The Séance of Blake Manor teszt

Körülbelül négy éve, tehát a játék első bejelentésétől követem a Spooky Doorway legújabb alkotásának fejlesztését, akik a kissé ütődött pixelartos point-and-click sorozatuk után a The Séance of Blake Manorral nem csak kinézetben, de játékmenetileg is teljesen új vizekre eveztek. Nem sokszor mer bevállalni egy független fejlesztőcsapat egy ekkora volumenű váltást, ezért részemről már ezért is nagy pacsi jár az ír csapat tagjainak. Nem beszélve arról, hogy hatalmas tátongó űrt sikerült ezzel betölteniük. Persze, vannak más belső nézetes nyomozós játékok, de azokat inkább sétaszimulátornak nevezném, mint valódi dedukciós mechanikákon alapuló alkotásnak.

A The Séance of Blake Manor története 1897 októberében veszi kezdetét, amikor a főszereplőnket, Declan Ward nyomozót, egy rejtélyes levél és annak ismeretlen feladója az írországi Blake kúriába invitál. A levél írója arra kéri a nyomozót, hogy keresse meg a kúria vendégét, Evelyn Deane-t, akinek egyik napról a másikra nyoma veszett.

Megérkezésünk után szinte egyből kiderül, hogy valami nagyon nem stimmel a helyszínen. Különös látomások és jelenések kezdik gyötörni hősünket, aki eleinte mindezt csak a fáradtság jeleként értelmezi. Azonban ahogy egyre haladunk előre a nyomozásban, kiderül, hogy a kúriában két nap múlva egy szeánsz lesz esedékes, amelynek hírére egy nagy létszámú vendégsereg is megjelent.

Ha valaki egy egyszerű krimire számítana, akkor el kell hogy szomorítsam. Az aktuális teszt alanyunk esetében valóban egy természetfeletti rejtélyről van szó, tehát ha valaki nem szereti a mitológia lényekkel és varázslatokkal teleszőtt történeteket, akkor ez nem biztos, hogy neki való. Pozitívum viszont, hogy világteremtésből nagyszerűen teljesít a játék, akit érdekel az ír és északi mitológia, az rengeteg érdekességet olvashat róla a kúriában található könyvekből és leírásokból.

Miután letudtuk az első napot, végre megnyílik előttünk a játék valódi képe, és vele együtt a Blake-kúria is. Sorra járhatjuk be a kísértetiesebbnél kísértetiesebb folyosókat, a gyanúsítottak szobáit, a kertet, az istálló környékét, a sövénylabirintust és még sok más helyszínt, amiket meghagyok nektek felfedezni.

Játékmechanikai szempontból a The Séance of Blake Manort egy elég érdekes keverék lett. Adott a belső nézetes irányítás, a hangulatos, kézzel rajzoltnak ható, képregényes stílusban megalkotott környezet és egy óra a képernyő fenti részén, amely minden egyes cselekedetünkkel 1 perccel többet mutat. A cselekedeteink csak a fizikai tetteinket foglalják magunkba, az elméleti dolgokat, tehát a gondolkodást, a megszerzett bizonyítékok összekapcsolását és a hipotézisek felállítását már nem. Ahogyan a felfedezést, tehát a környék, illetve a kúria bejárását sem, ami lényegében az egyetlen, ámde hatalmas kivétel (és könnyítés) az időkorlát alól.

Igen, időkorlátos játékról van szó, de csak semmi pánik! A játékot ugyanis nagyszerűen átnyálazták a fejlesztők, és szinte tökéletes módon osztották el a felfedeznivalót. Az elején még igen, de egy idő után már nem éreztem nagy tehernek az óra folytonos mozgását. Emellett, a játékmenet egyik fontos része, hogy a már megvizsgált tárgyak újbóli megvizsgálásáért nem büntet 1 perccel a játék, ergo bármennyiszer visszatérhetünk újra megvizsgálni valamit, ezúttal az már teljesen ingyen lesz.

