TR-49 teszt
Kódjátszma egy második világháborús gépen.
A játék követésével sosem maradsz le a játékhoz kapcsolódó legfrissebb hírekről, mivel emailben vagy itt az oldalon értesítőt küldünk neked róla. Ha nem szeretnél emailt kapni, akkor ezt a profilod beállításaiban tudod módosítani.
Magát a művet a valós élet ihlette, mégpedig egy, a dédnagybátyjától örökölt különös doboz, aminek a zárját két betű és két szám pontos kombinációjával lehetett kinyitni. A megoldásra viszont csak sok-sok évvel később jött rá, amikor külsős tanácsadóként a Kódjátszma című filmen dolgozott (kiváló mozi – érdemes pótolni, ha valakinek kimaradt), ennek köszönhetően jutott el ugyanis a Bletchley Parkba, ahol szerinte a rokona is dolgozhatott mérnökként, és ahol végül meglett az a bizonyos kód: TR-49.
A Bletchley Park szerepe
A második világháború során itt rendezték be az Egyesült Királyság kódfejtésre specializálódott legfőbb intézményét, a Goverment Code and Cypher Schoolt (kormányzati kódolási és rejtjelezési iskola), hogy a tengelyhatalmak kódrendszereit megfejtsék. Olyan elismert szakemberek végezték itt a munkájukat, mint Dilly Knox papirológus, valamint John Jeffreys és Alan Turing matematikusok, de bizonyos időszakokban nagyjából tízezer személy dolgozott egyszerre a parkban. A kódfejtőket különböző szellemi teljesítményeik alapján toborozták, például keresztrejtvényfejtéssel. Kitartó munkájuknak köszönhetően több ország rejtjelezési rendszerét megfejtették, beleértve az Enigma és a Lorenz által generált titkos kódokat is. Egyes becslések szerint tevékenységükkel nagyjából két évvel rövidítették le a háborút. Napjainkban múzeumként látogatható a helyszín.
A kvázi egy képernyőn játszódó játékban pontosan ehhez hasonló kódokat kell megfejtenünk és párosítanunk dokumentumokhoz. Nem tudni, pontosan mikor és hol járunk, de rádión elkezd kommunikálni egy Liam nevű férfi egy Abbi nevű nővel, aki hozzáfér egy olyan második világháborús szerkezethez, amelynek adatbázisa elveszett könyveket tartalmaz. A nő, vagyis a játékos feladata lesz megtalálni egy kulcsfontosságú művet, mivel a férfinek nincs rá lehetősége. Elsőre nem tudjuk, mi célból. Azt sem, hogy a nő mit keres a pincében a gépnél. Hogy egyáltalán kik ezek az emberek. Meg hogy pontosan mi ez a szerkezet. De persze mindenre választ fogunk kapni, idővel.
A könyvvadászat során az adatbázisban fogunk bogarászni. Lesz néhány kiindulási alapunk, amikben részinformációkra bukkanhatunk. Látjuk azt is, melyik oldalhoz hány másik lap kapcsolódik, természetesen elsőre a kódok nélkül. Minden bejegyzés egy két betűből és számból álló kódhoz társul, aminek alapvető lényegét hamar fel fogjuk ismerni. Azonban egyes cikkek mindaddig olvashatatlanok maradnak, amik nem találjuk és párosítjuk hozzájuk a megfelelő irodalmi művet, aminek az adatait szintén ezekből a töredékekből olvashatjuk ki. Mindezt egy jegyzetfüzetbe vezetjük, amibe úgy kerülnek az új adatok bele, hogy egyszerűen rákattintunk a kiemelt színű adatokra, a párosítás pedig tulajdonképpen annyi, hogy a megfelelő kódot a megfelelő címhez húzzuk – a program ráadásul egyértelműen jelzi, ha a találat eredményes, így bősz totózásba is kezdhetünk, ha valaminél nagyon megakadnánk.
A játéknak azonban összességében nem kizárólag ez a lényege, érdemes a bejegyzéseket alaposan átnyálazni, amik egyrészt nagyon érdekes irodalmi esszékbe nyújtanak betekintést, másrészt a történet mögött meghúzódó sorsokba is így láthatunk igazán bele. Ahogy haladunk előre a kutakodással, úgy kerülnek helyükre a kirakós darabjai, és hogy mi ennek az egésznek tulajdonképp a tétje. Mindeközben a játék igazából nem megy át egy őrült agyégető logikai fejtörőbe, a legtöbb dolog sokkal kézenfekvőbb, mint előre gondolnánk; Jon Ingold számára továbbra is a történetmesélés jelenti a prioritást. Sokkal inkább a baljós, feszültséggel teli hangulatnak köszönhetően fogunk szorongani, mert egyszerűen zsigeri kényelmetlenséget képes okozni a játék. Ehhez persze kellett Laurence Chapman is, aki ismét kiváló hanganyagot komponált, meg a szinkronszínészek remek teljesítménye.
Maga a kódfejtés, -keresés alapvetően annyiból áll, hogy megadjuk a két betűt és a két számot, amit helyesnek vélünk, hogy elérjünk egy oldalt – több irányítási forma kipróbálása után én a billentyűzetet javaslom, mert a gépelés azzal a legegyszerűbb, mindössze a párosításoknál érdemes az egérhez nyúlni. Persze, itt is gépelhetünk be találomra mindenfélét (végül is csak közel 70 ezer lehetséges kombináció van), de próbálkozni inkább akkor érdemes, amikor tudjuk, hogy egy szűk tartományban van a keresett oldal. Mivel a gép villámgyorsan reagál, így az is benne van a pakliban, hogy egy kódnál megváltoztatunk egy karaktert, és mire folytatnánk, már egy új oldalon találjuk magunkat. Nem sutaság, koncepció, ugyanis a fellelhető adatok elérése teljesen véletlenszerű sorrendű lesz mindenkinél. És előbb-utóbb az ember azon fogja kapni magát, hogy mindent meg akar találni, még ha nem is feltétlenül szükséges mindez a történet lezárásához.
Jó, összességében lehetne egy kicsit változatosabb a program, olyan szempontból, hogy arányaiban talán túl nagy szeletét teszi ki az egésznek az alapkoncepció sablonja, de ettől függetlenül több órányi játék után is simán tudtak érdekes dolgokat bedobni, és bár az elején csak a fejemet vakartam, hogy mibe keveredtem bele, végül úgy el telt 9 óra, hogy szinte észre sem vettem, annyira erős az atmoszféra. Nem annyira tartalmas, mint mondjuk az Expelled! vagy az A Highland Song, de ezúttal sem okozott csalódást a fejlesztő.
Verdikt
A kódfejtegetés mögött tulajdonképpen nem más áll, mint egy dedukciós játék és audiodráma keveréke, ami az egyszerű dizájn és a minimális játékmechanika ellenére is képes hatásos és érdekes maradni. A rengeteg olvasnivaló ellenére sem lesz túlságosan megterhelő logikai szempontból, ám kell egy bizonyos attitűd a befogadásához.
Hozzászólások
Csak regisztrált felhasználók tudnak hozzászólni.
Írd le a véleményedet a témában!