The Drifter teszt

Ennek ellenére a Drifter tipikusan olyan program, aminek pár éve a legelső demója mellett úgy elmentem valamelyik Steamfesten, mint a huzat. Szimplán csak az aznapi huszadik indie pixelcuccnak tűnt, aminek szinkronja nem volt, ellenben igen fura irányítása annál inkább. Aztán tavaly tavasszal a frissített demó valamiért másodpercek alatt behúzott, hogy aztán észre se vegyem, és elröppenjen a félóra, ameddig tartott. A végén persze egy kifejezetten szemét cliffhangerrel jutalmazott, így mostanáig voltam kénytelen várni arra, hogy megtudjam, ki gyilkolássza a hajléktalanokat a nagyvárosban, ki rabolta el az újságírónőt, és az általunk irányított csavargó miért is menekül megállás nélkül a múltja elől. Meg hogyhogy nem tud meghalni.

De ne rohanjunk előre. Az első fél óra a teljes produktumban is ugyanaz, vagyis megismerkedünk Mick Carterrel, aki valamikor a ’90-es évek elején öt évnyi hobó életmód után hazatér a szülővárosába, hogy részt vegyen az édesanyja temetésén. A dolgok persze sosem mennek egyszerűen; amikor leszállna a vagonból, ahol ide potyautazott, ismeretlen egyenruhások tüzet nyitnak rá (el is találják a mellette lévő másik világutazót), és éppen csak sikerül ép bőrrel megúsznia a találkozást. Nem úgy a mobiltelefonjának, ami miatt csak röviden tud kommunikálni a nővérével, a készülék korai halála miatt pedig nem tudja meg, hogy hol is lesz a temetés, amin jelenése van.

Miközben azon dolgozik, hogy ezt kiderítse, megismerkedik Grace-szel, az ifjú újságíróval, aki a városban egyre sűrűbben eltűnő hajléktalanokkal kapcsolatban szimatolja élete nagy sztoriját, hogy aztán neki is nyoma vesszen, amikor a botcsinálta Sam Fischer kinézetű alakok elrabolják, a segítségére siető Micket pedig fejbekólintják, majd lábán egy súllyal vízbe hajítják, hogy a halakkal az ott lévő többi áldozattal vacsoráljon. Mick pedig szépen korai halálát is leli, hogy aztán pontosan egy perccel a vízbefúlás előtt térjen magához. Aztán újra és újra megismétlődik az élmény, míg nem sikerül valahogy kiszabadulnia és kijutnia a felszínre.

Ahol aztán megfogadja, hogy fényt derít a fenti rejtélyekre, ahogyan arra is, hogy ugyan miért nem tud meghalni. Ez amúgy egy kifejezetten szövevényes és hangulatos történetbe torkollik majd, ami a legjobb King és Crichton regényeket idézi. Kicsit drámai, kicsit horrorisztikus, és nagyon sci-fi (nem az űrhajós-éjlienes fajtából). Azokra az időkre emlékeztet, amikor a kalandjátékok készítői a kaland szóra fókuszáltak inkább, és nem csak valami könnyáztatta pszicho-elemzést akartak lenyomni a torkunkon, ahogyan az indie-k jó nagy része manapság teszi. Direkt nem fogok részletekbe bocsátkozni, tessék szépen mindenkinek megtapasztalni az élményt!

A játékmenet némileg hagyományos point and clicknek nevezhető annak ellenére, hogy a modern controlleres irányítási metódusa (amit először annó nem tudtam teljesen értelmezni), az egyik legjobb dolog, ami a stílussal mostanában történt. Abban még semmi érdekes nincs, hogy a bal analóg karral járkálhatunk Mr. Carterrel ide-oda a stílusos pixelhelyszíneken, azonban az tök kreatív, hogy a jobb analóggal egy felbukkanó karikában mozgatva a kurzort láthatjuk, hogy merre vannak hozzánk képest a használható vagy megvizsgálható tereptárgyak (a nagyon lusták rá is bökhetnek valamelyikre a karikában, és akkor magától odamegy a karakterünk). 