Ahogy az ebben a műfajban lenni szokott, nagyon hamar kiderül, hogy a kúriában tartózkodó 25 személy mindegyikének alapos oka lehetett eltenni a kedves Evelynt láb alól, és ahogy az is, hogy a kisasszony sem volt épp az a szentlélek által megszállt szűzies lélek. A probléma csak az, hogy se holttest, se konkrét bizonyítékunk nincs, és a vendégek hada sem akar örökké a kúriában maradni, hiszen mindenki csak a szeánsz idejére érkezett, ergo az lesz a végső időpontunk arra, hogy fényt derítsünk a hely mögött megbúvó turpisságokra.

Adott tehát a három nap, és a történetünk elején szinte nulla információval vágunk neki a nyomozásnak. A játék menüje is üresen kong: nem tudunk hipotéziseket felállítani, nem tudjuk, kik szálltak meg a kúriában, nem ismerjük a hely alaprajzát, egyszóval csak a sötétben tapogatózunk. Ezért az első feladatunk egyike a karakterek megismerése, illetve analízise lesz. Csak ezután frissülnek igazán a menüben található adatok, és torlódik fel a kismillió részlet, bizonyíték és egyéb más információ.

Szerencsére a menü nagyon szépen rendezett. Elég volt csak egy kis időt eltöltenem vele, és egyből átláttam az egészet. Összesen 4 darab almenüje van: Rejtélyek, Nyilvántartás, Időbeosztás és Térkép. A Rejtélyek almenüben egy diagramszerű ábrán találjuk a legfontosabb megválaszolandó kérdéseket, amikről elegendő infó után hipotéziseket állíthatunk fel. A poén az, hogy egy-egy pontot meg is lehet nyitni, ami még több diagramot nyit meg előttünk. Ebből is jól látszik, hogy a történetet és a karaktereket nagyon alaposan megtervezték a fejlesztők. Nem vitás, hogy az ezekhez való részleteket okosan és oly módon kellett elszórniuk a kúriában és annak környékén, hogy logikusan illeszkedjen a történetbe és a rejtélybe. Szerencsére ebben – ami szerintem az egyik legfontosabb eleme ennek a zsánernek – a játék nagyszerűen teljesít.

A hipotézis felállításának módját a fejlesztők az Obra Dinnből és a Golden Idolból csenték el. Miután egy adott témában minden fontos információt és bizonyítékot megszereztünk, akkor szóbehelyettesítős módszerrel kell megfejtenünk a hozzá kapcsolódó rejtélyt, annak minden pozitív és negatív tulajdonságával együtt. Például, ha kevésbé megy az angol, akkor szívni fogunk, de igazából 90%-a ezeknek könnyen kitalálható, főleg, ha végig odafigyeltünk, vagy újra átnyálaztuk a diagramok pontjait, melyek egyébként rengeteg feljegyzett infóval próbálnak a segítségünkre sietni.

Miután megvan a hipotézis, ideje konfrontálni a gyanúsítottat. Őszintén szólva, én azt hittem, hogy itt kapunk egy extra játékmeneti mechanikát, de talán túl sokat Ace Attorney-ztem. A Blake Manorben ilyesmiről szó sincs. Egyszerűen csak elmondjuk nekik, mire jöttünk rá, és… hát igazából ennyi. Mármint a játékmechanikai része. A rejtély még nem oldódik meg, mert általában kapunk még egy extra feladatot, és csak annak végeztével tudjuk lezárni az adott ügyet. Nekem egy kicsit hiányzott a valódi konfrontálódás a gyanúsítottakkal, és őszintén meglepett, hogy miután elmondtuk nekik, hogy mire jöttünk rá, még csak meg sem próbálták letagadni. Simán el tudnék ide képzelni egy afféle bizonyíték bemutatós minijátékot, ami biztosan dobni tudna a nyomozós élményen.

