A tapasztalt lengyel játékfejlesztőkből verbuválódott kompánia második saját játékát köszönthetjük a The Thaumaturge képében. A CD Projekt RED volt munkatársait is felvonultató csapat amúgy más projektekbe is be-besegített az elmúlt években (Outriders, Hellblade: Senua’s Sacrifice és Baldur’s Gate III), de ők felelnek a készülő The Witcher remake-ért is. Friss alkotásuk bizonyos jegyein pedig erősen érződik a vaják világához köthető múlt, ami nem is csoda, hisz a csapat vezérigazgatója, Jakub Rokosz többek közt fő küldetéstervezőként dolgozott Geralt második és harmadik kalandján.
Ha röviden kellene jellemeznem, a játék egy történetközpontú szerepjáték, ami erősen építkezik a szláv folklórból és némi harccal igyekszik fűszerezni a cselekményt. A The Thaumaturge szerencsére komolyan veszi lényegi mivoltát, ezért főhősünk fejlődése nem kizárólag a különböző összecsapások és küldetések teljesítésén múlik, hanem mindenen, amit megfigyelünk. Többek közt ezért is érdemes alaposan felfedezni a bejárható területeket, hisz minél több tapasztalati ponthoz jutunk, annál nagyobb esélyünk van a játék sikeres véghezviteléhez. Persze, alternatívaként könnyíthetünk a harcokon is, amik nehéz szinten bizony erősen meg tudják izzasztani az embert. De erről majd később, mégis csak a cselekményen van a fő hangsúly.
Történetünk 1905-ben játszódik, és egy bizonyos Wiktor Szulski nevezetű taumaturgista kalandjait követhetjük nyomon, aki másfél évtizede tartó világjárása során nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy a legjobb legyen a legjobbak között. Ez azonban kikezdte fizikai és mentális egészségét is, minek következtében egy gyógyítót próbál felkutatni, aki nem más, mint a hírhedt Raszputyin. Az ő segítsége teheti számára elérhetővé a kitűzött célt, ám nem meglepő mód a kéz kezet mos elvén szándékai nem önzetlenek, terve azonban fokozatosan bontakozik ki a cselekmény során. Ugyanez igaz Wiktor múltjára, aki pusztán ikertestvére kérésére tér vissza Varsóba, miután apja halálhíréről kapott táviratot tőle. Kettejük, vagyis apa és fia kapcsolata amúgy sem felhőtlen, de az már a játékoson múlik, mennyire szeretné feltárni a korábban bekövetkezett eseményeket. Az örökölt grimoárnak mindenesetre lába kél, így a történet kezdeti mozgatórugója annak megtalálása lesz, hogy aztán egyre jobban belelcsöppenjünk az orosz-lengyel konfliktusba, a nép elégedetlenségébe és sok egyéb dologba.
De kik is azok a taumaturgisták? A szó maga görög eredetű, és szó szerinti fordításban nagyjából annyit tesz: csodatevő; ám ez a kifejezés csak részben fedi a valóságot. Ezek az emberek amolyan varázslófélék, akik képesek a valóság fátylán át egy másik, sötét világba látni, amit különböző misztikus lények laknak - de hívhatjuk őket tulajdonképpen démonoknak is. Ezeket a természetfeletti szerzeteket a különböző jellembeli hibák vonzzák és emberekhez kapcsolják magukat, egyszerre táplálkozva a számukra vonzó hiányosságból és táplálva azt. Ők az úgynevezett szalutorok, akik megszelídítve komoly segítséget jelenthetnek, például könnyebben manipulálhatunk másokat.
A taumaturgisták másik fontos képessége az érzékelés. Mint a legtöbb csodabogár, ők is kicsit másképp látják a világot. Képesek érzelmeket és emlékeket követni, vagy épp felfedezni bizonyos tárgyakon, amitől kiváló nyomozók lesznek. A játékmenet jó részében ez is lesz a feladatunk: különböző dolgokat kell érzékelnünk és megtalálnunk, amikből aztán következtetéseket vonunk le, segítve ezzel a világ megismerését és a továbbhaladást a játékban. Ha alaposak vagyunk, rendszerint több lehetőség közül választhatunk a párbeszédek során, bizonyos elemei ugyanis csak kellő információ megszerzése után érhetők el. Ha egy témához még hiányzik valami, jelzi a program egy inaktív általános szöveg képében. Van, hogy a cselekmény kötelezővé teszi az alapos megfigyelést, máskor viszont lazábban kezeli.
Wiktornak valamennyi társához hasonlóan van egy jellemhibája, az ő esetében ez nem más, mint a büszkeség. Ez vonzotta hozzá gyerekként Upyrt, akinek felbukkanásakor derült ki, hogy örökölte a felmenői különleges képességét. Büszkeségünk táplálása is kétélű fegyver, hisz mind rövid, mind hosszú távú hatásait nehéz megjósolni előre. Az előbb említettekhez hasonlóan bizonyos párbeszédopciók csak ezen tulajdonság kellőképp nagy fokú mértéke mellett érhetők el, így befolyásolva a cselekmény menetét.
