Néha a legegyszerűbb ötletek tudják a leginkább megérinteni az ember szívét. Az A Highland Song alapkoncepciója rendkívül egyszerű: A tizennégy éves Moria kicsinek érzi a világot, amiben „raboskodik” és amikor bácsikája beltane idejére magához hívja látogatóba, úgy dönt, szó nélkül útra kél, mivel anyja úgysem engedné el. Útravalóul csupán néhány újságkivágás szolgál segítségül, amik térképdarabokként funkcionálnak. A feladat tehát adott: 7 napja van eljutni a világítótoronyba, ahol nagybátyja él. A beltane amúgy a kelta kultúra egyik fontos ünnepe, ami május 1-jére esik, és az esztendő „napos” felének eljövetelét jelzi, a kelták ugyanis két évszakra osztották az évet.

Maga a játék a felfedezés örömét próbálja prezentálni a játékos felé, gyakorlatilag egy sok napos kirándulás érzetét biztosítva, ahol nem csak a domborzattal próbálunk megküzdeni, hanem a természet erejével is. Utunk során ugyanis könnyű lesz elcsábulni, hogy ne csak célirányosan másszunk meg egy-egy csúcsot, vándorsólymokat lessünk meg, kacsázzunk, benézzünk az épp mellettünk elterülő barlangrendszerbe, vagy épp egy őzike után futkározzunk a réten. Ha körültekintően fedezzük fel a vidéket, különböző tárgyakra bukkanhatunk, amik későbbiekben hasznosnak bizonyulhatnak. Továbbá sok-sok érdekes figurát is rejt a Skót-felföld, ám az ő megtalálásukhoz bizony szükség van a felfedezőösztöneinkre.

A játékmenet oldalnézetes, 2D-s, azonban az egymással érintkező rétegeknek köszönhetően mégis térben zajlik. Vannak ugyanis pontok, amikor kiélesedik egy addig a háttérben húzódó vonulat, szikla és akkor bizony át lehet oda ugrani vagy fel lehet rá mászni. Talán a legnagyobb nehézséget a mászáson kívül az okozza, hogy néha nem egyszerű ezeket a pontokat észrevenni, ám a megjelenést követően a készítők azért adtak egy beállítható mankót segítség gyanánt, de erről majd később. A mászásra visszatérve: komoly gondokat okozhat, hisz Moira minden segítség nélkül próbál felkapaszkodni a meredek falakon, és ne gondoljuk, hogy ez olyan könnyen megy. Képes ugyanis kifulladni, amire az egyetlen gyógyír, ha megállunk szusszanni egyet. Igen ám, de erre csak normál álló helyzetben képes, ezért könnyen vissza- ill. lezuhanhat, ha épp egy sziklán csimpaszkodik közben, ami bizonyos magasság felett nem tesz túl jót az egészségének.

Szerencsére ez nem egy túlélőjáték, az első hiba után csupán visszadob az utolsó pontra, ahol még biztonságban voltunk. Azonban, ha ugyanott, ugyanakkor többször is bénázunk, máshol fogunk magunkhoz térni, főhősünk pedig értetlenkedik, hogy került oda. Ezeket a sajnálatos eseteket azonban megelőzi egy kis narráció Hamish bácsitól és egy titokzatos nőtől, akik egy mesét boncolgatnak egy halászról és egy mitikus vízi alakváltó lényről, a boobrie-ról. Ennek a történetnek az eseményeit halljuk tőlük akkor is, amikor nyugovóra térünk, de csak ha sokat játszunk a játékkal, fogjuk igazán megérteni ennek a jelentőségét.

A játékban felbukkanó figurák mind-mind a hagyományos kézzel rajzolt mesékre emlékeztetnek, míg a háttér inkább a festészet művészetében ölt alakot.