A kúriában néhány helyen homokórákra bukkanhatunk, amiket használva képesek vagyunk 1 órát előre ugrani az időben. Sajnos a játék végére egy kicsit ellaposodik az állandó felfedezősdi, és egy idő után már teljesen kitapasztaljuk, hogy mit érdemes megvizsgálnunk és mit nem. Megesett, hogy az így nyert extra idővel nem igazán tudtam mit kezdeni. Másrészről viszont visszafelé nem tudunk ugrani az időben, maximum, ha betöltjük az előző mentésünket. Ez viszont gondot okozott, mert nem figyeltem oda eléggé az Időbeosztás lapra, és az egyik rejtélyt ennek köszönhetően nem tudtam megfejteni.

Az Időbeosztás lap azért fontos, mert a gyanúsítottak minden órában más tevékenységet folytatnak, ezért mindig máshol bukkannak fel a kúriában. Ez bizony okozhat némi fejtörést, például amikor egy gyanúsított szobáját szeretnénk átkutatni, de ő épp benne kuksol. Ilyenkor két lehetőségünk van: valaki más után kezdünk el nyomozni, vagy a homokórával ugrunk egy órát, amikor az illető máshol lesz.

Azt, hogy mennyit kell ugranunk az időben, illetve várnunk a megfelelő pillanatra, azt az említett Időbeosztás lapon tudjuk lekövetni. Persze a játék elején teljesen üres ez a tábla, tehát a karakterek terveit és időbeosztását is nekünk kell kinyomozni. Vicces egyébként, hogy a karakterek a beszélgetések során mennyire könnyelműen mesélik el a terveiket az elkövetkező napokra, de azért ne legyünk olyan biztosak benne, hogy minden infót megkapunk tőlük szóban. A titkosabb terveiket csak elejtett cetlikből, vagy a naplóikból tudhatjuk meg, amiket viszont meg kell találnunk.

Mivel baromi sok a karakter és rengeteg a helyszín, alaposan fel kell kötni a gatyánkat, ha nem akarunk lemaradni semmi fontosról. Szerencsére a fejlesztők erre is gondoltak. Az Időbeosztás almenüben emlékeztetőket tudunk állítani az egyes időbeosztásokhoz. Nagyon hasznos kis segédlet, mert minden egyes óra kezdetekor figyelmeztet bennünket a kiválasztott eseményre.

A karakterek kidolgozottsága korrektnek mondható. Úgy éreztem magamat mint egy kicsit sötétebb tónusú Agatha Christie-regényben, amikor minden egyes szereplőnek oka volt meggyilkolni az áldozatot, és mindegyiknek vaj volt a füle mögött. Ezek az indítékok és a karakterek motivációi jól megírtak, átgondoltak, ráadásul körülbelül bele is illenek a történetbe. Volt egy-kettő olyan, amelynél megemelkedett a szemöldököm, de hát ahány ember, annyiféle gondolatmenet. A fene tudja, kinek mikor ugrik át, nemde?

A beszélgetések a karakterekkel már egy kicsit más tészta. Rengeteg mindenről tudunk beszélgetni velük, de csak nagyon kevés opciónak van értelme. Úgy értem, hogy értelme megkérdezni őket az adott témáról, mert sokszor semmit nem tudunk meg belőlük. Nehéz eldönteni, hogy ez mennyire negatívum, mert ha belegondolunk, nyomozóként az a dolgunk, hogy kérdezzünk, és igazából a valós életben is csak pár embertől kapnánk értelmes választ egy specifikus témában.

Hogy ismét pozitív dolgot említsek, az alkotás ránk bízza, hogy mikor minek járunk utána. Vannak helyszínek, amik csak bizonyos felfedezések után válnak elérhetővé, de igazából úgy is végigjátszhatjuk, hogy a rejtélyek nagy részét figyelmen kívül hagyjuk. A mi feladatunk Evelyn előkerítése. Az, hogy mi lesz a többiekkel, az már a játékos döntése.

