Bár a játék története 1929-ben játszódik, a valódi, sorshatározó események 8 évvel azelőtt, 1921-ben történtek, amikor a híres Vlad Cirkuszban szörnyű tűzvész pusztított, amely több száz halálos áldozatot és még több sérültet követelt, amikor is a tulajdonos testvére szándékosan tüzet gyújtott a műsor kellős közepén. Az évekig tartó szeretet, pénz és kemény munka pillanatok alatt hamuvá vált, és a cirkuszi társulatot feloszlatásra kényszerítette. Nyolc hosszú év után az eredeti cirkuszigazgató meghívta az eredeti cirkuszi mutatványosokat a saját kúriájába, hogy újra összeálljanak és újraindítsák a műsort. Azonban a Vlad Circus nem egy mindennapos vándorcirkusz volt, hanem inkább a viktoriánus korszakra jellemző, „szörnyszülötteket” mutogató showként lehetett volna jellemezni. Az összes ott fellépő „művésznek” volt valamilyen rendellenessége, ami miatt az életük sosem volt egyszerű, és sajnos legtöbbjük társadalmi kitaszítottként élt.
Történetünk főhőse Oliver Mills, az egyik cirkuszi előadóművész, akit a közönség „Lusta Ollie-ként”, a bohócként ismert. Az idő és az átélt traumák alaposan megtépázták Oliver emlékezetét, de a régi barátokkal való beszélgetések fokozatosan eloszlatják az elméjére telepedett ködöt. Sajnos nem csak az ő, de az összes barátja életét is tönkretette a tűz, és a történet előrehaladásával többé-kevésbé mindegyikőjükről kiderül, hogy igazából sosem heverték ki a gyújtogatást és az elszenvedett szörnyűségeket. Oliver igyekszik tartani bennük a lelket, és mindent megtesz azért, hogy a barátaiból ismét csapatot formáljon. Azonban ez nem csak hogy nehéz, de szinte lehetetlen feladat, ugyanis egyik napról a másikra a lelki sebeket szinte lehetetlen begyógyítani. Ráadásul az sem segít ebben, hogy a cirkusz tulajdonosának a testvére szintén megjelenik a kúriában, ahol lassan, de fokozatosan elszabadulnak az indulatok.
Kezdjük a karakterekkel és a történettel, amiknek szerintem a legjobbaknak kellene lenniük az ilyen játékokban. Az alapötletet egész jónak tartom, kétségkívül van benne potenciál, de érzésem szerint az írók nem igazán tudtak mit kezdeni vele. A játék első 1-2 órája alaposan beszippantott, és tényleg jól éreztem magam az elém varázsolt rejtélyes és sötét világban. Viszont ez a rózsaszín köd hamar elillant, és egyre inkább frusztrálttá vált az egész élmény. Sajnos a narratíva a játék végére teljesen elveszítette az erejét. A játék befejezése például nagyon lapos és előre kiszámítható lett. De nem úgy a sztorit bemutató csúcspont, ami viszont abszolút nem illik a játékba, ráadásul az irányítás sem ehhez a megoldáshoz való. A játék lezárása után több logikátlanságot is felfedeztem a sztoriban, amit most nehéz lenne spoilerek nélkül leírni, de így visszagondolva, számomra egyáltalán nem áll össze ez a történet, bárhonnan is nézem.
Ami magukat a karaktereket illeti, bár van lehetőség beszélgetni velük, ráadásul a párbeszédek többsége még úgy ahogy érdekes is, viszont az alap információkon kívül egyik karakterről sem tudunk meg túl sokat. Egyikőjükkel sem tudtam együttérezni, ami azért eléggé élményromboló tud lenni. Olyan érzésem volt a 6 órás játékidőm végére, mintha a narratíva nagy részét kivágták volna a játékból. Ugyanis nem tudjuk meg, hogy miért lett ennyire vallásos Ollie, milyen kapcsolata volt az anyjával, vagy a heroinfüggő szakállas nővel, akit a szerelmének tart, vagy hogy mi vezette rá a gyilkos testvért a cirkusz felgyújtására, stb. De érdekelt volna Ollie gyermekkora is, egyáltalán hogyan vált belőle cirkuszi bohóc? És a pszichiáteréről még nem is beszéltem, akit ráadásul irányítani is fogunk.
A Vlad Circus egészen szépnek mondható, 2D-s pixel grafikával rendelkezik. A karakterek grafikai ábrázolása egy pixel-art játékhoz képest részletesnek mondható, ráadásul átvezetőket is kapott, amik szintén jól sikerültek. A helyszínek sötétek, rosszul megvilágítottak, de szerencsére akad majd egy lámpás, amivel megvilágíthatjuk a környezetet. Ez egész kellemes hangulatot kölcsönöz a tereknek.
Amik azonban a középszerűség szintjén mozognak, azok a rejtvények. Legtöbbjük kimerül abban, hogy egy-egy helyiség ajtajához kulcsot kell találnunk, vagy meg kell javítanunk bizonyos tárgyakat. Ami jó dolog ebben, hogy a fejlesztők nem kényszerítettek a játékba felesleges logikai fejtörőket, amik esetleg nem illenének a sztoriba. Végül is a fentiekkel sincs különösebb baj, csak sokszor ismétlődnek. A másik probléma itt, hogy nem mindig tudtam rájönni, hogy pontosan mit is kellene csinálnom. Még úgy sem, hogy van egy naplónk, amiben Oliver feljegyzi az összes tennivalónkat, azt viszont már nem írja oda, hogyan kellene elindulnunk a megoldás útján. Sajnos súgó nincs a játékban, ezért rengeteg időm ment el a helyszínek újbóli bejárására, és a lehető legtöbb tárgykombináció kipróbálására.
