Wildwood Down teszt

Szerintem nagyon, de azt majd olvashatjátok az értékelés szekcióban részletesebben. Most még csak kénytelenek vagytok beérni a történet ecsetelésével, ami nem lesz bő lére eresztve, mert egy kifejezetten egyszerű (de a későbbiekben meglepően kacifántosra bonyolódó és átgondolt) sztorit kapunk. A Wildwood Down „hőse” Dan, a ránézésre a 30-as évei végén járó Down-szindrómás srác, aki elmeséli nekünk, milyen kalamajkákba keveredett pont húsz évvel ezelőtt, amikor a nővérével és annak barátaival elutazott a New Jersey államban található címadó partrészre, ahol a hozzájuk hasonló frissen érettségizettek gyűltek össze, hogy kieresszék a gőzt az ún. senior weeken (a wikin azt találtam erről a rendezvényről, hogy az USA több államában is megtartják június elején, és amolyan iszunk-hányunk-belefekszünk változata pölö az itthoni O.Z.O.R.A-nak).

A felhőtlen mulatozásnak az vet véget, hogy egyik este egy félig elásott hulla kerül elő a strand sör áztatta homokja alól, és ha mindez nem lenne elég, Dan nővérének, Beccának hűlt helye támad. Az itteni rendfenntartó erők (azaz az egyetlen itt strázsáló, láthatóan unatkozó fakabát) semennyire sem veszi komolyan a dolgot, pedig a gyilkosság és az eltűnés is minden bizonnyal a helyi sorozatgyilkos, a Boardwalk Butcher keze munkájára vall. Hősünk nem szeretné, hogy szeretett családtagja is holtan kerüljön elő, ezért nyomozásba kezd a megtalálása érdekében, ahogyan azért is, hogy megpróbálja felfedni a strandot évtizedek óta rettegésben tartó gyilkos kilétét.

Ez pedig egy roppant mókás, de teljes mértékben hagyományos kalandjáték formájában zajlik. Dant (pointolva meg clickelve vagy controllerrel) irányítva bejárhatjuk huszonnyolcszor ide-oda grasszálva a valóságban olyan 7 kilométeren át húzódó partszakasz egy kis szeletét, dumcsizhatunk a szembejövőkkel, és halom tárgyat vághatunk zsebre. És persze lököttebbnél lököttebb feladványokat kell megoldanunk a továbbjutás érdekében. Ezek színvonalát azzal prezentálnám, hogy olyan fél órával a kezdés után sikeresen bezáródunk egy közvécébe egy általunk véletlenül leütött öregúr társaságában. Az egyetlen kiút innen pedig a plafonon lévő emberméretű lyuk, amit természetesen nem érünk el. A megoldás pedig az, hogy leszedjük az egyik fülke laza zsanéron lógó ajtaját, ráhelyezzük az alélt fickóra (akit egy pisiszagú szivaccsal tudunk rávenni, hogy bekómázott állapotában a megfelelő helyre kússzon) és az így rögtönzött libikókánk túloldalára tárgyakat dobálva kilőjük magunkat a szabadságba.

És ez csak a kezdet. Nem fogok tovább spoilerezni róluk, de kifejezetten kellemes, ütődött és kreatív feladványokkal fogunk találkozni, amik néhol még híres játékokat is kiparodizálnak, már-már olyan szinten, hogy nem tudom, miként fogják a készítők elkerülni az ügyvédek hadát (bár láthatóan a Konamitól nem félnek annyira, mint mondjuk a Nintendótól; azért nem olyan bátrak, hogy az utóbbi cég játékait ki merjék karikírozni). De legalább egy csomószor fogunk az asztal alá esni a rekeszizomgyulladástól, ha betalál egy utalás, és hát annyi van belőlük, hogy szerintem mindenkinél be fog valamelyik. 

A humor amúgy a fenti WC-s példa ellenére képes meglepően kifinomult lenni, a bulizós téma dacára nem igazán nyomja a játék fullba a kretént. Kifejezetten mókás szituációkat szül, hogy Dan az állapotából kifolyólag nem mindig (jobban mondva inkább sosem) tudja felmérni a tettei következményeit, ahogyan az is, hogy a fejlesztők szerintem eléggé tudatmódosult állapotban találhattak ki egyes szereplőket, történéseket és feladatokat is (kedvenceim a kajaárus lánynak, Miggynek a megnyilvánulásai, akinek láthatóan nincs ki valamelyik kereke, csak nem tudni, hogy melyik, vagy akár a Donald kacsa hangú hm, kacsafigura is).

Ellenben piros pontot érdemel, hogy maga a Down-szindróma teljesen a helyén van kezelve. Nem épülnek rá fárasztó vagy akár gúnyolódó poénok, ahogyan nem is bánnak a szereplők Dannel úgy, mint a hímestojással. Teljes mértékben normálisak számukra a srác különféle megnyilvánulásai (ő egyébként egy, a való életben is létező srácról lett mintázva mind kinézetben, mind viselkedésben, és még a szinkront is ő adja a karakternek). Ez azért is érdekes, mert ha mondjuk nagyjából 10 évvel ezelőtt jelent volna meg ez a kaland, valószínűleg tipikusan olyan szívszaggató indie alkotás lett volna belőle, ami teljes mértékben a fiú állapotából adódó problémákat helyezi a középpontba. Szerintem jó dolog, hogy sikerült a játékiparnak végre felnőnie annyira, hogy ha a hagyományostól szokatlan valakit tesz meg egy játék hősének, akkor nem erre fókuszálva próbálja kisajtolni a vásárlókból a digitális zöldhasút.

Hanem egy szórakoztató, kreatív, humoros kalanddal, aminek még a kinézete is kifejezetten sajátosan retró. Ha megnézitek a képeket és a videót, akkor láthatjátok, hogy olyan a látvány, mintha a grafikusok három évtizeddel ezelőtt fogják a Duke Nukem 3D-t és kis halom másik korabeli FPS-t hajtó Build Engine-t, és a szokásos belső nézet helyett oldalra helyezik a kamerát (mármint általában, előfordulnak ugyanis helyzetek, amikor totálisan háromdévé válik minden). A szereplők ellenben mind maradtak 2D-s sprite-ok, amik nagyon szépen vannak meganimálva. Szerintem ötletes megoldás, és néha meglepően jól tud kinézni. Ráadásul szinte gépigénye sincsen. A nem annyira szupererős PC-men le kellett korlátoznom 4K-ban az FPS-t 120-ra, hogy ne süssem meg szegényt a 35 fokos augusztus közepi melegben (hát izé, kissé elcsúsztam ezen sorok pötyögésével), de például Winlatorral emulálva egy Snapdragon 8 gen 2-es droidos mobileszközön is simán hozta fullHD-ban a 30-40 képkocka per másodpercet.

A főszereplőnknek, ahogy írtam, a való életbeli mása adja a hangját (Daniel D'Agostino a rendes polgári neve), ami egészen érdekes zamatot ad kalandjainak. A többi karaktert általában ügyes és tehetséges újoncok szólaltatják meg, de például Beccát Melissa White alakítja, aki valamennyire már veteránnak számít 51 szereppel a háta mögött az elmúlt 6 évből. Az aláfestő muzsikák nagyon hangulatosak, jó kis dúdolható garázs rock-szerű dallamokat hallhatunk, amik néha erősen emlékeztettek a tizenéve megjelent Octodad dallamaira, csak ének nélkül.