Hogy Wiktor túlszárnyalja édesapját, minél több démonra lesz szüksége. A szláv, bajor, zsidó vagy épp arab mondavilág inspirálta teremtmények egy részét a történet velejárójaként szerezzük meg, mások elfogásához azonban mélyebbre kell ásnunk a főbb cselekménynél. Bár lexikálisan sok információt tudhatunk meg róluk (általánosságben rengeteg infót lehet a naplóban olvasni mindenről és mindenkiről), illetve a különböző összetűzések során alaposan ki- és megtapasztalhatjuk eltérő képességeiket, Upyrt leszámítva inkább csak érdekes színfoltjai magának a cselekménynek… a harcokon túl. Feltételezhetően, ha a játék sikeres lesz, nagyobb hangsúlyt fektetnek majd a világépítésre egy esetleges folytatásban. A most bemutatott kóstoló velük kapcsolatban ugyanis felettébb étvágygerjesztő.
Bár a játékot technikailag nem érzem különösebben szépnek, maga a lények látványvilága elképesztő, látszik, hogy rengeteget foglalkoztak velük. A különböző emberek karaktermodelljei messze nem ilyen változatosak, a fontosabb szereplőkön túl kb. mindenki a többi hasonnemű szereplő távoli rokonának tűnik - pont mint az első Witcher játékban. Ez inkább bosszantó, mint bántó, de sajnos akad még pár olcsó megoldás. Például a különböző helyszíneknél sokszor azért nem sétál tovább Wiktor, mert a készítők odatettek egy láthatatlan falat, de a tér amúgy nyitott. Némi ötletesség nem ártott volna ezen megoldás kapcsán, vagy legalább jelezné főhősünk, hogy nincs értelme arra menni.
A környezet kinézetére sem mondanám azt, hogy áll-leejtő minőségű, mégis, sikerült egy bizonyos szürke, mocskos világképet megálmodni, ami különösen Varsó lepukkantabb részeinél hatásos. Az utcán van élet, még ha a legtöbb emberrel semmit sem tudunk kezdeni, mégis jó látni, ahogy az emberek mászkálnak, cigiznek, beszélgetnek vagy épp takarítanak. A prológust leszámítva amúgy a teljes játék a lengyel fővárosban játszódik, és az ott lévő nagyjából tíz kerületet fogjuk bejárni az utunk során.
A történet fő szálán túl különböző opcionális küldetések is várnak ránk, továbbá városi rejtélyek után is nyomozhatunk, amik során jobban belemerülhetünk Varsó mindennapjaiba. Maximalistáknak akad bőven mit gyűjtögetni: vannak itt hangfelvételek, divatmagazinok, rajzok, de különböző kilátási pontokat is felfedezhetünk. Ezek inkább csak fűszerezik az élményt, ám vannak mellékküldetések, amik jutalma egy-egy újabb szalutor, szóval nem feltétlenül érdemes kapkodni a végigjátszással.
Ahogy már említettem, a játékidő komoly szelete a felfedezések, nyomozások körül forog. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy adott gombbal aktiváljuk speciális érzékelési képességünket, és amennyiben a kijelzőn különböző pontok csillognak, közelednünk kell feléljük, hogy azok adott dologra fókuszálódjanak, amit aztán meg tudunk vizsgálni. Amikor érzelmeket követünk, annyi a különbség, hogy egy csíkot látunk haladni valamerre, ami tulajdonképpen a célirányt jelzi. Ugyanígy mutatja a program, amikor haladnunk kell egy küldetés következtében, a kezünk tehát nincs teljesen elengedve, legfeljebb akkor, amikor adott kiterjedésű területen kell vizsgálódnunk.
Legalább ugyanekkora, ha nem nagyobb szerepet kapnak a párbeszédek. A játékban rengeteg dialógus van, és cselekedeteink fényében elég sok alternatívát vonultatnak fel. Épp ezért a játékot csak azoknak merem ajánlani, akik szeretnek olvasni - a már említett nyomtalálatok, következtetések is szöveges formátumban jelennek meg a képernyőn. Halkan jegyzem meg, pont ezért sajnálatos valahol, hogy a játékban nincs magyar specifikáció, ugyanis ennyi tartalom nyilván úgy lenne a legélvezetesebb, ha saját anyanyelvünkön olvashatnánk. Amikor tehát a készítők történetközpontúságot ígértek, nem árultak zsákbamacskát, tessék komolyan venni!
