugrunk a pincébe paradicsomért, netalántán letörölgetjük a port.
Én eskü totál ellettem volna vele, ha a játék kemény másfél órás idejére nincs is nagyon más tennivalónk, mint az aprócska, kétszobás lakásban ide-oda ténferegve a mindennapi élethez szükséges, teljesen egyszerű feladatokat végrehajtani, azonban manapság lényeges, hogy egy játék valamilyen komoly mondanivalóval rendelkező történetet is elmeséljen, ezért így tesz a Svetlov is. Először csak azt kezdjük észrevenni, hogy a lakás nagyszobája az időugrásoknál át van rendezve, aztán feltűnik, hogy máshogy hívják a lakókat, mint ezidáig. Majd látunk egy, a folyosóra lerakott koporsót, végül rosszul lesz az egyik általunk irányított anyuka, akit a következő időugrásnál a családja már gyászol. Végül a tinilány is elkezdi ugyanazokat a tüneteket produkálni, mint az elhunyt édesanyja. Aztán kiderül, hogy a korábbi lakók közül is többen furcsa betegségben távoztak ebből a siralomvölgyből (mármint az életből, nem csak a szürke lakótelepről). Ráadásul a KGB is érdeklődni kezd, hogy miért haláloznak el idő előtt a lakók, így misztériumból nem lesz hiány. Mármint két polc felszerelése meg a WC felmosása között.
Sajnos a másfél órás játékidő (amiben benne van simán 20-25 percnyi szenvedés, amikor nem találjuk ki, hogy éppen mit is szeretne tőlünk a játék) elég kevés ahhoz, hogy egy részletesen kidolgozott szereplőkkel operáló történetet lehessen előadni, a végére én mégis megkönnyeztem, mikor kiderült, hogy valójában miről is van szó, hogy aztán utánaguglizva néhány cikkben láthassam, miszerint a valóságban történtek szintekkel brutálisabbak voltak, ráadásul az emberi nemtörődömség és hülyeség kiváló mintapéldája. Azonban erről nem árulnék el semmit, legalább egyetlen dolog legyen, ami miatt legyen okotok tenni vele egy próbát.
A bénácskán előadott jó sztorin kívűl ugyanis nagyjából minden meglehetősen ócskán és gagyin van megoldva a produktumban. Először természetesen mindenkinek a korai Ps3-as kort idéző grafika fog feltűnni, ami még szeret glitchelni is, plusz forduláskor szétblurözik a francba, hogy ne legyen feltűnő az a 30 FPS, amivel előadja magát. Ráadásul egyes textúrák helyén fehér vibrálásokat látunk, így azt vesszük észre, hogy folyamatosan kapkodjuk a fejünket, mert azt hisszük, valami érdekes történt a szemünk sarkában, de valójában nem, csak villant egy fél méter hátrébb egy falon, és azt láttuk meg. Olyan finomságokat nem is említve, hogy az ablakon kinézve a látvány már a Ps2-es szintre redukálódik, de még így is realtime változik a részletesség például a fákon, (már ha ezt lehet részletességnek nevezni), amikor előre-hátra lépkedünk, mintha valami szuper nagy tájat kéne megjelentetnie, és emiatt kell változtatnia a LOD-on. Mókás még, hogy mindvégig csupán egyetlen egyszer láthatunk bármit az előszobai tükörben, mert akkor valamiért nem esik le a tükröződési effekt róla, mindenkor máskor meg igen.
Fogalmam nincs, milyen engine fut az alkotás alatt, de mindvégig látni véltem a lelkiszemeim előtt, ahogyan a szigszalaggal és két rajszöggel egyben tartott grafika nagyban imádkozik, hogy ne omoljon magába. Ennek ellenére azért szeretett fagyogatni, ami azért is kiváló móka, mert a mentési rendszer nem működött valamiért Ps5-ön (Ps4-es jútúb videók alapján prev-genen nincs vele gond). Ráadásul a tárgyérzékelés is elég furcsa, ugyanis a nagyobb dolgokat (kalapács, kukta, felmosórongy, ésatöbbi) simán kézbekaptam, miután a laggos irányítással bólintgattam kicsit előttük a kamerával, azonban a játék elején a szomszédtól megszerzendő, a padlóra hajított lakáskulcs körül megveszett légyként keringtem, hogy találjak végre egy pixelt, amire enged rákattintani a játék, hogy zsebre dughassam (és a fagyások, meg a mentés hiánya miatt csinálhattam ezt meg háromszor is; az utolsó alkalommal nem volt már olyan felhőtlen a mosolyom).
Nem akarok ennyire belerúgni szegény játékba, de a játékmenetért felelős dizájner valószínűleg hármassal végezhette el a tanfolyamot. Ugyanis sokszor kell különféle tárgyakat a megfelelő helyre vinni, igencsak homályos utalgatások alapján; ez pedig a legelején, amikor még nem ismerjük annyira a lakást, azért gondot okozhat, meg ide-oda vánszorgással teli, még nálunk is lassabban vánszorgó perceket. Jó, lehetne erre azt mondani, hogy a merőben röpke játékidőt ezzel kívánták fokozni, azonban úgy a fejezetek felétől a program elkezdte mutatni, hogy hova kell például tenni a TV-t, az olvasólámpát, ésatöbbit. Valamiért úgy gondolták a készítők a fejlesztés kellős közepén, hogy hasznos lenne egy ilyen fícsőr, az azonban az eszükbe sem jutott, hogy netalántán az első néhány fejezetbe is beletegyék utólag, ahol ez még sokkal fontosabb lenne, mint később, amikor már álmunkból felébresztve is fújjuk, mi hol van a szerintem maximum olyan 40 négyzetméteres lakásban.
Ennyi szidás után ugyan mégis miért nem hajítottam ki a játékot a fenébe az első fél óra után? Hát, mert kaptunk hozzá kulcsot… Hát, mert meg nem tudom mondani, miért, de a temérdek bénácska megoldása ellenére körbelengi egy olyan hangulat, ami durván nosztalgikus hangulatot ébreszt minden kelet-európaiban, aki valaha betette a lábát egy tömbházba a ’80-as, ’90-es években. Elvégre percenként lehet felsóhajtani, hogy „jé, ilyen szőnyege volt a nagyinak”, meg „anyu ilyen kisvirágos sárga lábosban főzte annó a töltöttkáposztát”, netalántán „ilyen lehajtható ajtajú szekrénye volt a szomszéd Esztikéjéknek, akibe szerelmes voltam az oviban”. Ez az egyetlen, amiért el tudom képzelni azt a temérdek pozitív értékelést, amivel a Steamen rendelkezik, ugyanis a fentebb felsorolt problémák már az eredeti PC-s verzióban is jelentkeztek, nem valami extraként kaptuk meg konzolon. A hangulathoz természetesen hozzáadódik, hogy minden oroszul van, amihez általában kapunk angol feliratot, kivéve, amikor nem. A háttérinfókat tartalmazó napilapokat például max a TV-re/monitorra irányított mobilunkkal fordíttathatjuk le angolra Gugli Transzléttel, nincsenek lefordítva a játékban. Ahogyan a rádióban, vagy a jó öreg katódsugárcsöves televízióban lévő korabeli valódi műsorok sem. Ez pedig azért egy újabb ejnye-bejnyét érdemel. A muzsikák ellenben egészen hangulatosak, a mindennapi teendők során jó kis aláfestő zenéül szolgálnak, a tragikus eseményeknél pedig szépen emelik a stressz-szintünket.