Persze hivatalosan nem egy point-and-click játék a Vlad Circus, de igazából a játékmechanikája teljesen a hagyományos kalandjátékokra emlékeztet.
Az sem könnyít a helyzeten, hogy Olivernek nincs mondjuk egy varázstáskája, amibe végtelen számú tárgyat helyezhet. Ez sajnos azzal jár, hogy a viszonylag nagy bejárható területen elég sok tárgyat fogunk szétszórni, mert ha egy újat felveszünk, nem biztos, hogy a réginek lesz benne hely. Ilyenkor a régit ki kell raknunk a zsebünkből és ott kell hagynunk az adott helyszínen. Képzelhetitek, hogy ez mennyire idegesítő tud lenni egy point-and-click kalandjátéknál, aminek a lényege éppen a tárgyak kombinálása. Persze hivatalosan nem egy point-and-click játék a Vlad Circus, de igazából a játékmechanikája teljesen a hagyományos kalandjátékokra emlékeztet. Szerencsénkre a fejlesztők legalább arra gondoltak, hogy a kirakott tárgyakat bejelöljék nekünk a naplónkba, hogy másnap, amikor újra a játék elé ülünk, ne kelljen fél órát elhagyott tárgyakat keresgélnünk. Vannak azonban eldugva a helyszíneken „zsákok”, amik segítségével fokozhatjuk a leltárunk méretét 1-1 plusz hellyel.
De, ami a legjobban bökte a csőrömet, az a korlátozott futómennyiség volt. Az oldal-nézetes és gördülős mechanika miatt amúgy is eltart egy ideig, mire eljutsz a helyszín egyik végéből a másikba, de hogy kétszer még meg is kelljen állnod közben, mert a karaktered kifullad, na azért az felteszi a pontot az i-re. Őszintén szólva, nem igazán tudok rájönni, hogy mi értelme volt ezt a játékot a hagyományos point-and-click irányítás helyett egy kontrollerrel vagy billentyűzettel irányított játékként megalkotni. Teljesen jól ült volna neki az egérrel való, egyszerű klikkelgetés, ráadásul, oda befért volna a dupla klikk is, amivel a karakterünk gyors tempóban átfutott volna a másik oldalra.
„De hát Rowli, hisz itt lehet lőni és a karakterünk mentális egészsége nem engedi meg neki, hogy megállás nélkül fusson!” Oké, értem én, hogy manapság mindig kell valami új a kalandjátékokba, de ennél a játéknál ezt teljesen feleslegesnek érzem. Egy idő után ugyanis megjelennek a játékban a „szörnyek”, akik igazából csak Oliver fejében léteznek, de hogy ha nem vigyázunk és nem öljük meg őket, akkor ők „végeznek” velünk. Viszont igazából nincs szó halálról, inkább csak ájulásról, mert Oliver mentális egészsége még mindig romokban hever, ezért a túlzott izgalmaktól összeesik és pár órára eszméletét veszti.
A játék egy mentális stresszmérővel is rendelkezik, ami jelzi nekünk, ha túl idegtépővé válik a helyzet, vagyis hogy mennyit bír még ki ájulás nélkül a főszereplőnk. Amolyan életerő számlálóként is felfogható. Ezt az értéket akár gyógyíthatjuk is, viszont nem a többi játékból megszokott gyógyszerekkel vagy kötszerekkel, hanem Oliver rózsafüzérével. Ez is eléggé frusztráló, mert minden alkalommal, amikor gyógyításra vetemedünk, imádkozni kell, ami egy kábé 5-10 másodperces folyamat. Nem sok, de abszolút kizökkent a játékmenetből. Ez főleg a patkányokkal teli kúriában érzékelhető, ahol állandóan megharapnak bennünket, növelve ezzel a stresszt nem csak Oliverben, de a játékosokban is.
Kapunk, illetve felvehetünk fegyvereket is, amik egyébként opcionálisak, és összesen 3 darab van belőlük. Egy kézifegyver, egy hatalmas nagy kés és egy shotgun. Ezek már eleve három darab helyet elfoglalnak az amúgy is helyszűkével bíró leltárunkban, szóval érdemes átgondolni, hogy mindhármat magunkkal cipeljük-e. Mivel horror játékról van szó, én persze mindvégig magamnál tartottam őket, nehogymá pont akkor jöjjön szembe egy főellenség. De annyit elárulhatok nektek, hogy semmi ilyesmi nem lesz benne. A fentebb említett lezárásban meg majd amúgy is újra összeszedhetitek őket. Lőszerből nem lesz sok, és akkor jutunk hozzájuk, ha megölünk pár szörnyet. A velük való harc egyébként eléggé gyengécske lett, leginkább az irányítás miatt. De az sem segít, hogy szinte nulla kihívás van bennük. Az ilyen akciósabb részeket szerencsére ki lehet kapcsolni a menüben, ha „sztori módra” váltunk. A szimpla kalandjátékosoknak egyébként erősen ajánlom.