A játékmenet maradékát az összecsapások teszik ki, egy körökre osztott harcrendszer képében. A mozgással nem kell törődni, pusztán támadási képességeinket és démonjainkat kell okosan használni, mivel egyfajta adok-kapokként működik a játék ezen része. Ez nem azt jelenti, hogy egyszerű lenne, sőt! Nehéz szinten kifejezetten hamar fejvakargatós élménnyé válhat, de szerencsére van könnyítés, ami tulajdonképpen annyiból áll, hogy az ellenfelek sebzését csökkenti. Maga a harc egyfajta kombinációs és láncfelépítős játék. Wiktornak van pár alapképessége, mint gyors vagy épp megtervezett fizikai támadás. Fejlődésünk során ezekhez párosíthatunk különböző különleges képességeket, amik valamiképp módosítják az alapot vagy bizonyos hozadékkal egészítik ki. Hogy még komplexebb legyen a dolog, egy-egy alapképességnek több fokozata lehet, és a különböző szintekhez eltérő képességeket kell csatolnunk. Ráadásul, ennek teljes kihasználáshoz egymást követő akciókként kell a lánc részeit aktiválnunk, ugyanis ha beiktatunk közben valami mást, akkor kezdődik elölről a lánc.
Wiktort saját támadásai mellett a szalutorok segítik a harcban, ők fejenként négy-négy különleges képességgel rendelkeznek. A harc fordulói során saját belátásunk szerint válogathatunk közülük, amire szükség is lesz, mivel egyrészt eléggé másmilyen támadásokra képesek, másrészt sok ellenfélnek van valamiféle jellemvonása, aki ellen ha hatásosan szeretnénk fellépni, előbb semlegesítenünk kell azt valamelyik adott társunkkal. Valamennyi képességre jellemző az eltérő gyorsaság, vagyis hogy mikor lép életbe a parancs kiadása után. Jellemzően a lassúak vagy nagyon lassúak az erősebbek, de az aktiválódásukig több esélye van az ellenfélnek támadni, úgyhogy tényleg okosan kell felépíteni a stratégiát. A képernyő felső sarkában amúgy szépen nyomon követhető, ki mikor következik, saját állapotunkról, és minden ránk ható módosítóról pedig egy gombnyomással informálódhatunk.
Mégis, azt kell mondjam, a harcok felépítésén lehetett volna még agyalni kicsit, leginkább az ellenfél részéről érződik picikét sótlannak, egyszerűen nem túl változatosak, amit csinálnak, és az ismétlődő animációk is zavarók némiképp - ezeket mondjuk be lehet gyorsítani. Nagy gáz amúgy nincs, de konstans érdeklődést és élvezetet nem bírt belőlem kiváltani a megálmodott rendszer. Főleg akkor érződött fölösleges időhúzásnak, amikor benne voltam az események sodrásában. De fogalmazhatnék úgy is, hogy a történetmesélés színvonalát nem ütötte meg.
Az ugyanis iszonyat magával ragadott! Érdekes volt látni, ahogy halad előre a nyomozás, és a kirakós darabjai a helyükre kerülnek. Egyre inkább megismerjük nem csak belső démonjainkat, hanem a külvilág borzalmait is, miközben nem mindennapi figurákkal hoz össze a sors és sokszor kerülünk döntési helyzetbe. Volt, amit utólag bántam, de hát nincs mese, cselekedetünk következményeivel együtt kell élni (hacsak nem töltünk be egy korábbi játékállást). Aztán ahogy a Witcher 2-ben, úgy a Thaumaturge-ben is elérkezik a pont, amikor választanunk kell, mit is akarunk valójában tenni, bár azzal ellentétben itt ez sajnos csak az utolsó fejezetben történik meg. Bár sem a világ, sem a cselekmény nem olyan grandiózus, mint Geralt kalandjaiban (közepes nehézségi szinten a fő történet kb. 20 óra alatt teljesíthető), a hatása tetten érhető. És nem csak abban, hogy itt is van piálós este, mint az Assassins of Kingsben.
Persze, azért a játéknak vannak hiányosságai. A korábban említetteken túl némi kritikával kell éljek az audiószekció kapcsán is. A főbb szereplők hangválasztásai jók, ám a kisebb szerepekben azért akadnak bántó mellényúlások. A zene alapvetően tetszik, nagyon jól hozza a szláv hangulatot, de hogy a harcok során mindig ugyanaz szólt, az engem pár óra után picikét idegesített. Akárcsak az automentés sűrűségének helyenkénti rendszertelensége. Vagy a sokszor érzelemmentesnek tűnő, merev arcmodellek. Vagy hogy Varsó egyes részei összefolytak számomra, bár ez inkább egyéni probléma, ugyanakkor véleményem szerint némelyik kerület lehetett volna karakteresebb. Kérdéses továbbá az is, hogy a játékmenet ingerszegény része mennyire lesz szórakoztató a legtöbb ember számára, ugyanis ha objektíve nézzük, a nyomok összeszedése faék egyszerű: rohangálunk jobbra-balra, miközben egy gombot nyomkodunk. Mégis képes arra, hogy beszippantson, ez a tulajdonsága pedig a legtöbb negatívumot háttérbe szorítja.