Jelen sorok olvasóinak (remélhetőleg) nem kell bemutatni a Cyan munkásságát, a Myst játékok (legalábbis az első két rész) korának úttörői voltak. Nem véletlen, hogy a bitang nehéz, az ember logikai készségét maximálisan kikövetelő kalandjáték első része a 2000-es évek elejéig a legeladottabb(!) PC-s játéknak számított. Miután a sorozat átkerült a Ubisofthoz, a legenda megcsapolásán kívül sok minden nem történt a Myst szellemiségének oltárán. Aztán pár év csend után Rand Miller előbújt a Cyan főhadiszállásáról és bemondta a tutit: adjatok nekünk 1,1 millió dollárt és csinálunk egy Myst szerű játékot, Obduction néven.
A pénz persze hamar összegyűlt (amiből végül 1,3 millió lett), az azóta eltelt idő pedig gyorsan lepergett. A készítők legalább kétszer kiáltottak még extra időért, hogy aztán 2016 nyarának végén megjelenhessen az UE4 engineben készülő játék. Nem volt hiába a várakozás: az Obduction méltó szellemi örököse lett a Mystnek.
In medias res egy Kansas városrészre emlékeztető helyen (Hunrath) találjuk magunkat, amelyet egy rövid átvezető előz meg. Ebből megtudhatjuk, hogy valami idegen létforma környékezte meg az emberiséget, aminek következtében kicsit feje tetejére állította a világot (pontosabban átteleportálta bizonyos részeit egy másik idegen bolygóra). Hogy pontosan mi történt, azt senki sem tudja... már csak azért sem, mert egy lélek sem található a bebarangolható helyszíneken. Egyetlen embert kivéve: ő C.W aki már 1870 óta itt dekkol, és az első találkozásunk alkalmával kissé morogva utasít minket, hogy vegyünk áram alá bizonyos helyeket, hogy végre elhagyhassuk ezt a fura világot. Az nem feltétlenül lesz tiszta elsőre, hogy ezen feladatok elvégzése még csak a jéghegy csúcsát láttatja majd meg velünk, és sokkal komolyabb feladatok várnak ránk. C.W-t ez egyébként láthatóan nem is zavarja, mivel alaposan bevackolta magát egy biztonságos helyre, a piszkos munkát pedig úgyis mi végezzük majd el. Remek...
Aki már játszott bármelyik Myst játékkal, annak ez a felépítés egyáltalán nem lesz ismeretlen. Az Obduction ugyanis elég hamar magára hagyja a játékost annak érdekében, hogy kikényszerítse belőle a felfedezés általi megismerést. Éppen ezért a logikai készségünket, a figyelmünket, és nem utolsósorban a kíváncsiságunkat mindenképp elő kell szednünk. Ezek nélkül ugyanis nem fogjuk tudni kiismerni a fura szerkezeteket, a pályák kuszaságában nem fogunk kiutat találni (és továbbjutást jelentő megoldásokat sem), az environment storytelling erős jelenléte miatt pedig minden helyszínt, tárgyat, visszaemlékezést muszáj lesz átvizsgálnunk. Ez utóbbit viszonylag sűrűn megtehetjük: hol hátrahagyott magnókazettákat, hol hologramon megjelenő alakok olyan megjegyzéseit hallgathatjuk meg, amelyek nem egy esetben fontos információkkal szolgálhatnak. Ami még fontosabb, hogy a kezdeti helyszín csak az ún. átjárók egyikéül szolgál, muszáj lesz egyre több és több átjárót megnyitnunk az egyes helyszínek között. Mindezeket a kék és vörös lézerek kapcsolódásával tudjuk részben elérni, de ahhoz, hogy idáig eljussunk, rengeteg helyet be kell járnunk, és annál is több szerkezetet kell működésre bírnunk. Ha pedig ez nem lenne elég, visszatekintve mindig nyugtázhatjuk, hogy egy-egy helyszín felépítése annyira komplex, hogy végül is egy óriás-puzzlet alkot. Ami akárhogy is nézem, a videojátékok felhozatalában még mindig egyedinek számít.
Az Obductionben lévő szerkezetek ráadásul nagyon hitelesen vannak összerakva, kidolgozottságuk pedig kortalanságról árulkodik. Persze megpróbálhatjuk időben elhelyezni a folyamatosan elénk táruló gépeket, de a hol mechanikus, hol futurisztikus kreálmányok egyáltalán nem ütnek el egymástól, sőt. Szinte organikusan illeszkedik minden az adott környezetbe, és leszámítva a játék végét, a kíváncsiságunkat a játék folyamatosan megpiszkálja. Az egyes apró sikerélményekért (beindítani pl. egy ilyen szerkezetet) pedig bőségesen meg fogunk izzadni, a továbbjutást jelentő megoldások kiokkumulálása pedig szinte a játék felett megkaparintott győzelemmel ér fel. Ezzel együtt megvan a játéknak az a veszélye, hogy könnyen frusztrációt okoz, mert bár a feladványai a legtöbb esetben nagyon bonyolultnak tűnnek, sokszor mégsem annyira azok. Pont emiatt az ember könnyen elcsábul, hogy segítség után nézzen... ami után pedig dühösen konstatálja, hogy "ja csak ennyi volt, erre simán rájöttem volna én is".
Őszinte leszek: az Obduction nem való mindenkinek. A sétaszimulátorok felhozatalában ez az alkotás egy igazi fekete bárány, akinél ott lapul a bölcsek köve. Mert belső nézetes logikai-kalandjátékot, ha érdemes csinálni, akkor csak így. Az esetleges konkurenciákat (Talos Principle, stb.) félresöpörve pedig a Cyan alkotása méltó újgenerációs örökösként ül fel újra a legjobbnak számító első helyre.