Ehhez viszont egy negatívum is társul. Nem akarok spoilerezni, de a krimik végén esedékes „lerántom a leplet a valódi gyilkosról” rész hatalmas csalódás volt a számomra. Ha sorba vesszük a gyanúsítottakat, és mindenkiről mindent kiderítünk, akkor semmin sem fogunk meglepődni. Igazából az jár jól, aki cseszik rá, és csak végigszalad a játékon, kihagyva egy-két gyanúsított hátterének a tisztázását, mert akkor még végig kételkedünk a tettes kiléte felől. Egy kicsit furának találtam és csalódottan vettem tudomásul, hogy egy ilyen játékban nem volt nagyobb csattanó a történet végén.

Tervezési hibától sem mentes a játék: a főszereplőnk az egyik gyanúsított rejtélyének megoldását még azelőtt felfedi, hogy arra mi játékosok rájöhettünk volna. Igazából még nem volt meg hozzá minden bizonyítékom, hogy ezt biztosra vehessem, és még egy nagyon fontos részlet is hiányzott a kirakósból. Ez egy kicsit arcon csapott, mert a játék egy hiba miatt lelőtte nekem a poént, ráadásul egy elég fontos poént.

Egy másik furcsasága az alkotásnak akkor jön elő, amikor két karakter egymás mellett áll, és mivel egyszerre csak egy emberrel lehet beszélgetni, ezt a játék úgy oldja meg, hogy a mellettünk álló karakternek kvázi betapasztja a fülét, hogy semmit ne halljon a mi konspirálásunkból. Sőt, olyan is megesett, hogy a két karakter egymással dumált, majd miután az egyiket konfrontáltam, az illető nagy komolyan bejelentette, hogy ideje megkeresni a másik személyt, aki történetesen végig ott állt mellette. Ez egyébként vicces tervezési hiba, de valljuk be, egy olyan játékot, ahol időbeosztás van, óránként helyszínt váltanak a karakterek, a játékos pedig szabadon dönthet arról, hogy épp melyik rejtélyt oldja, ilyet azért nem könnyű tökéletesen és hibátlanul leprogramozni. Mindenesetre vannak benne ilyesmik, a játék távolról sem tökéletes, de nem is egy tripla A-ról beszélünk.

Vannak viszont kisebb, de idegesítőbb hibák is a játékban: a térkép ikonjai, amik azután is ott ragadtak, miután már felfedeztük amit kellett. Vagy a megvizsgálható tárgyakat néha nem tudod megvizsgálni, mert valamilyen másik tárgy útban van. De megesett velem az is, hogy az egyik kódfejtés után kizoomolt a kamera, a széf pedig bezáródott, és kezdhettem a fejtörőt elölről. Viszont a fejlesztők mentségére legyen mondva, a játékhoz minden héten új frissítések érkeznek. Én ezen kívül nem futottam bele semmilyen nagyobb gebaszba, de a neten keringő hozzászólások alapján, a megjelenéskor még ennyire sem állt jól a szénája az alkotásnak.

Ahogy a Broken Sword 3-asnak a doboztologatós fejtörői, úgy a The Séance of Blake Manornek is megvan a maga puzzle-mániája, méghozzá a „kösd össze a pontokat” formában. Ismeritek ti is biztosan azokat a feladatokat, amikor a tollat a papíron tartva úgy kell végighaladni az ábrán, hogy közben nem ismétled meg ugyanazt az útvonalat és a tollat sem emeled fel a papírról. Na ezzel van tele a Blake Manor. De nagyon. Vannak persze másfajta fejtörők is benne (papírfecni összerakós, oh yeah), de túlnyomórészben ezeket a pontokat kell összekötözgetnünk. Egyébként nehéz megmondani, hogy ez mennyire negatívum. A BS3 problémához hasonlítanám, miszerint: „nem ártott volna kevesebb belőlük, de így sem olyan nagy gáz”.

Kicsit gázabb viszont az egyik minijáték, amikor követnünk kell egy illetőt, és ha nem jól követjük, akkor GameOvert kapunk. Na mármost, hogyan lehet nem jól követni valakit? Hát például úgy, hogy látod, hogy ott van előtted, de te hülye vagy, és letérsz jobbra. Nincs benne semmi kihívás, vagy érdekes dolog, mert csak nyomod előre a kart, és ha agyatlan vagy: GameOver.

