Ez a mondat nagyjából mindent leír, amit a mexikói származású Alejandro González Iñárritu 135 millió dolláros szuperprodukciójától az ember a moziba beülve elsősorban elvárna. Még jó, hogy az élet nem ilyen egyszerű és az olyan kultikus alkotások, mint a Korcs szerelmek (Amores Perros), 21 Gramm (21 Grams), Bábel (Babel) vagy a tavalyi Oscar győztes Birdman nem garancia arra, hogy csak úgy az ölünkbe hull egy szobrocska.
Iñárritu nagyon magasra tette a mércét, ami teljesen érthető, hiszen a tavalyi 4 Oscar után egy „elmegy” minőségű filmmel nehezen kerülhetne be a kiválasztottak közé. Érezhető volt ez a feszültség az egész forgatást illetően, folyamatosan jöttek a hírek, hogy csúszik a befejezés, sérülnek a statiszták és még Tom Hardy-nak is le kellett mondania miatta a Suicide Squad-ot (bár még nem tudja, de ennek örülni is fog majd a jövőben). A rendező elhatározása, hogy márpedig nem lesz stúdióban forgatás (végül kb. a film 93%-ra igaz ez!!!), mindent autentikus helyszíneken, természetes fényekkel vesznek fel, egyenesen arányosan növelte a költségeket és az időt is. De megérte! A helyszínek monumentálisak, a kameramunka pedig tökéletes. Le merném fogadni, hogy Emmanuel Lubezki megkapja érte immáron harmadszor egymás után a Legjobb operatőr díjat, amit kétség kívül megérdemelne, mert az ő munkájától lett a Revenant az, ami. Ez a tökéletesség ami elgondolkodtat, hogy akkor kit is kellene díjazni még, van-e szerepük egyáltalán a színészeknek, vagy csak folynak az árral egy interaktív dokumentumfilmben?
A történet adott volt, Hugh Glass, az amerikai telepes/felfedező kalandos vívódásait Michael Punke foglalta regénybe, amiből az eddig elsősorban horror filmeken dolgozó Mark L. Smith készített Iñárritu-val karöltve forgatókönyvet. Az X pontból Y pontba való, szenvedésekkel teli eljutás egy kis spiritualitással megtűzdelve, úgy gondolom (bár nem olvastam a könyvet), írott formában sokkal érdekesebb lehet. A történet minimális „csavart” tartalmaz, szinte az elejétől kezdve sejthető, hogy mi fog történni, de azt hiszem, hogy kihozták belőle, amit tudtak. Semmiképpen sem ez a film erőssége, hiszen Leonardo DiCaprio cirka 1 órás szenvedése önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy a moziban tartsa a nézőt. Kellett valami, amitől az embernek tátva marad a szája: nagyjából 1,5 óra természet.
Itt pedig újra ott vagyunk, hogy a kameramunka fenomenális. A film első pár percénél az ember rögtön annyit mond, hogy „szép”, pedig ekkor még csak egy patak folyik. Az utána következő hosszú snittek (amiből a min. 100 statisztát mozgósító indiános harci jelenet azonnal jó kezdésnek bizonyul) azok, amik magukba szippantják a nézőt. Ahogy pedig egyre kevesebb lesz az ember a filmvásznon, úgy tör elő a természet és néha már-már egy Baraka-ban vagy egy Samsara-ban érzi magát a néző. A kanadai, de többségében a hó után vadászva Argentínában forgatott helyszín nagyon betalált. Annyira, hogy a zenei aláfestés már fel sem tűnik, nagyjából egy visszatérő melódiára emlékszem (a cikk végén megtaláljátok), de az elég is. Ami pedig jóvá teszi, az a természetessége, szó szerint! A különböző hanghatások (a hó ropogása, az erdő hangjai, ahogy a vastag jég alatt a távolban az ágak törnek, a folyóról már nem is beszélve) a szimfonikus zenével vegyítve újra csak háttérbe szorítanak bármilyen emberi megnyilvánulást a filmvásznon. A kép és a hang egy olyan egységet alkot, ami azt érezteti, hogy mennyire kicsik is vagyunk mi emberek a természethez képest, és tényleg, Leonardo csak egy létező entitás a hóban, úgy mint egy medve vagy akár egy bölénycsorda, akinek a közelségét azért érezzük igazán, mert olyan közeli képeket látunk folyamatosan róla, hogy bepárásodik a szemüvegünk. Lubezki ezt a technikát sokszor alkalmazza, a lélegzéstől bepárásodó kamera célja, hogy érezzük a felvételek valódiságát és a színészek, meg 1-1 állat közelségét. Ha már állat, akkor okvetlen említést érdemel az ominózus medvés verekedős jelenet, ami lényegében egyfajta katarzisa a filmnek, és amiről nem sokat tudni, lévén Iñárritu nem hajlandó megosztani, hogyan sikerült annyira valóságosan megoldani élő medve nélkül a dolgot (vagy mégis élt?). Kétségkívül ez az utóbbi évek legmenőbb „medverekedős” filmes megoldása, amit nehéz lesz überelni.