Az eltérő stílus mégis koherens egészet alkot. Dicsérnem kell a szinkront is, mert bár csak részleges, vagyis kizárólag a három legfontosabb szereplő szólal meg hangosan, a skót akcentus fantasztikus hangulatot áraszt magából. Mind ehhez pedig olyan gyönyörű zene társul Laurence Chapman tollából, ami önállóan is sokszor pörög nálam. A saját kompozíciók mellett tradicionális dalok is helyet kaptak az alkotásban, amik a ritmusjátékos részeknél csendülnek fel. Ezek az ügyességet igénylő szegmensek inkább egyfajta bónuszok, nem kell hibátlanul megoldani őket, ám tény, hogy ha ügyesek vagyunk benne, nagyban segítik az előrehaladásunkat. Bizonyos tájrészeken ugyanis lehetőségünk lesz jobbára egy őzikét kísérve szaladni, ahol a megfelelő ritmusban nyomogatva a két különböző ugrás gombot elég gyorsan eljuthatunk A-ból B-be, anélkül, hogy elfáradnánk.

Moira ereje természetesen véges, így előbb-utóbb kénytelen lesz nyugovóra térni. A legszerencsésebb az itt-ott talált házikókban meghúzódni, de egyéb alternatívák is kínálkoznak. Emellett bárhol meg tudunk állni pihenni, hogy az életerőcsíkunkat regeneráljuk az apróbb balesetek, vagyis javarészt esések, zuhanások után, ám hogy ez hatékony legyen, nem árt egy fedett hely, főleg, ha szakad az eső. A kellemetlen időjárási tényezők amúgy is megnehezítik az utunkat, a gyógyulást nem biztosító pihenés pedig csak az időnket rabolja.

A rendelkezésre álló mennyiség belőle amúgy korlátlan, tehát nem ér véget a játék, ha nem érünk oda egy hét alatt a bácsikánkhoz. Nem is biztos, hogy ez elsőre sikerül, mivel nagyon kevés információval vágunk neki az útnak, és könnyű vakon bolyongani. De a játék pontosan úgy van kitalálva, hogy többször ugorjunk neki, hiszen minden egyes újrakezdéshez átmentődnek az addig megszerzett információk, beleértve a felfedezett hegycsúcsokat, a térképdarabkákat és természetesen a már megismert rövidítésekre, kerülőutakra is emlékezni fogunk. Ha rám hallgattok, mindenképpen addig próbálkoztok, amíg nem értek a világítótoronyhoz időben! Elsőre nagyon kifutottam az időből, de másodjára öt nap alatt odaértem, úgy, hogy egy teljesen másik útvonalon mentem, és szinte úgy éreztem, egy másik játékkal játszom. De az épp aktuális harmadik utam során is eljutottam ismeretlen helyekre, és biztosra veszem, hogy lesz még több, ugyanis hihetetlenül magával tud ragadni a játék!

Még akkor is, ha képes kellemetlenné válni, komoly fejtörést okozva például, hogy jussunk el egy-egy pontra. Vagy a hátráltató időjárás miatt. De úgy vélem, ettől csak életszerűbb a játék, hisz ha kirohanunk a nagyvilágba, nem lehet minden fenékig tejfel. A szépség és fájó dolgok bizony kéz a kézben járnak, mégis, a felfedezéssel járó vágyakozás, vagy az áhított cél elérése képes minden akadályt elhárítani. Pont ezért megértem, ha valakinek lesz inkább kényelmetlen az élmény, számomra viszont felettébb felemelő, amikor némi küzdelem során feljutok egy csúcsra, és be tudok azonosítani egy-két helyszínt a nálam lévő térképek alapján. Vagy felfedezek valami titkos dolgot.

Ráadásul a játék könnyíthető, kezdve azzal, hogy a ritmusjátékoknál be lehet állítani, hogy egygombos ugrás legyen, de módosítható az időjárás szeszélyessége is. A megjelentést követően pedig beépítették a távolba tekintést, aminél ráadásul opcionálisan megadható, hogy kiemelje a játék a járható vonalakat, ami segítségével jól látszik, az egyes vonulatoknál hol tudunk térben lépkedni. Tényleg le a kalappal a fejlesztők előtt, hogy próbálják mindenki számára fogyaszthatóvá tenni a játékot, az említettek miatt ugyanis bátran ajánlható kortól függetlenül bárkinek. Amire azonban minden felfedezőnek számítania kell, ha függőlegesen haladunk egy nagyot a végcél irányába, vissza már nem tudunk menni, ezért mindig érdemes átgondolni egy ilyen lépést. De többet hadd ne áruljak el, ezt a játékot mindenkinek magának kell felfedeznie!