Sajnos olyan eset is előfordul, hogy egy adott feladatot csak egy bizonyos tárggyal lehet megoldani. Számomra ez tud lenni az egyik legfrusztrálóbb dolog egy játékban, amikor abból a bizonyos tárgyból több is van a helyszínen, de a karakternek pont az az egy kell, ami hetedhétországon túl van a térkép másik oldalán, és akkor kutyagolj oda érte. Gyorsutazás persze nincs, és egyeseknek talán ez is frusztráló lehet, mert azért jó nagy helyszínen terül el a Blake-kúria. Ha már a járkálásért úgy sem büntet percekkel a játék, akkor szerintem egy gyorsutazás gomb is simán belefért volna.

És ha már így végigsoroltam a fejtörők egy részét, sajnos azt kell, hogy mondjam, a játék még nekem is túl könnyű. Pedig én szeretem azokat a játékokat, amiken nem kell sokat agyalni, de ez már olyan szinten volt, hogy abszolút nem éreztem magamat „nagy detektívnek”, pedig egy ilyen játéknak pont ezt kell, hogy éreztesse a játékossal. Néhány fejtörőt például inkább tényleg csak minijátéknak neveznék, mert nulla gondolkodást igényelnek. Oké, akinek rosszabb az emlékezőtehetsége, illetve hamar felejt, az nagyobb bajban lesz, mert sokszor az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy visszaemlékezzünk, mit hol találtunk, és hogyan jussunk vissza oda. Plusz, hogy mindent felvegyünk az adott helyszíneken. Ugyanis a fejtörők megfejtésének többsége papírfecniken, vagy naplókban hever.

Játszás közben egyébként a Paradise Killer is az eszembe jutott. Az is egy hasonló belső nézetes nyomozósdi, és a karakterek ábrázolása is onnan köszön vissza: a grafikai megjelenítés miatt az embernek olyan érzése van, mintha papírkartonból kivágott figurák körül szaladgálna. Ezen felül az a játék sem fogta a kezünket a nyomozás során, és kedvünk szerint nyomozhattunk az egész szigeten a gyilkos kiléte után. Viszont a PK nem épített nagyon a fejtörőkre, ott inkább a felfedezésen volt a hangsúly.

Ahogy a fentiekből már sejthetitek, a The Séance of Blake Manor igazából nem váltja meg a világot semmilyen új játékmechanikai újdonsággal, főleg nem olyannal, amit esetleg ne láttunk volna már régebben, vagy egy másik alkotásban. De ahogy azt az idei Clair Obscur is megmutatta, ha el is csened az ötleteket, attól még igenis összehozhatsz egy jó kis játékot belőlük, csak tudni kell dolgozni a koncepciókkal. Kár azonban, hogy amíg a francia Sandfallnak ez relatíve sikerült, addig a Spooky Doorway nem mindent tudott tökéletesen átültetni.

Grafikailag amúgy rendben van a játék, a képregényszerű stílus nagyon hangulatos tud lenni, és az átvezetők is ebben a formában jelennek meg. Sajnos az átvezetők nálam nagyon beszaggattak, és igazából el sem tudom képzelni, hogy miért. Remélhetőleg minél hamarabb javítják. Egy másik érthetetlen dolog számomra, hogy minden helyiség elhagyását betöltőképernyő fogad. Tiszta Half-Life fílingem volt, és persze 2025-ben ez már alapos negatívumnak számít.

Bár a Blake Manor nem kapott teljes szinkront, de a narratívának a főbb részét azért felmondatták néhány profi színésszel. A főszereplőnk hangját James Farrelly kölcsönzi, akire semmi panasz nem lehet. De a többi karakterek hangjait is jól eltalálták, és nem találkoztam olyannal, aki idegesített, vagy nem odaillőnek találtam volna.