Minden más teljesen konzervatív módon történik. Bejárjuk non-lineárisan az éppen elérhető helyszíneket (ami a prológus után a várost jelenti; egy térképen választhatjuk ki, hogy hova szeretnénk menni), beszélgetünk a felbukkanó szereplőkkel, mindent is zsebrevágunk, és megoldva az elénk táruló problémákat megpróbáljuk továbbgörgetni a sztorit. Utóbbiban nagy segítségünkre lesz, hogy gombnyomásra kapunk egy kis listát az az aktuálisan fontos dolgokról, ahogyan az élettel, mármint a továbbjutással kapcsolatos nagy kérdésekről is. Elakadni itt még nem nagyon lehet, ha meg mégis úgy érezzük, hogy megrekedtünk, akkor érdemes újra mindent végigjárni, mindenkivel megint beszélni vagy megkuksolni, hogy az inventoryban lévő tárgyak közül melyikeket lehetséges összepárosítani.

A későbbiekben, vagyis úgy a játék utolsó egyharmadában bonyolódik a dolog, ugyanis, egy nagyobb, többszintes helyszínen belül teljesen szabadkezet kapva oldhatjuk meg a céljaink eléréséhez szükséges feladatokat. Ehhez pedig hozzájön majd, miután Mick elfogadja, hogy tényleg képtelen meghalni, a 4 dimenzióban való szürkeállomány gyötrés is, elvégre az egy dolog, hogy minden kinyiffanás 1 percet löki vissza hősünket a saját múltjába, de lehet ám ezt fokozni, ha többször és nem ugyanúgy vet véget az életének. Sose hittem volna, hogy lesz valaha egy olyan játék, amiben azt fogom keresni, miként lehet kinyírni a főszereplőt, méghozzá minél gyorsabban és változatosabban. Ötletes feladványok születtek így, és kicsit kár is, hogy nem hamarabb jelennek meg a történet során.

Nem úgy, mint a sima elhalálozás okozta egyszerű időhurkok. Ugyanis az többször is elő fog fordulni, hogy valamiféleképpen csapdába kerülünk, amiből csak úgy juthatunk ki, ha hagyjuk magunkat addig meghalasztani, míg rá nem lelünk a menekülés módjára. Amúgy az ilyesmihez azért kell egy mindset; elvégre alapesetben azt szoktuk meg, hogy ha elhalálozunk egy játékban, akkor azonnal tenyereljünk az állás visszatöltésére. Ez pedig itt nem javallott, mert sokszor kicsit máshogy történnek a dolgok a feltámadások után, amivel vagy közelebb kerülünk az aktuális feladat megoldásához, vagy valamilyen érdekességeket tapasztalunk (mondjuk van olyan achievement, hogy 7 darab alatt kell tartani az elhalálozások számát, ami szerintem második végigjátszáskor sem olyan könnyű, hiába tudjuk, mit is kell csinálni, elsőre meg biztos, hogy lehetetlen elérni).

Grafikailag egy nagyon igényes ál-retró látványt kapunk, ami szépen játszik a színekkel, azonban javallott minél kisebb kijelzőn tekintgélni a játékot (mondjuk a Switch változatot a konzolon magán, vagy egy mobilra streamelve a PC-set), mert egy méretesebb monitoron vagy akár egy TV-n a nagy pixel már minden, csak nem annyira gyönyörű. Kis túlzással szerintem simán megjelenhetett volna így, ahogy van, olyan 30 éve egy Pentium 1-re, amivel szépen pendítgetheti az öreg rókákban a nosztalgia húrjait. Cserébe a gépigénye valahol egy fél krumpli környékén leledzik; ha a GoG-on vásároljuk meg, akkor szerintem Winlatorral emulálva játszva elindul akár egy 5-6 éves mobilon/tableten is.

A muzsikák is igazán kellemesek, és szintén a ’90-es éveket idézik (mármint stílusban, nem kell MIDI prüntyögést hallgatnunk), és eléggé változatosak, miközben, ha szükséges, szépen megbújnak a háttérben. Amit kissé furcsállok, az az, hogy nekem a főmenüben hallható téma maradt meg valamiért a legjobban; azt bármikor el tudnám dúdolni. A szinkron meg egészen kiválóra sikeredett. Nem csak a tavalyi második demónál érte el, hogy végigvigyem, hanem ebben a teljes változatban is szintekkel emeli a történetmesélés minőségét (ami valahol mókás, tekintve, hogy a kis költségvetés miatt minden főszereplőt játszó színészhez tartozik vagy 5 mellékszereplő is, de ezt egyáltalán nem lehet észrevenni).