A vállalkozás nem előzmény nélküli: a stúdió már a Broken Age-et is kamerákkal kísérve készítette el. Aki látta a Double Fine Adventure című sorozatot, megismert egy kicsi, de lelkes csapatot, akik képességeik legjavát nyújtva mindent megtettek, hogy az anyagi nehézségek ellenére egy színvonalas játékot készítsenek a kalandjátékok szerelmeseinek. A filmből egyrészt átjött, hogy a Double Fine egy befogadó, kreativitásra serkentő, nagyon jó hely, ugyanakkor azt sem rejtették véka alá, hogy egy játék elkészítése mennyi áldozattal jár: kudarcok, túlórák, és a végén az esetleges negatív kritikák. Mindezek a témák a PsychOdyssey-ben is ott vannak. És még több.
A sorozat ott folytatódik, ahol az előző véget ért: a stúdió befejezte a Broken Age-et, és Tim Schafer rögtön nekiáll tervezni a következő játékot, a 2005-ös Psychonauts folytatását. És itt mindjárt kapunk egy rakás régi felvételt és visszaemlékezést az első rész elkészültéről, mely valamennyi résztvevő egyöntetű véleménye szerint borzasztó volt. Rengeteg küszködés a játék arculatának kialakításával, félúton kirúgott pályatervezők, kiadóváltás, a stúdió túlélésének kérdése, túlórák, kiégés. Mindezek miatt Tim és a régi gárda tagjai leteszik a nagyesküt, hogy a második rész fejlesztése során ezek nem ismétlődhetnek meg.
Spoiler: megismétlődnek.
Pedig minden olyan jól indul! Tim ötletel, összehívja művészbrigádját (Peter Chang, Scott Campbell, Nathan Bagel Stapley) koncepciós rajzok készítéséhez, új embereket vesz fel. Aztán ahogy halad a fejlesztési folyamat, jönnek az akadályok, pályákat kell újratervezni, néha ugyanazt többször is. Emberek jönnek, emberek mennek, olyanok is, akiknek nem kellett volna menniük. Közben telnek az évek, és amikor már úgy tűnik, hogy többé-kevésbé egyenesben van a projekt – COVID. A sorozat utolsó részeiben így már Zoom értekezleteken keresztül lájuk és izguljuk végig a fejlesztés utolsó fázisait. Mert hiába tudjuk, hogy elkészül a Psychonauts 2, mégis izgulunk értük.
Ez pedig azt jelenti, hogy a sorozat elérte célját, nevezetesen, hogy bemutassa: a játékokat emberek készítik, annak minden pozitív és negatív hozadékával. Bármennyire izgalmas látni Tim Schafert munka közben, a sorozat egyik nagy erénye, hogy nem ő van a középpontban. Rengeteg elhivatott, tehetséges embert ismerünk meg, akik szeretnék a legtöbbet nyújtani a maguk szakterületén a játék sikeréhez. Közülük én mindenképpen kiemelném James Mariont, a csapat egyik újoncát, akinek kezdeti botlások, kudarcok utáni sikeres és értékes csapattaggá válása a sorozat egyik legszívmelengetőbb története. Rajta kívül még számos ember vállalta, hogy láthassuk különböző helyzetekben: motiváltan, lelkesen, büszkén, vagy éppen elbizonytalanodva, elfáradva, kiégve. És bizony nem egy ember búcsúját is végignézhetjük.
A sorozat drámáját ugyanis az adja, hogy hiába a tehetség, a jószándék, a jó hangulatú munkahely – egy játék fejlesztése megterhelő és tele van konfliktusokkal. Ahogy az utolsó részben az egyik producer ki is mondja: „Sokan, akik idejönnek, azt hiszik, hogy a Double Fine egy álomvilág. Ők csalódni fognak.” Ugyanakkor a hely szellemét és a csapat tagjainak mentalitását dicséri, hogy még a legfeszültebb helyzetekben sem látunk példát méltatlan viselkedésre, és egyéni beszélgetések során sem dobálnak sarat egymásra. Azt gondolom, hogy a sorozat megtekintése után egyetlen szereplőnek sem kell szégyenkeznie akár maga, akár kollégái előtt.
Ez és hogy egy ennyire izgalmas, érzékeny sorozatot kaptunk, a szereplők mellett elsősorban a 2 Player Productions munkájának köszönhető. A filmes stáb tagjai éveken át dolgoztak együtt a Double Fine-nal, a mindennapjaik részévé lettek. Döbbenetes érzékkel és empátiával látják meg akár egy egyszerű értekezleten is, hogy abban a pillanatban kinek az arcára érdemes ráközelíteni, sejtetve, hogy benne éppen valami dráma, belső konfliktus zajlik. Számos példa van rá, hogy sejtésük helyes volt.
Sőt, a legfeszültebb képsorokat talán épp arról az értekezletről készítették, amelyre nem vihették be a kamerát: aki kíváncsi ennek a paradoxonnak a magyarázatára, mindenképp tekintse meg a 21. részt.
Hasonlóképpen mesteri módon képesek elkapni azokat a vidám, örömteli és spontán pillanatokat a stúdióban, melyek miatt úgy érezzük, a Double Fine egy nagyon jó hely, és bárcsak mi is ott dolgozhatnánk.
Munkájuk sikeresének kulcsa, hogy jelenlétük egyáltalán nem tolakodó, kérdéseik nem provokatívak, nem a botrányt keresik az adott szituációban, hanem igyekeznek mindenkinek bemutatni a maga igazságát. Ezt a sorozat minden szereplője érzi, és így a beszélgetések őszintének hatnak. Sokat számít az is, hogy a stáb nem objektív, távolságtartó a stúdió tagjaival szemben. A rendező, Paul Owens egy-egy „Hogy vagy?” kérdéséből őszinte aggodalom csendül ki, van szereplő, aki visszakérdez, kikéri a véleményüket – nem éppen egy klasszikus dokumentumfilm jellemzője. A stáb és a stúdió tagjai igazából kollégák lettek – van, aki szó szerint, hiszen az operatőr, Asif Siddiky egy ponton pályatervezőként maga is részt vesz a játék fejlesztésében.
Ugyanakkor épp ebből a színvonalas munkából következik a sorozat egyik negatívuma: az utolsó, Zoom-os részekben már nem érezzük azt a varázst, amit a stúdióban készült felvételeknél tapasztaltunk. Erről persze nem ők tehetnek, és még ebből is megpróbálták kihozni a lehető legtöbbet. Hiába látunk bele azonban számos online értekezletbe, a játék tesztelésébe, a sorozat végére mi is elfáradunk, és a csapattal együtt várjuk, hogy végre kész legyen a játék. Cserébe együtt örülhetünk velük, amikor az utolsó rész záróbuliján Tim kijelenti: „Épp most készítettétek el valakinek a kedvenc játékát!”
A PsychOdyssey-t annak is jó szívvel ajánlom, aki eddig csak hírből hallott Tim Schaferről és munkásságáról. Aki ezen a területen szeretne elhelyezkedni, annak ez a sorozat szakmai szempontból egy aranybánya – de azt hiszem, bárki találhat benne inspirációt a maga céljaihoz, álmaihoz.