A színészek szerepe a filmben, ahogy arra már többször kitértem, elhanyagolható. A poszteren tündöklő két név képezi lényegében a film alfa és ómegáját. Míg Tom Hardy (rosszfiú) alakítása esélyes egy mellékszereplőnek járó Oscar-ra, Leonardo DiCaprio-val (jófiú) már bajosabb a helyzet. Na, nem azért mintha rossz színész lenne, vagy most lejjebb adott volna a teljesítményéből, hanem mert egyszerűen ez a szerep ilyen megnyilvánulást tett lehetővé. A folyamatos szenvedés, ordítás, köpködés meg miegymás nagyon egyben volt, a megfagyott szakáll dettó és még a tehetetlen test földön vonszolása is (a Wall Street farkasában már volt ideje gyakorolni). Elmondása szerint élete legnehezebb forgatása volt a Revenant. Elhiszem neki és vitathatatlan, hogy beleadott apait-anyait, de úgy érzem, ez nem az a film, amiért megkaphatná a szobrocskát (még akkor sem ha nyers májat is evett). Persze ha azt nézzük, hogy már megérdemelné az eddig nyújtott munkájáért, akkor igen, de akkor nem egy évet értékelnénk, hanem egy karriert. Vele szemben Tom Hardy szerepe, John Fitzgerald, sokkal több teret adott a színészi játéknak. A Texasból származható karakter egyedi akcentusát hűen visszaadó (még ha ezt a „hűséget” többen kifogásolják, engem meggyőzött) valódi rosszfiús „pionír” Tom Hardy egyre jobban pakolja a lapáttal azt a tüzet, amiből a kezdeti verekedős és izmos szerepekből egyre nívósabb és sokrétű színész arcát tudja megmutatni. Bár igaz, hogy a Mad Max-ben ebből sok nem jött le, de a Legendában játszott tetvérpár kettős szerepe egyértelmű elismerést érdemelne (ezek után már bármelyik Eddie Murphy filmben lehetne 8 karakter egyszerre, én megnézném :) ).
Összegzésképpen egy olyan filmre ültem be, amiért én megadnám az Oscar díjat (még szerencse, hogy nem én osztogatom) Iñárritu-nak és Lubezki-nek gondolkodás nélkül (legjobb film, legjobb operatőr). A többieknek meg egy pacsit a szenvedésükért. De viccet félretéve, valahogy olyan érzésem van a filmből, hogy a kamera és a helyszínek elvették azt belőle, aminek egyébként szánták. A szimbólumok jelentése nem talált gazdára nálam és inkább tűnt összeollózásnak, mint összeszedett gondolatoknak. Csodálatos módon ez nincs a hátrányára és az operatőri munkának köszönhetően az utóbbi évek legszebb és leghangulatosabb filmje lett belőle (a lavina jelenetnél tátva maradt a szám) az egyszer nézhető kategóriában, amelyet tényleg széles vászonra szültek. De majd meglátjuk, a szakértők hogy döntenek. Addig pedig: HAJRÁ LEO, meg MEDVE!!!